|
J |
ób ismét válaszol Elifáznak, vállalja a szócsatát (Jób 16,1-22). Mindezt úgy teszi, hogy közben az erős fájdalmak gyötrik. El is mondja, könnyű nekik okosságokat, szép gondolatokat megfogalmazni. Belegondolunk-e amikor szenvedővel beszélgetünk, nekünk könnyű tanácsot adni, megmondani hogyan cselekedjen a másik? Könnyű úgy beszélni, hogy nem tudom milyen is az a helyzet amiben a velem beszélő van. Azért is engedi meg az Úr időnként, hogy övéi is nehéz időszakot éljenek meg, mert így hitelesebbé válik a bizonyságtétel. Amikor valaki úgy tud szólni, hogy maga is keresztül ment, hasonló élethelyzeten, akkor az hatással lehet a másikra. Pál apostol is bizonyságot tesz a Krisztusért vállalt szenvedéseiről, és ezzel erősíti a gyülekezet tagjait. Nemcsak megköveteli a kitartást üldözés, bántalmazás idején, hanem maga is kitartott, szenvedések idején. Fogságból írja, hogy örüljünk, bilincsek közt kéri, hogy legyünk hálásak és ne aggódjunk, hanem imádságban kérjük Istent. Ezek lehetnének erőtlen szép szavak. Mondhatnánk, könnyű neki buzdítani, de nem tudja, miben vagyunk, nem ismeri a szenvedést. Azonban Pál úgy ír, hogy maga is szenved, ezért komolyan vesszük. Amikor azt írja, elég a kegyelem, ez nem kegyes beszéd, mert ő maga is egy tövistől szenved. Hatalmas fájdalmai vannak, de az Úr jelenléte és kegyelme megerősíti őt. Pál minden szavából árad az Úr jelenlétének megtapasztalása. A Megváltó úgy vezette Pált, hogy minden szava mögött az élet hitelessége legyen.
A barátok azonban nem tapasztalják, amit Jób, és nem is voltak még ilyen élethelyzetben. Ezt panaszolja Jób. És nemcsak, hogy nem szenvedték még így, hanem bele sem tudják magukat helyezni, Jób szenvedéseibe. Mert aki vigasztal nem biztos, hogy szintén olyan fájdalmakat él meg, mint akihez szól, de bele lehet helyezkedni a másik helyzetébe. Rá lehet hangolódva, belegondolhatok abba, ha mindez engem ér, vajon hogyan élem meg, miként hordozom el? Talán gyakran pont azért nem értjük meg a másikat, mert nem tudunk, vagy nem akarunk belehelyezkedni abba, amiben épp van a másik. Nem tudunk együtt lenni a másikkal, megértéssel, szeretettel. Urunk mindig úgy állt meg a szenvedők mellett, hogy jelezte, veled vagyok, itt vagyok, számíthatsz rám. A leprást aki gyógyulásra vágyott megérősítette egy érintéssel, így is fontos vagy nekem, vállallak, embernek tartalak. Van, amikor ennyi is elég. Egy érintés, egy mosoly, egy jelzés, így is fontos vagy. Innen már tovább lehet lépni, így már szavaink kifejezhetik, nem formai látogatást tettünk, nem üres szavakat mondunk, hanem Krisztust hoztuk. Mert az élő Krisztusra van szüksége a másik embernek. Egyedül Ő képes felemelni, megszabadítani, gyógyulást ajándékozni. Krisztus az, Aki segíthet.
A barátok magukban voltak, nem jött át rajtuk Isten jelenléte, ezért nyomorúságos vigasztalók voltak. Hányszor éljük át, nyomorúságos vigasztalók vagyunk. Nem jelentenek semmit szavaink, nem tudjuk kimozdítani a másikat csüggedéséből, reménytelenségéből. Amennyiben csak magunkra építünk, valóban nyomorúságos vigasztalók vagyunk. Azonban ha az Urat visszük, és engedjük Őt megnyilvánulni, a Lélek elvégzi a munkát. Egyedül az Úr szava, az Ige hordoz olyan erőt, ami meg tud vigasztalni, erőt tud adni, a szenvedők, és a gyászolók számára is. A mi szavaink erőtlenek, de az Úr szava elvégzi munkáját. Talán nem látszik azonnal az eredmény, de ha belekerül a talajba nem tér vissza üresen, ahhoz, aki küldte.
Pál fogságban van, és ennek ellenére nem magával van elfoglalva, hanem egy szökött rabszolgával (Filem 8-25). Csodálatos az Úr munkája, mennyire át tud alakítani, egy csak magának élő, önző, embert. Pál már nem magára figyel, bárhol van, az a lényeges, hogy másokat Krisztus felé igazgasson. Miért? Mert saját tapasztalatból tudja, mindenkinek Krisztus a megoldás. Onézimusz elszökött, mert szabad akart lenni. De az igazi szabadság nem körülményváltozásból fakad, hanem belső változásból. Az a szabad, akit a Fiú megszabadít. Az az igazán szabad, aki már nem függ a bűntől, a körülményektől, mások véleményétől, és a következményektől sem. Ez a szabadság tőlünk nem telik, de Jézustól igen.
Nem volt könnyű feladat az Onézimusszal való foglalkozás, mégsem adta fel Pál. Mi sem vagyunk könnyű esetek, és olyan jó, hogy az Úr sem adja fel. Mi se adjuk fel, és higgyük, az Úrnak van hatalma a másik életét újjá tenni.
Olyan jó látni, hogy amiről Pál meg van győződve, azt nem erőlteti rá Filemonra. Nem parancsolja meg, hogy bocsásson meg, és fogadja vissza szökött rabszolgáját, hanem kéri. Ez azt jelenti, Pál tudja, az Úr munkálkodik, és majd elvégzi Filemonban azt, amit tennie kell. Filemon majd meglátja, mi a a helyes, mit vár tőle az Úr.
Az apostol nem a várostól várja el a rabszolgák felszabadítását, nem foglaltatja ezt törvénybe. Miért? Mer, aki nincs Krisztusban, az erre nem képes. Az nem is érti, az kora szokása szerint él, és cselekszik. Filemon azonban az Úr gyermeke, tettével bizonysággá válhat. Ha ő emberként tekint rabszolgájára, arra odafigyelnek, és megkérdik mi az oka, magatartásának. Akkor el lehet mondani, van nagyobb rabszolgaság, a bűn szolgálata, és Jézus ebből váltott meg. Amit teszek a szabadításért való hálából viszem végbe.
Filemondban is hatalmas munkát végzett az Úr, embert, sőt értéket lát már a szökött szolgájában. Azt is felismeri, nem a büntetés a megoldás, hanem a megbocsátás. Én megláttam már? Filemeon Pál levele által meg fogja látni, Krisztus nélkül nem csoda, ha elszökött Onézimusz. Mert amíg nem ismerjük az Urat, úgy gondoljuk, menekülni kell. A világ megoldása, fuss el, szabadítsd meg magad. Filemon azonban már tudja, az igazi szabadság Kirsztusban van. És azért nem büntet, mert tisztában van, azzal, hogy aki még nem élte át ezt a szabadítást, az maga keresi a szabadságot.
Onézimusz úgy megy vissza gazdájához, hogy még nem változott meg semmi. Krisztusban van, de továbra ais rabszolga. DE most már vállalja tettét, és annak következményeit, mert nem egyedül, hanem az Úrral, az Úrban megy vissza. Onézimusz az Úr Jézusra bízza magát. Lehet azonnal nem változik meg a körülményünk, de bízzuk magunkat Urunkra.
Jó látni Pált, teljesen krisztusi minta szerint él. Magára vállalja ennek a rabszolgának az adósságát. Miért? Mert tudja, ha Filemon Onézumusztól követeli meg a törlesztést, akkor ismét lopni fog. Mert egy rabszolga miből fizethetne. Isten előtt ilyen állapotban van a bűnös ember, nincs miből fizetni, de az Úr Krisztus az Atya elé állt és így szólt: Ha valamivel megbántott, vagy tartozik, azt nekem számítsd fel. És az Atya Neki számította fel ott a kereszten. Már nincs adósságom. Adjunk hálát ezért Urunknak, és dicsőítsük az Atyát!
AZ ÍRÁS SZÉJJELTÉPVE
1.
Az írás széjjeltépve,
Szabad vagyok, szabad!
Tudom, hogy megvettél Te,
Meggyőztél már magad!
Fizettél értem drága vért,
S ártatlan életeddel
Áldoztál lelkemért.
2.
Álnokság nem volt Benned,
Szent vagy, szeplőtelen,
Bűnöm mégis viselted,
Jótállóm vagy nekem.
Elvetted bűnöm teljesen,
Lelkem nem nyomja most már
Még egy porszemnyi sem.
3.
Ha önmagamra nézek,
Hamar elcsüggedek,
De Jézus, látva Téged,
Újult erőt nyerek.
Öröm tölti el lelkemet,
Hogy Jézus vére által
Igaz s boldog lehet.
4.
Isten Báránya, Téged
Dicsérlek éj s napon;
Üdvszerző szenvedésed
Meg nem hálálhatom.
Áldott légy, drága kezesünk,
És a Te nagy nevednek
Zengjen dicséretünk!
Isten áldásával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése