A jel

D

ávid városáról, Jeruzsálemről szól mai igénk (Ézsaiás 29,1-16), a szent városról, amelyet körül vesz az ellenséges Asszír haderő. A próféta látja a korábban megjelentettek beteljesedését. Isten felkészítette övéit a várható eseményekre, de nem hittek a prófétai szónak.  „Évek telnek egymás után, ünnepek váltják egymást”, igen az évek telnek, az ünnepek váltják egymást, de vajon történik-e bennünk valami, vagy csak monotonul elfolynak a napok? Isten arra adta a zsidóknak is az éveket, hogy komolyan vegyék az igét és megtérjenek Hozzá. Az ünnepek pedig lehetőséget kínáltak a megállásra, az önmagukba tekintésre, és Isten munkájának a felismerésére.  Hány év eltelt már a megtérésünk óta, vagy akár a rendszerváltás ideje óta is, de az elmúlt idővel arányosan növekedtünk-e hitünkben, és az Úrnak való engedelmességben? Előrébb vagyunk már az ige megértésében, a szolgálatban, vagy ugyanott toporgunk, esetleg még vissza is fejlődtünk az évek múltával? Izráel nem arra használta az időt, amire kapta. Mivel nem vették komolyan Isten beszédét nem tartották valószínűnek az ellenség fenyegetését sem, nem látták a veszélyt, hamis biztonságban ringatták magukat. Ebből kifolyólag úgy vélték az életükben minden rendben van, hiszen folynak az istentiszteletek, a sátoros ünnepeken pedig nem férnek el a templom udvarán, de még a városban sem. Mi baj lehetne? Mivel nem látnak túl a külsőségeken, és nem jut el a szívükig az ige, nincs miért bűnbánatot tartani.

Isten azonban úgy értékeli mindezt, hogy csupán betanult emberi parancsolat (13). Nem szívből közelednek Istenhez, nem Őutána vágyakoznak, pusztán eleget tesznek vallási kötelezettségeiknek. Vallásosak igazi tartalom nélkül. Bizony nekünk is végig kell gondolnunk életünket, különösen fontos kérdés, hogy a mögöttünk lévő éveket jól és arra használtuk-e, amire Isten adta azokat. Őt igyekeztünk megismerni, vagy csupán élvezeteink kielégítésére, vagyonunk gyarapítására, saját terveink megvalósítására használtuk fel az elmúlt időszakot?

A kihasználatlanul hagyott lehetőségek után, Isten hangosabban szól. Asszíria Jeruzsálem falai alá érkezik. A népnek rá kell döbbennie Isten igéjének igazságára, lehetett volna hamarabb is, de még mindig nem volt késő. Amikor az ellenség szorongatja őket, bűnbánatra jutnak, és az Úrba vetik bizalmukat. Válaszul Isten, szabadulást küld övéi számára. Csodálatos az Úr kegyelme, még az utolsó pillanatban is Hozzá kiálthatunk, de miért várjuk ki az utolsó pillanatot, amikor már új életet kezdhetünk.  Miért hagyjuk, hogy Isten keményebben szóljon, amikor meghallhatnánk, a halk és szelíd hangot is. Igaz ehhez le kellene állnunk, abba kellene hagyni a pörgést és le kellene egy kicsit csendesíteni környezetünket és önmagunkat. Ha igazán szeretnénk meghallani az Úr szavát, lehetséges megállni és elcsendesedni.

Márk evangéliuma mai szakaszában (Mk 8,11-27) jelet kérő farizeusokat látunk. Jelet kérnek, mert nem látják a Jelet. Isten Jézust, az Ő életét adta jelül. Ő a jel, számunkra is. A korábbi események mind jelek voltak, Őrá mutattak, és aki ezeket nyitott szívvel és hittel szemlélte, fel kellett, hogy ismerje: Itt van Isten köztünk.  A felismerést pedig leborulásnak és imádásnak kellett volna követnie. A tegnap olvasott történet hangsúlya is ez a motívum volt, Jézusban eljött a Messiás, Aki azt várja, hogy rábízzuk életünket. A négyezer ember megvendégelésének a célja nem csupán az emberek étkeztetése volt, hanem jel az Ő igazi valójáról, Isten kegyelmének kedves esztendejéről. Vajon mi látunk-e, elég-e számunkra az ige bizonyságtétele, saját tapasztalatunk, vagy valami extra jelre várunk? Azonban ha valami másra várunk, és nem látjuk az Urat, akkor továbbra is sötétben fogunk botorkálni, akkor elmegyünk az élet mellett, mint a farizeusok tették.

Ha nem látjuk meg Jézusban az Isten Fiát, ha Ő nem Kyrios (Úr) a számunkra, akkor továbbra is aggodalmak és félelmek kerítenek hatalmukba minket, mint a tanítványokat is. Ha Jézus nem több mint, egy ember, akkor ránk törnek a megélhetési gondok, sőt akkor ezek kerülnek életünk középpontjába.  Szomorú, hogy a tanítványok ilyen csodálatos megtapasztalás után, még mindig a kenyérkérdés hatalma alá kerülnek, ez foglalja le gondolataikat, és nem Jézusra figyelnek. Ha Jézus nem Úr, akkor mindent nekünk kell megoldani, minden rajtunk múlik, de ha Úrnak látjuk, akkor nincs aggódás, félelem, vádaskodás, mert tudjuk, Urunk gondot visel rólunk.

Nehéz időszakokban pedig Isten munkájának korábbi megtapasztalása adhat erőt, és reménységet arra nézve, ahogyan korábban megoldotta problémáinkat úgy fogja megoldani most is. Mert Ő nem változik. Szabad emlékeznünk az Úrnak életünkben elvégzett korábbi tetteire. A múlt, a tegnap csodái azért történtek, hogy a ma harcai között Isten hatalmára irányítsák tekintetünket. Aki tegnap megszaporította a kenyereket az ma is képes rá. Vegyük észre az ajándék mögött, az ajándékozót.

Az Úr csodásan működik

1. Az Úr csodásan működik,

De útja rejtve van;

Tenger takarja lábnyomát,

Szelek szárnyán suhan.

Mint titkos bánya mélyiben,

Formálja terveit,

De biztos kézzel hozza föl,

Mi most még rejtve itt.

2. Bölcs terveit megérleli,

Rügyet fakaszt az ág.

S bár mit sem ígér bimbaja,

Pompás lesz a virág.

Ki kétkedőn boncolja őt,

Annak választ nem ád,

De a hívő előtt az Úr

Megfejti önmagát.

3. Ne félj tehát, kicsiny csapat,

Ha rád felleg borul,

Kegyelmet rejt, s belőle majd

Áldás esője hull!

Bízzál az Úrban, rólad Ő

Meg nem feledkezik,

Sorsod sötétlő árnya közt

Szent arca rejtezik!

Isten áldásával.