Fogadalom

J

ósiás király megkérdezte az Urat, és kapott választ. Mert aki alázattal, de őszintén keresi, az megtalálja Őt (2Krón 34,29-33). Aki kérdezi, számíthat feleletére. Természetesen nem mindig abban a pillanatban érkezik a válasz, amikor kérdezünk. Isten nem siet, Ő nincs a rohanó világ csapdájában, mindig akkor szól, amikor nekünk arra szükségünk van. Aztán megtanít várni is, kivárni a választ. Az a baj, hogy nem szeretünk várni, azonnal akarjuk a választ, de Isten nem igazodik az elvárásainkhoz, nem lehet sürgetni Őt.

Az Úr válasza: meghallgatlak. Ez nagyszerű, ezzel a hittel szólíthatjuk meg, Ő meghallgat. De nemcsak hit ez, hanem ígéret, és ebbe jó belekapaszkodni.  Az Úr meghallgat, és soha nem is ezzel van a probléma, Ő kész meghallgatni a legmélyebbről érkezőt, a rendezetlen életűt, a paráznát, leprást, megvetett és kitaszított embert. Egy feltétele van a meghallgatásnak: a bűnbánat. Jósiás nem föntről érkezett, nem parancsol az Istennek, hanem lelkében megrendült az igét hallva. Amikor az Úr törvényébe beletekintett, meglátta önmagát, és ezt sírva vállalta. Nem próbálta tisztára mosni magát, nem mentegetőzött, hanem vállalata: ez vagyok én. Nyomorult bűnös ember vagyok, de fáj a bűn, fáj, hogy vétkeztem az Úr ellen, és szeretnék új életet. Nem akarok többé a bűn útján járni, azt szeretném tenni, amit Jézus tett, úgy élni, ahogyan Ő. Jósiás ezzel a vággyal áll Isten elé, kész vállalni az új életet, kerül, amibe kerül. Készek vagyunk-e vállalni Jézus életformáját, mert bizony, az sokba kerül, szenvedést, lemondást, új célokat hoz magával? De ezen az úton megtaláljuk magunkat, kiteljesedünk, célba érünk.

Az Úr akaratát, az ige szerinti életet a nép előtt is vállalja a király. Mindenki előtt felovasta az Úr könyvének minden igéjét. Felismerte, hogy a legfontosabb Isten szavával, akaratával megismertetni az embereket. Ma is ez a legfontosabb, menjünk vissza az igéhez, és vezessünk oda másokat is. Ismerjék meg mindazt, amit Isten mond, amit tett értünk. Hiszen a Biblia nem egy követelményrendszer, hanem bemutatja számunkra az élő Istent. Elmondja, mit tett Isten értünk. Hányszor bosszankodunk, megharagszunk az Úrra, mert valami nem úgy történik, ahogy szerettük volna, és azt gondoljuk, Isten ellenünk van. A Bibliát olvasva azonban rájövünk, épp ellenkezőleg, velünk van, lázadásunk ellenére is szeret, és mindent megtesz, hogy tökéletesen megismerjük Őt és akaratát. Amikor Jézusban emberré lett és eljött ide közénk, végig olyan tetteket hajtott végre, amivel a mi életünket tette jobbá. Meghalt a kereszten, hogy megszabadítson a bűn átkától. Igen, azért jött el, hogy ne kelljen kiszolgáltatottan élni, ne a félelmek uraljanak, hanem szabadságban élhessünk. Mert aki hisz Őbenne, és teljesen rábízza magát, az szabad ember.

Szövetséget kötöttek az Úrral, vagyis elkötelezték magukat a követésére. Kifejezték: Őt fogják követni, és teljes szívükből megtartják parancsolatait. Komoly elhatározás, meg fogják tartani és teljesítik a szövetség igéit. Tehát itt nem egy jó hangulatról van szó, hanem őszinte odaszánásról, egy fogadalomról. Nem úgy állnak hozzá, majd lesz valahogy, hanem megfogadják: meg fogjuk tartani az Úr igéjét, azt fogjuk tenni, amit mond. Van-e ilyen elhatározásunk? Azzal az elhatározással léptem-e rá a keskeny útra, hogy bármi történik, végig fogom járni, mégpedig aktívan, cselekvő módon? A Krisztusban való élet cselekvésre ösztönöz. Isten országában nem ismerik a kényelmet, ott szolgáló élet folyik. A szolgálat gyakran jár lemondással, lemondok saját akaratomról, és szenvedéssel is. Milyen az én utam? Tudok én szenvedni az Úrért?

Az apostol a gyermekeket szólítja meg, nem általában, hanem azokat, akik az Urat ismerik, tehát hívő családban nőnek fel (Ef 6,1-4). Mit kér? Engedelmeskedjenek szüleiknek, az Úrban. Azt jelzi ezt, hogy engedelmeskedjenek mindannak a tanításnak, vezetésnek, amit az Úr félelmében kapnak. A Krisztustól érkező tanítások jók, figyeljenek rá, építsék be életükbe, kövessék Őt. Az Úrban kifejezéssel rámutat Pál: az a jó, ha szülők és a gyermekek számára is az Úr a tekintély. Tehát nem azt jelenti, hogy bármit mond a szülő, azt meg kell tenni. Arra tanít az apostol, hogy az Úr igéjével egyező, az Úr útjára irányító szavaknak engedelmeskedjenek. De ezt sem kényszerből, hanem az Úrnak engedve. Mert az a jó, és erre kell törekednünk, hogy a gyermekek is szívből megszeressék az Úr Jézust. Ne egy vallásnak akarjanak megfelelni, hanem élő közösségben legyenek az Úr Jézussal. Ha ez megtörténik, nem kényszer az engedelmesség, hanem örömteli, mert tudják, hogy a szülő szava jó irányba kalauzol.

A tízparancsolatból vett idézet arra mutat rá, hogy fontos a szülőkről való gondoskodás. Nemcsak fontos, hanem kötelesség is. A velük kapcsolatos magatartásunk áldást hordoz magában. Ahol gondoskodnak az idősekről, ott áldás öröklődik tovább. A fiatalok felelősek a szülőkért, a nagyszülőkért. Az önzés pusztító hatást fejt ki a társadalomra. A gondoskodó szeretet azonban tovább segít, reménységet ad a jövőre nézve.

Ne ingereljétek, ne haragítsátok gyermekeiteket - ez talán arra utal, hogy ne erőltessük rá a gyermekekre akaratunkat, sőt, a hitünket sem. Engedjük, hogy ők maguk ismerjék meg az Urat, majd ismerjék fel, mi az akarata számukra. Mindenkinek magának kell meglátni, mi az Úr terve az életével. A keresztyénség ne ősök hagyományának átvételét, megőrzését jelentse, hanem személyes meggyőződésből fakadjon. Urunk olyan hívőket, tanítványokat akar, akik önként, szívből, saját meggyőzésből követik Őt. Akik azért tanítványok, mert meglátták, ez a legjobb életforma. 

Amit Pál elmond, az az Úrban valósulhat meg. Saját szívünktől nem telik, de ha átadjuk a lényünket, képesek leszünk rá. Gondoljuk meg, Jézus még a kereszten is gondolt Máriára, és rábízta Jánosra. Az Úr még a kereszten is gondol ránk, mennyire nem önző, mennyire az irántunk való szeretet mozgatja. Engedjük, hogy ez a szeretet mozgassa a mi tetteinket is.

Testvérek, menjünk bátran

1. Testvérek, menjünk bátran, hamar leszáll az éj, E földi pusztaságban Megállni nagy veszély. Hát merítsünk erőt A menny felé sietni, Nem állva megpihenni A boldog cél előtt.

2. A keskeny útra térünk, Ne rettentsen meg az; Ki elhívott, vezérünk, Tudjuk, hogy hű s igaz. Mint egykor Ő tevé, Most véle s benne bízva, Arcát ki-ki fordítsa A szent város felé.

3. Óemberünk ha szenved, Az jó nekünk, tudom; Ki vérnek, testnek enged, Az nem jár jó úton. A láthatót ne bánd, Csak rázd le, mi kötözne: Hadd törjön éned össze, Menvén halálon át.

4. Zarándok módra járva, Legyen kezünk üres; Csak terhet vesz magára, Ki pénzt, vagyont keres. Hadd gyűjtsön a világ, Mi tőle el se kérjük, Kevéssel is beérjük, Bennünket gond se bánt.

5. Az út el van hagyatva, Borítja sok tövis; nehéz emelni rajta Még a keresztet is. De egy út van csupán, Így hát előre bátran, Keresztül minden gáton, Hű Mesterünk után.

6. Úgy járunk itt, lenézve, Mint ismeretlenek; Sokan nem vesznek észre, Hangunk se hallva meg. De aki ránk figyel, Víg énekünket hallja. Szent reménység sugallja, Mit ajkunk énekel.

7. Ha botlanak a gyöngék, Segítsen az erős; Hordjuk, emeljük önként, Kin gyöngesége győz. Tartsunk jól össze hát, Tudjunk utolsók lenni, A bajt vállunkra venni E földi élten át.

8. Menjünk vígan sietve, Hisz utunk egyre fogy; Nap megy napot követve, S a test majd sírba rogy. Csak még egy kis tűrés! Ha Őt híven követjük: A láncot mind levetjük S vár ránk az égi rész.

9. Elmúlik nemsokára a földi vándorút, És az örök hazába, ki hű volt, mind bejut. Ott vár angyalsereg, Ott várnak mind a szentek, S az Atyánál pihentek, Megfáradt gyermekek.

Isten áldásával.