Ragyogó arccal

A

 gőgös és felfuvalkodott város, amely biztonságban és jólétben tudta magát, szembesül magával. Igen, az az Úr szembesíti őt önmagával, meg kell látnia, hogy ki is ő valójában (Ez 28,20-26). Tírusz istennek képzelte magát. Isten azonban megmutatja a valóságot, Tírusz is ember, csupán ember. Ezt kell elfogadni hálás és alázatos szívvel. Hiszen embernek lenni ajándék és kiváltság. Nem magunk lettünk azzá, hanem Isten formálta meg az embert, az Ő alkotása vagyunk, kezéből származunk. Ha ezt elfogadjuk és hálásak vagyunk, kiegyensúlyozottá válik az életünk, belső békénk lesz és a helyünkre kerülve kiteljesedett életet fogunk élni.  Emberek vagyunk és innen nincs tovább, nem lehet magasabb szintre jutni fejlődés által. Az ember nem istenül meg.

A mai embert is megkörnyékezi az a gondolat, hogy ő isten, és ezért hullik szét az élete. Óriási dolog, hogy Isten értelmes, alkotásra kész teremtményei lehetünk. Hálát adhatunk, hogy az egész teremtésben egyedüliként az ember lett értelemmel és lélekkel felruházva. Az ember isten nem lehet, de mégis van, egy növekedési lehetőség ahová kiteljesedhetünk. Homo sapiensből növekedhetünk homo christianussá, krisztusi emberré. Ezt hozta el számunkra az Úr Jézus, tulajdonképpen ekkor válunk igazi emberré, mert az igazi, az áldást hordozó ember, a krisztusi ember, aki napról napra formálódik Isten szent Lelke által.

Benne van ebben a fejezetben, a két város ítéletében, hogy az öntelt embernek egyszer szembesülnie kell, azzal, hogy csak ember. Isten ad lehetőséget a megtérésre, tehát arra, hogy krisztusi emberré legyen, de ha ezzel nem él, akkor meg kell tapasztalnia, hogy csupán ember. Ez azt jelenti, hogy bármilyen magasra jut is a tudomány, bármilyen képzetté válnak az emberek; mindig lesznek korlátaik. Igen, az emberségünkből, teremtettségünkből fakadó korlátokat soha nem léphetjük át. Az ördög, amely arra bátorítja az embert, próbálja mégis átlépni ezeket, azonban ha megtesszük, pusztulásunkat okozzuk. E két város egy ellenséges birodalom felemelkedése által döbben rá, hogy ő nem isten. Amikor az ellenség megtámadja, felismeri tehetetlen vele szemben. A problémákkal szembeni tehetetlenség mindig emlékeztet ember voltunkra, és üzeni, segítségre van szükségünk. Istenre van szükségünk, mert Nélküle nem élhetünk, nem lehet ember az ember.

Minden technikai fejlődés, a tudomány erősödése ellenére is rá kell döbbennünk, hogy emberek vagyunk. Különösen a halál, ami szembesít ezzel a ténnyel, és úgy áll elénk, mint legyőzhetetlen ellenség. Igen, mi a halált nem tudjuk legyőzni, de az Úr Jézus Krisztus legyőzte a kereszten, és a feltámadásakor. Így azután, a hiábavaló küzdelem helyett, bízhatunk az Úrban. Az Ő kegyelme mindenre elég. A kegyelem által, még betegen is, a halál felé tartva is élhetünk győztes életet, mert az Úr ereje erőtlenség által ér célhoz.

Pál sokféle támadással, nehéz helyzettel nézett szembe szolgálata során, most határozottan kijelenti, hogy nem csügged el, nem adja fel, hanem a Lélek által illatozik tovább (2Kor 4,1-6). Megragadott, ahogyan ezt olvastam, Pál szembeszáll a csüggedéssel, a depresszióval. Ő is magába süppedhetne, elmehetne a kedve a szolgálattól, az élettől, de mégsem teszi, hanem az Úrra néz és erőt merít. Mi könnyen megadjuk magunkat, engedjük, hogy a körülmények, vagy az időjárás változásai lehúzzanak bennünket. Az élet hatásai elől mi sem térhetünk ki, azonban nem mindegy hogyan reagálunk rájuk. Lehet úgy is, hogy elhagyom magam, és akkor a negatív erők elborítanak, Pál azonban szembeszállt velük. Nem kötelező elcsüggedni, hanem le lehet azt győzni.  Azonban szembefordulni a lehúzó erőkkel nekünk kell, el kell határozni, hogy nem engedem, hogy környezetem hatásainak a játékszere legyek. Nem lehet, hogy mindig a hangulat, a test határozzon meg minket, Krisztusban lehet győzni.

Miért nem csügged Pál? Mert Isten világosságot gyújtott a szívében, általa felismerte Krisztusban Isten dicsőségét, így már nem a keserűség, a szenvedés, a reménytelenség, hanem az Úr dicsősége ragyog az arcán. Mi ül ki arcunkra? Mit látnak rajtunk? Testünk állapotát, az időjárás jelenlegi hatását, vagy a szívünk tartalmát, Krisztus dicsőségét. Ha az Ő dicsősége ragyog át rajtam, a csüggedésnek nem marad lehetősége, hiszen Krisztusban örvendezővé válik a szív. Ha a szív örül, ragyog az arc. Az Úr tanítványai ragyogó, sugárzó arcú emberek, mert a fény  forrására néznek. A fény forrása pedig Krisztus.  Ma is éljünk úgy, mint a napraforgó, kövessük arcunkkal Napunk mozgását.

Krisztus az énekem

1.  

Krisztus az énekem,

Krisztus az életem,

Mindenem énnekem Ő!

Elfogy az énekem,

Elfogy az életem,

Megmarad énnekem Ő!

2.  

Elfogy az életem,

Ámde az égbe’ fenn

Rám örök üdv hona vár.

Vár oda Jézusom,

Szívem is arra von,

Hadd megyek én haza már!

3.  

Elfogy az énekem,

Ámde az égbe’ fenn

Angyalok kórusa zeng.

Ott fogom hallani,

És vele vallani:

„Szent vagy, ó, menny Ura, szent!”

Isten áldásával.

Az Úr dicsőségét tükrözzük

F

ejezeteken keresztül Tíruszról olvasunk és bizony nehéz megtalálni a most nekünk szóló üzenetet (Ez 27,1-28,19). Távolinak érezzük magunktól ezt a régi várost, úgy gondoljuk nekünk semmi közünk hozzá.  Ez egy hajdanvolt kereskedőváros, amelynek nagyon jól ment a sora, de Isten a próféta által most ítéletet hirdet a számára.  Később ez a prófécia beteljesedett a város elpusztult. De mit láthatunk ezekben a fejezetekben, ami számunkra üzenet, tanítás?

Mindjárt a 27. fejezet harmadik versében olvashatjuk Tírusznak önmagáról való vallomását. Ez sokat mond nekünk, hiszen ahogyan látjuk önmagunkat, ahogy gondolkodunk magunkról, az mindig elárulja, mi van a szívünkben, hol tartunk. Tírusz meg van magával elégedve, a legtökéletesebbnek tartja magát. Úgy gondolja, biztonságban van, vele semmi rossz nem történhet. Sőt a következő fejezetben már egyenesen Istennek tartja magát, tehát mindenki fölött állónak képzeli magát. Mindezekből azt láttam meg, hogy a jólét, a gazdagság, a hatalom, és a tudás nagy veszélyeket rejt a számunkra. Amikor az ember nem látja, hogy mindent Istentől kapott és nem hálás szívvel él javaival, amikor a tudást isteníti, megrészegül, és magát is istennek véli. Ez vonul végig az emberiség történetén, már az Édenkertben, majd Bábel tornyánál is ezt láttuk a megszerzett tudás nem Isten előtti alázatra és hálára kötelezi, hanem szembe fordul Alkotójával és le akarja taszítani Őt a trónjáról. Az ember akar isten lenni.

Ha magunkat állítjuk Tírusz helyére meg kell látni, hogy minket is veszélyeztet a gőg, hiszen korunk embere olyan magasra jutott a tudomány terén, mint előtte soha az ember, ám ez a tudomány egyre inkább eltávolítja Istentől, maga akar a helyére kerülni. A napjainkban tapasztalt jólét sem az Úr felé viszi az embert, hanem egyre távolodik Tőle. Úgy gondolja nincs szüksége Istenre, mindent meg tud oldani maga. Bizony a szívünk könnyen fölfuvalkodik, azonban az Úr azt akarja, hogy életkörülményeinkért legyünk hálásak, lássuk meg, hogy ez az Ő kegyelme és ajándéka. Azért kaptuk ezeket a lehetőségeket, hogy ne csupán a magunk javára éljünk velük, hanem szolgáljuk általuk Őt.

A jobb lehetőségek és jobb körülmények nem azért adatnak, hogy önzők legyünk és halmozzuk a javakat a másikkal mit sem törődve, hanem azért, hogy szabadon keressük az Urat, hálás szívvel boruljunk le Előtte és hirdessük az evangéliumot.  A tudás által sok minden könnyebbé és elérhetőbbé vált a számunkra, de mindez nem azért történt, hogy csak a magunk kényelmét tartsuk szem előtt, úgy gondolom, hanem azért, hogy azt, aki le van maradva. Isten mindent azért ad, hogy általa minden ember áldást nyerjen, mindenki számára könnyebbé váljon az élet. Nem gondolkodhatunk úgy, mint Tírusz, minden az enyém, általa különb leszek. A tanítványt kell, hogy érdekelje a másik nép, a másik ember élete. Jézus arra tanított bennünket, hogy a mi mindennapi kenyerünket kérjük az Atyától, de ma már nem kérjük, hanem szerezzük, és nemcsak a mindennapit,  és nemcsak a miénket, hanem soknapit előre, és ezáltal másokat megfosztunk a mai napitól.

De látnunk kell, hogy az Úr megítélte Tíruszt ezért a gondolkodásért és életvitelért. Ha nem változtatunk, ha nem térünk meg, és nem igazítjuk életünket Isten Igéjéhez, korunk emberét is megítéli az Úr. Azért szól azonban még mindig Isten Igéje, hogy vegyük komolyan. Ismerjük meg szeretetét és végre bízzuk Rá magunkat, mert ma is Igaz, amit a Zsoltáros megtapasztalt: „Áldott az Úr! Napról napra gondot visel rólunk szabadító Istenünk” (Zsolt 68,20)

Az apostol tovább vezet bennünket és meglátjuk a kegyelem csodáját, az új szövetséget, amely már Jézus Krisztus által köttetett (2Kor 3,1-14). Itt már nem a betű szigorú világában vagyunk, hanem a Lélek szabadsága alatt. Itt már nem nekünk kell erőlködni, produkálni, hanem engedjük, hogy a Lélek újjá formáljon, hogy a kőszív helyére, hússzívet adjon. A Lélek, Isten Lelke az, ami a mi halott lényünket meg tudja eleveníteni. Erre van szükségünk, mert Isten nélkül, az Ő jelenléte nélkül halott a lényünk. Amíg nem fogadjuk be, az Úr Jézus Krisztust a halálban vagyunk, akkor is ha jól megy az életünk, ha irigyeltek vagyunk is. Ezt látjuk ma, sok embernek jól megy az élete, megvan mindene, de a lelke feltöltését elhanyagolja, és egy idő után összeömlik. Azért roppannak össze sokan,  mert a lélek anyagi javakkal nem elégül meg, és ha nem vesszük komolyan, hogy a nyugalom napjára nekünk van szükségünk, teljesen felfogunk őrlődni. A hetedik nap megszentelése nem csupán parancs, hanem a mindenségbe írt törvény, ha nem tarjuk hozzá magunkat el fogy az energiánk, kiborulunk.

Azonban azt is látni kell, hogy feltöltekezni az Igéből akkor tudunk, ha keressük az Urat, ha az Igében Vele akarunk találkozni, mert a Biblia szavaiból a Lélek által válik táplálék. A Lélek az, Aki elveszi a leplet, hogy jól lássunk, megismerjük Isten akaratát. Megtérés nélkül nincs új élet, nélküle nem értjük jól az Igét sem, és nem tudunk jól élni sem, mert csak Isten Lelke jelenlétében van szabadság. Nélküle rabokká válunk. Azonban van szabadítás. A szabadításban pedig akkor tudunk megmaradni, ha engedjük, hogy a Lélek Krisztus képére formáljon bennünket. Ez a formálódás naponként történik, mindennap az Úr kezére kell bíznunk magunkat, és van, amikor fájdalmas is, hisz sok fölösleges, az új életbe nem passzoló, de erősen hozzánk nőtt szokást, bűnt kell eltávolítani. Ennek a célja azonban az, hogy az Úr dicsősége, lénye sugározzon általunk.

Mind jó, amit Isten tészen

1. Mind jó, amit Isten tészen, Szent az ő akaratja, Ő énvélem is úgy tégyen, Mint kedve néki tartja. Ő az Isten, Ki ínségben Az övéit megtart -ja, Hát légyen, mint akarja.

2. Mind jó, amit Isten tészen, Ő engemet meg nem csal, :/: De igaz ösvényen viszen, Én megelégszem azzal, Hogy kedvében, Kegyelmében Ő forgatja dolgomat, Csak rá hagyom magamat.

3. Mind jó, amit Isten tészen, Ő engem meg nem utál, :/: Mint jó orvosom, úgy tészen, És mérget ő nem kínál. Orvosságot, Boldogságot Énnékem készít, tudom, Azért csak benne bízom.

4. Mind jó, amit Isten tészen, Ő az én idvességem, :/: Ő velem rosszul nem tészen, Rábízom egész éltem. Örömömben, Keresztemben Mind nyilván megmutatja, Hogy javamat akarja.

5. Mind jó, amit Isten tészen: Ha oly pohárt innék is, :/: Amelynek íze szívemnek Nagy-keserűn esnék is, De eltűröm, Mert víg öröm Felváltja ezt végtére, Sok búm enyhítésére.

6.                   Mind jó, amit Isten tészen, Mind örökké ezt vallom, :/: Ha rajtam bú, bánat lészen S kell bosszúságot látnom. Mindazáltal Megvigasztal, Mint édes Atyám, engem, Mert csak ő segítségem.

Isten áldásával.

Krisztus levele

M

ost Tírusz számára hangzik az ítélet (Ez 26,1-21). Ez egy régi föníciai város. Innen származott Aháb király felesége, aki által bekerültek Izráelbe a Baál papok és a Baál kultusz, ami miatt azután megítéltetett az északi országrész. Jeruzsálem elestét örömmel fogadta a város, sőt az ő pusztulásukból előnyöket reméltek. Tírusz Jeruzsálem kárán akart előnyökhöz jutni. Úgy gondolták, hogy Jeruzsálem pusztulása révén gazdasági és politikai előnyökhöz jutnak. Ma is jellemző ez a gondolkodás, más bukása, kára révén sokan igyekeznek előnyökhöz jutni. Sőt vannak, akik bukáshoz segítik a másikat, csakhogy ők kerüljenek a középpontba. Azonban Isten ezt a magatartást megítéli.  Ne mások kárán akarjunk előnyökhöz juttatni, ne azt nézzük, hogyan lehet a riválist legyőzni, hanem lépjünk be Isten országába. Aki oda belép, átéli, hogy minden megváltozik. Már nem neki kell minden áron boldogulnia, hanem Isten gondoskodik róla. Aki ezt megtapasztalja, annak terhek hullnak le a válláról. Nincs aggódás és félelem, már nem az a kérdés miből és hogyan élünk meg, hanem mit akar az Úr, hogy cselekedjem. Mert azt ígéri, hogy, aki először Isten országát és igazságát keresi, annak megadja mindazt, ami a megélhetéshez szükséges.

Tírusz önmagára épített, magabiztossá vált, nem gondolta, hogy elpusztulhat, hiszen még az asszírok sem tudták bevenni. A környező népeket is váratlanul éri majd a város pusztulása. Bármennyire elképzelhetetlennek tűnt Tírusz eleste Isten mégis kihirdeti bukását. Elesik a város, mert önelégült lett, nem tért meg és nem Istenben, hanem önmagában és emberi kapcsolataiban bízott. Az Úrtól elfordult, vagy az Ő figyelmeztetését meg nem halló nép, elbukik.  Ez Isten népe számára is figyelmeztetés. Ahogyan eltűnhetnek világvárosok, hatalmas birodalmak, úgy kimozdíthatja az Úr egy-egy gyülekezet gyertyatartóját, ha elhagyja az első szeretetet, és ha ebből nem tér meg. A Jelenések könyveiben található gyülekezetek, amelyekhez a feltámadott Úr János által levelet küldött eltűntek. Nem vették komolyan az Úr szavát, nem tértek meg és nem maradtak meg a kegyelemben, így kimozdíttatott gyertyatartójuk.  Azok a gyülekezetek eltűntek, az Egyház azonban nem szűnt meg. Más közösségek jöttek létre, akik engedelmesek voltak az Úr felé. Mi sem vagyunk pótolhatatlanok. Ha valamelyik gyülekezet nem marad meg a hitben, nem veszi komolyan az Úr szavát, úgy járhat, mint azok a közösségek. Ha mi kimozdíttatunk, az Úr más gyülekezeteket hoz létre, és általuk viszi előre az evangéliumot.  Vegyük komolyan az Igét és higgyük el, velünk is megtörténhet mindaz, ami Tírusszal, és sok gyülekezettel, ha nem igazítjuk életünket az Igéhez, ha nem gondoljuk újra végig a tanítványságunkat.

Pál írja, hogy neki nincs szüksége arra, hogy bárki is beajánlja őt Korinthusba, vagy bárhová, mert az ő ajánló levele a gyülekezet (2Kor 3,1-6). Szolgálatát az eredmények teszik hitelessé. Hiszen bármerre járt, Krisztus embereket vonzott általa, Magához. Megáldotta igehirdetését, szolgálatait gyümölcsökkel. Ezek a gyümölcsök a létrejövő gyülekezetek. A mi szolgálatunkat is a gyümölcsök hitelesítik, a szívekben végbemenő változás, a megtérés és a hitben való növekedés az a levél, amely arról tanúskodik, hogy élő hitünk van, és az Úrhoz tartozunk.

Pál határozottan írja, hogy a tanítványok Krisztus levelei, tehát általuk, az életük által az Úr Jézus üzen az emberek számára. A tanítvány élete, Krisztus levele, de mit olvasnak ki ebből a levélből? Valóban azt látják, hogy Őhozzá tartozunk? Mit olvasnak az emberek az életünkből? Azt látják, hogy nincs különbség a mi életünk és az Ő életük között? Vagy felragyog általunk a Krisztus, megtapasztalják az Ő szeretetét és kegyelmét?

Pál azt írja, hogy a Korinthusiakon minden probléma ellenére is meglátszik, hogy Krisztushoz tartoznak. Meglátszik-e rajtunk, hogy az Úréi vagyunk? Mert annak látszódnia, a tegnapi sorok szerint érződnie kell. Mi Krisztus jó illata vagyunk. Tehát, aki az Úré, annak krisztusi illata van, és ezt nem lehet eltitkolni, ahogyan a rózsa sem tudja titokban tartani illatát.

Krisztusi emberré, gyümölcsöt termő tanítvánnyá nem magunktól válunk. Természet szerint erre alkalmatlanok vagyunk, életünk csak rossz gyümölcsöt terem. Az Úr Jézus munkája, hogy mégis alkalmasakká leszünk. Ő munkálkodik a szívünkben. Isten tesz alkalmassá az új életre, az új szövetség szolgálatára. Az újszövetségi szolgálat, már a Lélek szolgálata. Lélektől, lélekig való szolgálat. Mert egyedül csak a Lélek képes megeleveníteni. Már Dávid is felismerte, hogy elepedt lelkét, szívét csak az Úr tudja megeleveníteni (Zsolt 61,2-3).

Mi is forduljunk hittel az Úrhoz, mert Ő meg tud eleveníteni, fel tud lényével tölteni. Ha megújultunk, akkor tegyünk róla bizonyságot, mondjuk el, hogy Ő elevenített meg, mert az emberi léleknek Isten Lelke a megújítója. Ne engedjünk a fáradtságnak, a csüggedésnek, hanem kérjük Isten Lelkét, hogy emeljen fel, újítson meg, töltsön meg erővel, az Ő dicsőségére.

Isten élő Lelke, jöjj, Áldva szállj le rám

1. Isten élő Lelke, jöjj, Áldva szállj le rám, Égi lángod járja át szívem és a szám! Oldj fel, küldj el, Tölts el tűzzel! Isten élő Lelke, jöjj, áldva szállj le rám!

2. Isten élő Lelke, jöjj, légy vezérem itt, Ó, segíts, hogy hagyjam el bűnök útjait! Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel! Isten élő Lelke, jöjj, légy vezérem itt!

3. Isten élő Lelke, jöjj, hadd lehessek szent, S Jézusommal légyek egy már e földön lent! Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel! Isten élő Lelke, jöjj, hadd lehessek szent!

4.                   Isten élő Lelke, jöjj, győzedelmet adj, S majd a végső harcon át mennybe fölragadj! Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel! Isten élő Lelke, jöjj, győzedelmet adj!

Isten áldásával.

Krisztus jó illata

A

z Izráelnek szóló próféciák után most a szomszédos népek felé fordulva szól a próféta (Ez 25,1-17). Számukra hirdeti az élő Isten akaratát. Ammón kárörvendezve hahotázott, amikor Isten ítélete beteljesedett Júda népén, ezért az Úr ítéletével kell szembenéznie. Isten nem tűri népe kigúnyolását, hanem számon kéri azt. Megmutatja, hogy a nép ítélete nem az Ő gyengeségét jelenti, mert Júda a bűneiért ítéltetett meg. Ez az esemény nem azt jelenti Izráel Istene vereséget szenvedett és ők elfoglalhatják a nép területét. Ha nem ismerik fel Isten hatalmát, ők is elvesznek. Az ítéletből meg tudják, hogy Izráel Istenének fölöttük is van hatalma.

Az Igébe tekintve vizsgáljuk meg szívünket, nem jellemző-e mireánk is a káröröm? Annak örülünk, ha a másikat baj éri. Inkább az legyen szemeink előtt, hogy a másikat ért bajt használjuk fel bizonyságtételre, hiszen a tragédiákon keresztül is szívünket keresi az Úr. Másrészt ma is érvényes, hogy Isten választott népét Izráelt ne gúnyoljuk ki, ne örüljünk bajain, hanem inkább munkálkodjunk azért, hogy megismerjék a Messiást, Jézust. Azonban a múlt hahotái miatt bűnbánatra is szükség van. Adja Urunk, hogy meglássuk Isten zsidó népe ellen véghezvitt bűneit és mulasztásait a keresztyénségnek és megbánva azokat, kérjünk bocsánatot Urunktól.

Moáb népe, Izráel fogságra vitelét, az ország pusztulását látva azt szűrte le magának, hogy ők sem különbek, ők sem mások, mint a többi nép. Izráel mindig hangsúlyozta másságát, a népek azonban úgy gondolták, ha ők mások, ha Istenük az egész világ Ura, akkor ők soha nem szenvedhetnek vereséget, nem érheti őket baj. Mivel elfoglalták Jeruzsálemet, úgy vélték, nem nagyobb az ő Istenük sem, a többi istennél. Sokan ma is úgy gondolkodnak, hogy aki Isten gyermeke, azt semmilyen baj nem érheti, annak minden sikerül az életében. Pál apostol életében is látjuk, mindez nem így van, az Úr tanítványát is érhetik szenvedések, őt is üldözhetik, de ez nem az Úr hatalmát végét jelenti, hanem inkább dicsőségét. Ezáltal mutatja meg, hogy gyengéken, el nem ismerteteken keresztül is hatalmas dolgokat képes cselekedni.

Azonban fontos meglátnunk, hogy Izráel az életét tekintve sok esetben valóban nem volt különb a többi népnél, hiszen sok mindent átvettek tőlük, de elhívásukban, az Úr velük kötött szövetségének köszönhetően, mégis mások voltak. Az Úr Jézus tanítványai is mások, hiszen ők nem e világ fiai, de végig kell gondolnunk, hogy vajon látszik-e másságunk? A mai emberek az életünket látva, a gyülekezeteket figyelve el tudják-e mondani, ezek mások, különbek, mint mi vagyunk? Bizony gyakran nem látni különbséget, ugyanaz a minőség, ugyanazok a szokások, ugyanaz az életvezetés látszik az egyház életében is, mint a világéban. Bűnbánatot kell tartanunk, és kérnünk kell az Urat, újítsa meg életünket. Tegyen minket világító csillagokká ebben a sötét világban. De ne külsőleg akarjunk ragyogni, ne a szép épületek, a nagyszerű autók, a modern eszközök, hanem a belső ragyogás, a Lélek sugárzása, a krisztusi életvezetés tegyen minket mássá. Az Úr Jézust is a belőle áradó kegyelem, a betegséget gyógyító erő, a tanításában megjelenő teljhatalom tette mássá. Ez számunkra is lehetséges, hiszen a tanítványok arra kaptak ígéretet, hogy az Úr általuk is nagy dolgokat cselekszik a világban. Az Úr mai tanítványai által is változást akar végbevinni, a bűn ellenszerét akarja megismertetni sokakkal. Ez az ellenszer az evangélium, a Róla szóló jó hír. Ma sincs más megoldás problémáinkra, mint a kegyelem. Ma is, számunkra is nyitva van még a kegyelem kapuja, beléphetünk rajta.

Pál elmondja miként jutott el Macedóniába és hozta magával az evangéliumot (2Kor 2,12-17). Mert, mint Krisztus megbízottja mindenhová az Ő ügyében érkezik. Pál nem magánutakat tesz, hanem mindig az Úr követeként jelenik meg egy településen. Erre hív el minket is az Úr, bármerre megyünk, az Ő követei vagyunk. Ez azt jelenti, hogy mindig Isten országának az ügye áll első helyen, érte kell elsősorban tevékenykednünk. Az apostol, amikor ezeket a sorokat írja visszaemlékezik korábbi eseményekre. Bizony jó emlékezni az Úr életünkben korábban elvégzett munkáira és áldásaira.  Fontos ezeket felidézni, mert megerősítést jelentenek a feladatok és küzdelmek között.

Úgy indult ez a munka, hogy Pál nem tudta hová merre menjen, és akkor az Úr felhasználta az útmutatáshoz a Tituszért való nyugtalanságot. Titusznak már Troászba kellett volna érkezni és az apostol nem tudta mi lehet vele, így a látomásban (ApCsel 16,6-10) kapott üzenet szerint cselekedve elindult Macedóniába, ami már Európában található.

Azonban meg kell állnunk amellett a tény mellett, hogy Pál Tróászban megnyílt kaput talált, tehát jó lehetőségek nyíltak előtte az evangélium hirdetésére. Amikor átmegy Európába, a jó lehetőséget, az eredményes munkát hagyja ott. Tehát Isten a Tituszért való nyugtalanságot használja fel arra, hogy Pál átvigye Európába az örömhírt. Ha ez nincs, ő magától nem kereste volna fel ezt a földrészt. Van, amikor az Úr egy váratlan esemény által indít el oda, ahová különben nem mennénk el. Egy baleset vagy betegség azért juttat valakit a kórházba, mert így lesz lehetősége bizonyságot tenni az Úrtól. Talán mi is elmondhatjuk, ha az Úr nem úgy alakítja életünket, nem találkoztunk volna olyan emberekkel, akik általunk hallották meg az Igét.

Pál Macedóniában és Akhájában megtapasztalta, hogy a győztes Úr seregéhez tartozik. Európa az evangélium befogadása által kezdett mássá lenni. Isten az evangélium által kínált esélyt Európa megmaradásához, az élethez. Ma sincs más lehetőség az élet megváltozására, mint a Jézus Krisztusban való élő hit. Mi se adjuk meg magunkat a problémáknak, ne engedjük át szívünket a csüggedésnek, hanem lássuk meg, Jézus Krisztus által ma is lehetséges a győzelem a bűn és betegség fölött. Jézus szavára ma is távoznia kell az életünket megnyomorító, gúzsba kötő erőknek. Merjük vállalni, hogy „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz” (Zsid 13,8)!

Pál elmondja, hogy Krisztus jó illata terjed általa, igen, akiben jelen van Krisztus, annak az élete jó illatúvá válik. Az vonzó lesz. Valahogy úgy, mint a rózsa, amit igazából az illatáért szeretünk. Ha nincs illata, hiába szép, nem adja meg azt a belső örömöt, nem vonz. Csak az illatozó rózsa vonz magához. Az illatozó élet vonz Krisztushoz. Ezt az illatot Tőle kapjuk, nem magunkból fakad, Jézus Krisztus megismerése által töltődünk fel vele. Lehetünk mi Krisztus illatú emberek, sőt erre kaptunk elhívást, hogy az Ő ismeretének jó illatát terjesszük. Jézus megismerése hoz változást életünkbe. Jézus Istennek, és Úrnak való elismerése átalakítja életünket.

Úr lesz a Jézus mindenütt

1. Úr lesz a Jézus mindenütt,

Hol csak a napnak fénye süt.

Úr lesz a messze tengerig,

Hol a hold nem fogy s nem telik.

2. Őneki mondjunk hő imát,

Díszítsük azzal homlokát,

Jó illat légyen szent neve,

Minden napon dicsérete.

3. Országok, népek és nyelvek,

Ő dicsőségét zengjétek,

Gyermekek hangja hirdesse:

Áldott a Jézus szent neve!

4. Ő királysága bő áldás,

Ott van a felszabadulás,

Fáradtak ott megnyugszanak,

Ínségesek megáldatnak.

5. Minden teremtés dicsérje,

A Király Krisztust tisztelje;

Angyali ének zenjen fenn,

S mind e föld mondja rá: Ámen!

Isten áldásával.

Azért szól az Úr, hogy megtegyük

V

áltozatos formában közli üzeneteit az Úr prófétájával (Ez 24,15-27). A mostani részben a teljes odaszánást láthatjuk, Isten előtt nincs magán szféra, életünk legszemélyesebb területére is igényt tart. Itt azt a kijelentést kapja, hogy hirtelen meg fog halni az, aki Ezékiel számára nagyon kedves. És hirtelen meghal a felesége, nem lett volna még itt emberileg az ideje ennek a halálnak, de az Úr ezt a tragikus eseményt is felhasználja üzenete megformálására. Így kéri ma is az Úr egész életünket, azt akarja, hogy teljesen szenteljük Neki magunkat és családunkat életünk minden területét bízzuk Rá, engedjük, hogy az Úr általuk is megdicsőítse magát.

Benne feszül a történetben az is, hogy minden ajándék és az Úr ezt az ajándékot bármikor elveheti tőlünk. Próba is egy ilyen történés, hogyan reagálunk rá, készek vagyunk-e az Úrnak legféltettebb dolgainkat is átadni, vagy az ajándékhoz jobban kötődik a szívünk, mint az Ajándékozóhoz? Ilyen próbát kellett kiállnia Ábrahámnak, amikor Isten azt kérte, hogy áldozza fel fiát, Izsákot. Azonban az ősatyának ezt nem kellett megtennie, mert Isten gondoskodott más áldozatról. Ő azt vizsgálta meddig kész elmenni Ábrahám az engedelmességben, mindent Neki tud-e adni, vagy van, amihez ragaszkodik? Pál apostol így emlékezett vissza arra, miként is látta életét, amikor Jézus legyőzte őt: „ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért. Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem” (Fil 3,7-8). Én hogyan tekintek értékeire, mindazokra, amik fontosak számomra? Odatudom-e adni az Úrnak, le tudok-e mondani róluk? Bizony mi gyakran még a kevésbé értékes dolgokról sem tudunk lemondani, milyen nehezen dobunk ki valamit, mert úgy gondoljuk, jó lesz az még valamire. Hányszor csak a kidobnivaló szemetet adjuk az Úrnak. Aki azonban meglátja Krisztus nagyságát és gazdagságát az másként tekint a világ által felkínáltakra, az tudja, hogy Isten országa mellett mindez szemét. Jó végig gondolni azt is, hogy minden gazdagság mulandó, amiért harcoltunk, amihez nagyon ragaszkodunk, elmúlik, hiszen elmúlik ennek a világnak a dicsősége is. Csak Isten országa marad meg örökké.

Ezékiel nemcsak a váratlan tragédia által válik üzenetté, hanem még fájdalmát, gyászát sem élheti meg, ezzel jelzi, hogy a szent hely, a templom is elpusztul, a népnek nem lesz lehetősége gyászra, mert fogságra viszik őket. Mindez azért történik, hogy végre megtudják, az Úr, Úr. Mert nem elég hinni, hogy van Isten, mert Ő Úrrá akar lenni az életünkben. Isten úgy alakítja a történéseket, hogy felismerjük, Ő Úr, Úr, Aki megcselekszi, amit mond, Úr, Akinek hatalma van életünk felett. Ő Úr, én pedig szolga vagyok.

Úgy látjuk a könnyek közt ír levél hatására rendezték a dolgokat Korinthusban. A bűnösök büntetést kaptak, ám az apostol azt kéri, hogy a vétkes számára hagyják nyitva a bűnbánat általi visszatérés lehetőségét. A fegyelmezés mindig a megtérést, a problémák rendezését szolgálja. Az apostol örülni akar a gyülekezetnek, annak is aki vétkezett, és örülni akar a krisztusi megoldásnak is.

Pál levele által a gyülekezet engedelmességét is teszteli. Megpróbálja, hogy komolyan veszik-e tanácsait és cselekszik-e, amit mond.  Ez fontos, hiszen az Úr tanácsolja övéit, de annak csak akkor van eredménye, ha ahhoz tartjuk magunkat. Az Úr Igéjén keresztül tanácsol, azonban hányszor csak elolvassuk, de nem tesszük. Sőt, ahogy tegnap említettük előfordul, hogy nem is tudjuk megfogalmazni, amit az Úr mondott. Isten azért szól, hogy engedelmesen tegyük is, amit kijelentett a számunkra.

 Szólsz hozzám, Istenem, s én választ adni készen

1. Szólsz hozzám, Istenem, s én választ adni készen Mármár megindulok, hogy rád bízzam magam, De látod, köt s lehúz még régi csüggedésem, Áldd meg ma lelkemet több hittel, ó, Uram.

2. Sok szép ígéretem, ó, hányszor megtagadtam, A nagy fogadkozást, hogy csak tiéd szívem. A bűnös gyengeség bús rabjának maradtam, És törvényed szerint nem éltem semmiben.

3. Ha jót tettél velem, ha áldva látogattál: Én nem dicsértelek s nem hirdettem neved; Nem értettem, mikor szenvedni, sírni hagytál, Hogy ha szeretsz, miért sújt vessződ engemet?

4. Köt még a földi jó, a bűn, a földi örvény, S tehozzád bűnömért, lásd, el nem juthatok. A béklyó súlya nyom, levetném, összetörném, De lelkem gyenge még s jaj, összeroskadok.

5. Más nem tanít meg rá, csak égi bölcsességed, Hogy bölcsen bízzak és szolgáljak úgy neked. Mit érek nélküled? Add, hogy imádva téged, Bús, gyarló bűnös én, hadd légyek gyermeked.

6.                   Nagy lelked élt, Uram, a prófétás időkben, Az fénylett át a szent s apostol életén; Áldj meg s kegyelmedet reám is töltsd ki bőven, Hogy Jézust nézzem és ővéle győzzek én.

Isten áldásával.

Hozzáállás

S

okadjára olvassuk Ezékieltől ezt a vallomást: „Így szólt hozzám az Úr szava” (Ez 24,1-14). Valóban sokszor volt megszólítható, másrészt gyakran volt üzenete az Úrnak prófétája és népe számára. Ezékiel azonban nemcsak azt mondja el, hogy szólt hozzá az Úr, hanem azt is meg tudja fogalmazni, amit Isten mondott a számára. Mi is mondogatjuk, szól az Úr, sőt hisszük, hogy az Ige az Ő szava, amelyen keresztül ma is kommunikál velünk. A Biblia által beszél velünk a Gazdánk, ez így van. Arra gondoltam azonban, hogy mi meg tudjuk-e fogalmazni azt, amit mond nekünk az Úr? Tehát ma elolvassuk a mára kijelölt szakaszt és utána meg tudjuk-e mondani, ma ezt üzente számomra az Úr? Ha nem tudjuk világosan megmondani mi számunkra Isten mai napra szóló üzenete, akkor nem tudjuk, mit kell csinálnunk, nincs miből erőt meríteni. Próbáljuk meg ma úgy olvasni a Szentírást, hogy keressük az Úr szavát, majd egy papírra írjuk is le azt, amit megértettünk. Ha így teszünk, növekszünk hitünkben, előrébb jutunk tanítványságunk megélésében is.

Éveken keresztül szólt az Úr, kérte, hogy térjenek meg, számolják fel a bálványokat, szakadjanak el a pogány életgyakorlatoktól és figyeljenek Rá. De nem vették komolyan az Igét, most az Úr meghirdetteti Jeruzsálem elestét. Jön Babilon és a város teljesen elpusztul. Nincs más lehetőség Jeruzsálem számra. Az Úr rozsdás fazékhoz hasonlítja őket, amelyen csak a teljes kiégetés segít. Az Úr eddig is tisztogatta őket, de nem használt, most tűzbe veti, amíg le nem ég róluk a rozsda a tisztátalanság. A szenvedés kohója tisztíja meg őket. Ezzel azt jelzi Isten a számunkra, hogy csak a teljes szívből való megtérés segít. Csak akkor változik meg igazán az életünk, ha Isten Lelke által újjászületünk. Az életünk tisztogatása, tehát egy-két dolog elhagyása, néhány szokás megváltozása nem elég, és nem is segít. Gyökeres változásra, újjászületésre van szükségünk, enélkül csak gyötrődünk magunkkal és egymással.

Eljön, és meg is cselekszem, - ezt mondja az Úr. Tehát, amit ígér, azt meg is cselekszi, ezért bízhatunk Benne. Az Úr csodálatos, ígéretei mindig beteljesednek, ezért kell komolyan vennünk, mert nemcsak a pozitív, az áldást adó Igék, hanem az ítéletesek is megvalósulnak, ha nem vesszük komolyan az Úr szavát.

Pál elhatározta, hogy ismét Korinthusba utazik, de nem szomorúsággal megy (2Kor 2,1-4). Jó látni, hogy az apostol elhatározza, nem szomorúsággal megy, tehát másképp áll a kérdéshez, mint korábban. Sok minden múlik azon, hogyan állunka problémákhoz. Úgy, hogy képtelenek vagyunk változtatni, csak a másik hibáit látjuk, vagy elhatározzuk, hogy készek vagyunk mi is változni, másként reagálni.

Korábban írt már az apostol egy könnyek, egy tusakodások közt írt levelet, amelynek keményebb volt a hangvétele, amely levél elveszett. Ennek hatására a gyülekezetben változások mentek végbe, rendezték a problémákat és másképp viszonyulnak már Pálhoz is. Ezért az apostol úgy megy, hogy megtapasztalják, szereti őket. A keményebb beszéd is érdekükben történt, de mivel elérte célját, most majd örömmel megy.

Számunkra is fontos, hogy el tudjuk határozni, mosolyogni fogok, leteszem a haragot, a bosszús kifejezést, mert gyakran ragaszkodunk ezekhez. Azonban ha lemondunk róluk, és elhatározzuk, hogy másképp fogunk megnyilvánulni, akkor lehetséges. Mert nem az a feladatunk, hogy pillanatnyi hangulatunkat ragasszuk a másikra, betegség miatti szenvedésünket éreztessük, hanem az evangélium örömét kell tovább adnunk.

Rajtunk múlik, hogyan indulunk a napnak, mit határozunk. Hadd tudja meg mindenki, hogy fáj valamim, hadd érezzék, hogy rossz napom van, vagy azt mondom, ez csak rám tartozik, miért romoljon el a másik napja, amiért az enyém rossz, vagy annak tűnik. Ha így állunk a napunkhoz, az élethez, mi is megtapasztalhatjuk, amit Salamon írt: „aki mást felüdít, maga is felüdül” (Péld 11,25).

Áldjad, én lelkem, a dicsőség

1. Áldjad, én lelkem, a dicsőség erős királyát! Őnéki menynyei karokkal együtt zengj hálát! Zúgó harang, Ének és orgonahang, Mind az ő szent nevét áldják!

2. Áldjad Őt, mert az Úr mindent oly szépen intézett! :/: Sasszárnyon hordozott, vezérelt, bajodban védett. Nagy irgalmát Naponként tölti ki rád: Áldását mindenben érzed.

3. Áldjad Őt, mert csodaképpen megalkotott téged, :/: Elkísér utadon, tőle van testi épséged. Sok baj között Erőd volt és örömöd: Szárnyával takarva védett.

4. Áldjad Őt, mert az Úr megáldja minden munkádat, :/: Hűsége, mint az ég harmatja, bőven rád árad. Lásd: mit tehet Jóságos Lelke veled, És hited tőle mit várhat.

5.                   Áldjad az Úr nevét, Őt áldja minden énbennem! :/: Őt áldjad, lelkem, és Róla tégy hitvallást, nyelvem! El ne feledd: Napfényed Ő teneked! Őt áldjad örökké! Ámen.

Isten áldásával.

Az Úr megerősít

M

inden engedelmesen tovább adott üzenet után újra szól az Úr (Ez 23,36-49). Személyesen a prófétának szól, mert bár az üzenetet tovább kell adni, de először őt szólítja meg Isten. Elsőként hozzá szól az Ige. Akkor hiteles és erőteljes az igehirdetés, ha először az igehirdetőt szólítja meg. Azt mondta nekem, vall Ezékiel, tehát Isten mindig személyesen nekem szól, ezért van az Ige, rajta keresztül engem akar megszólítani a Gazda.  Így olvasom-e? Keresem-e mindig az engem megszólító szót, nekem küldött személyes üzenetet? Úgy olvasom-e, mint a saját telefonomra érkezett sms-t, amely nekem szól? Próbáljuk úgy olvasni, hogy mindig keressük, azt, amit ma nekem mond az én Uram. Akkor lesz igazán áldás a bibliaolvasás és ad erőt, új impulzusokat, ha mindig megkeresem, azt, ami nekem szól.

A prófétának ítéletet kell mondani, vagyis meg kell mondani a nép számára azt, amit Isten bűnnek lát. El kell mondani, hogy életük megítéltetik. Tehát nem mindig csak vigasztaló, bátorító üzenetek hangzanak, nem csak dicséretet kell mondani, hanem a kritikát, Isten, változtatásra, megtérésre felszólító üzenetét is. Ez nem könnyű feladat, jobban szeretünk pozitívumokat mondani, mint rámutatni a bűnre. Mi sem szeretjük, ha kritikát gyakorolnak velünk szemben, azonban Isten soha nem mondja kedvünkért a rosszra, azt, hogy jó. Az Úr a bűnt mindig bűnnek mondja, de a megoldást is felkínálja. A bűn felett Jézus Krisztus által lehetséges győzni. Mivel Jézus a kereszten győzött, nem vagyunk kiszolgáltatva neki. A bennünk élő Szentlélek által lehetséges nemet mondani és Isten akaratához igazodni.

Ahhoz, hogy a bűnre nemet mondjunk és Isten akarata szerint cselekedjünk, látnunk kell, mi az amit Isten elutasít, és mi az az életmód, amire igent mond. Igénkben erőteljesen fellép Isten a gyermekáldozatok ellen, de nem csupán tiltja azt, hanem elmondja, hogy a gyermekek az Övéi. Tőle kapták, így nem ők rendelkeznek velük, hanem Isten tulajdonai, Ő csak rájuk bízta őket. Felelősek már a megfogant életért, és a még kisgyermekért is. Akit az Úr e világra rendelt, azt az ember semmilyen kultusz, vagy kényelemszeretet, önzés végett nem ítélhet halálra.  A gyermek ajándék, a kapott élethez joga van. Tehát Isten gyermekének mindig az élet védelme a feladata. Rá kell mutatni, hogy az élet Isten ajándéka és az Úrnak terve van vele. Nincs fölöslege élet. Isten úgy alakította a világot, hogy minden megszülető ember számára biztosította az életfeltételeket. Amennyiben mégis valahol nem adottak ezek a feltételek, azért mi vagyunk a felelősök. Az ember rosszul él az Istentől kapott javakkal. A megoldás nem a születésszabályozás vagy a népesség csökkentése, hanem az életforma megváltoztatása. A megelégedett, önmegtartóztató élet másoknak is biztosítja a megélhetés feltételeit. Ne feledjük, hogy a kenyérkérés után következik a bűneink bocsánatáért való könyörgés az Úr imájában. „Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” (Mt 6,11-12). Ezzel Jézus jelzi, hogy a kenyérrel, a megélhetés kérdéseivel vétkezünk.

Pál tervezte Korinthusban való megjelenését, de mivel még nem tudott náluk megjelenni, úgy gondolták, nem lehet a szavára adni (2Kor 1,15-24 ). Elmondja hogyan tervezte, de az ő útját az Úr alakítja. Pál mindig összhangban van az Úr Jézussal, soha nem a saját tervei viszik előre. Sőt képes a terveken változtatni, ha az Úr erre kéri. Ez nagy dolog. Tudunk-e mi az Úrhoz igazodni? Az elkészített tervet, a beiktatott programot félbe hagyjuk-e, ha az Úr mást kér tőlünk?

Figyeljük meg, hogy Pál számára Jézus Krisztus az Isten Fia. Tehát már kialakult, szilárd hitvallással rendelkezik. Ez a hitvallás saját tapasztalatokon is nyugszik. Átélte, hogy a kereszten meghalt názáreti Jézus valóban feltámadt, él. Találkozott Vele, és ebben a találkozásban megértette, hogy Ő Úr, az élő Isten Fia.

Jézusban Isten lépett erre a földre, így amikor Jézussal találkozunk, Istennel kerülünk kapcsolatba. Jézus több mint ember, Ő Isten! Emberré lett értünk, mert emberként kellett magára venni bűneinket, de Ő Isten. Istennel együtt örökké létezett, Isten csodálatos világát hagyta ott értünk, vállalta a meghalást is, csakhogy általa örök életre menthessen. Így azután Istennek járó hódolattal álljunk elé, boruljunk alázattal, bűnbánattal lábaihoz és kérdezzük, mit akarsz Uram, hogy cselekedjem?

Tanítványok csak Krisztusban lehetünk, az új élet csak Benne működik. Jézus nélkül kudarcot vallunk. Jézus hív el tanítványnak és tesz rá alkalmassá bennünket. A mi alkalmasságunk Istentől van. Nemcsak elhív a szolgálatra, hanem képessé tesz, erőt ad hozzá. Így amikor úgy érezzük, belefáradunk a tanítványságba, szolgálatba, az életbe, forduljunk Hozzá bizalommal, mert Ő megerősít.

Meghódol lelkem tenéked, nagy Felség

1. Meghódol lelkem tenéked, nagy Felség, Szentháromságban ki vagy egy Istenség. Csak téged illet minden tisztesség, Mert téged ural az egész föld s ég.

2. Imád a nagy ég ő teljességével, Mondván: szent, szent, szent az Úr felségével! Teljes a föld s ég dicsőségével, Seregek Ura erősségével!

3. Imád a földnek kiterjedt nagysága, Mind e világnak nagy hatalmassága; A sok népeknek minden országa, Roppant táborok sűrű sokasága.

4. Imád téged a napnak fényessége, Az éjszakának titkos setétsége; Imád a holdnak ő teljessége: A csillagoknak szép ékessége.

5. Imád a tenger s a vizek folyása, A sok hegyeknek magas fennállása; Minden szeleknek széjjeloszlása S a madaraknak ékes szólása.

6. Imádlak én is téged, Teremtőmet, Gondviselőmet és Idvezítőmet, Megszentelőmet s erősítőmet: Én Istenemet, egy Segítőmet.

7. Imádlak téged, Urát kezdetemnek, Urát végemnek s egész életemnek, Fő szerző okát a természetnek, Halálnak Urát és kegyelemnek.

8.                   Imádlak téged, egyedül Uramat, Nem vetem másban én bizodalmamat; Mikor imádlak, halld meg én szómat, Írd be könyvedbe hódolásomat.

Isten áldásával.

Van kapaszkodó

K

ét parázna nőhöz hasonlítja az Úr Samáriát és Jeruzsálemet (Ez 23,1-35). Mindkét nép illetve országrész hűtlenné lett Istenéhez, a környező népek bálványaihoz fordultak. Izráel, akit Oholiáb személyesít meg, már megbűnhődött vétkéért, az Asszírok fogságba vitték őket, Samáriát lerombolták, helyükre idegeneket telepítettek. Izráel élete, hűtlenségük büntetése Júda számára figyelmeztetést jelentett. Az Úr üzent, ha továbbra is hűtlenek lesznek, ha nem térnek meg, úgy járnak, mint Izráel. A nagyobb országrész élete példa volt a számukra.

Azonban azt láttuk már az eddigiek során is, hogy nem vették komolyan a figyelmeztetést. Biztonságban érezték magukat, és úgy gondolták nekik mindent szabad, Isten elnéző lesz, velük nem történhet meg az, ami Izráellel, hiszen Jeruzsálemben áll a templom, benne a szövetség láda. Ott van jelen Isten dicsősége, ezért nem engedi, hogy bárki elfoglalja a várost, lerombolja a templomot. Hamis vallásosság mögé bújtak, azt gondolták, önmagában a kultusz is elég, elég ha a formaságokat megtartják és az Úr megkönyörül rajtuk.

Azonban Ő hűséget, tiszta és szent életet vár népétől, olyat, ami mások számára válik mintává. Olyan életet kellett volna élniük, amire a pogányok is felfigyelnek, amihez majd vonzódnak. Nekik Istent kellett volna felmutatniuk, megláttatni, hogy lehet másképp élni, lehet Isten akarata szerint vezetni az életünket. Elcsendesedve nézzünk önmagunkba és figyeljük meg, hogy a mi életünk mennyire hirdeti az Urat, mennyire mutat Őrá? A mi feladatunk is az, hogy tanítványságunk magára vonja mások figyelmét, hogy általa felismerjék, a krisztusi életforma áldását. Az a mi felelősségünk, hogy megláttassuk a keresztyénség nem egy út, nem lehetőség a sok közül, hanem az ÚT. A jézusi tanítványság az egyedüli ÚT, ami életre vezet. Ez az Út az, amelyen érdemes járni, sőt amelyiken kell is járni, ha igazi életet akarunk élni, ha célba kívánunk jutni

Figyeljük meg, hogy nemcsak az a paráznaság, amikor bálványokat imád Isten népe, hanem az is kimeríti ezt a meghatározást, amikor mástól vár segítséget. Júda népe nem az Úrban bízott, nem Tőle várta a megoldást, az oltalmat és a szabadítást, hanem mindig valamilyen nagyhatalom felé orientálódott. Jeruzsálem a politikától kért és várt segítséget, úgy gondolták a politikai szövetség megoldást jelent majd, Egyiptom megoltalmazza őket, ám hosszútávon ez soha nem vezet eredményre, mert az nem adja másnak dicsőségét.

Tehát a paráznaság ott kezdődik, amikor nem az Úrban bízunk teljes szívből, hanem emberektől is várunk oltalmat, vagy tőlük is remélünk segítséget. Urunk azonban nem félszívet, nem megosztottságot kíván, hanem az egész életünket. Ő is hangsúlyozta, hogy teljes szívből szeressük az Urat. Csak a teljes szívünk átadása a megoldás, a félszív nem vezet sehova. „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből” (Mk 12,30).

A második korinthusi levelet olvassuk már, benne látjuk, hogy nem minden probléma oldódik meg az első kísérletre (1Kor 1,1-14). Van, amikor tovább kell foglalkozni egy üggyel, vagy emberekkel, és Pál tovább foglalkozik a korinthusiakkal. Kész ismét írni, pedig Efézusban is van épp elég probléma, ott sem könnyű a helyzet, mégis tovább foglalkozik velük. Meg kell tanulnunk türelmesen több energiát igénylően is kezelni a dolgokat. Ne veszítsük el türelmünket, ne billenjünk ki békességünkből, ha mindent nem sikerül az első próbálkozásra megoldani. Pál életében meglátjuk az Úr Jézus tanítását megvalósulni, az apostol kész elmenni a második mérföldre is, csakhogy rendeződjék a kapcsolatuk.

Fontos, hogy Ő Isten akaratából apostol. Tehát ő ezt nem akarta, nem ő jelentkezett, hanem az Úr állította meg saját akaratának megvalósítása közben. Pál belesimult az Isten akaratába, és mint az Ő messengere járja a világot, viszi a Gazda üzenetét, viszi a jó hírt.

Rámutat, hogy az Úr Jézus, élő valóság, akire mindenkor lehet számítani. Tanítványnak lenni nem azt jelenti, elkerülnek a bajok, nincs semmi probléma, hanem azt, van Szabadító, van kapaszkodó. Ma se csüggedjünk el, amikor szembetaláljuk magunkat gondjainkkal, vagy ha nem minden úgy alakul, ahogy elterveztük, jusson eszünkbe, él az Úr. Van szabadító, van kapaszkodó, Ő átsegít a nehéz helyzeteken. Amikor Péter süllyedni kezdett a genezáreti tavon, eszébe jutott, hogy még nincs veszve semmi, mert van kapaszkodó. Kiáltani kezdett, és megtapasztalta, hogy Jézus keze lenyúlt érte. Volt mibe kapaszkodni. Ragadjuk meg ma is ezt az erős kezet, és akkor nem sodródunk el. Tegyünk úgy, ahogy az apostol mondja: „Benne reménykedünk, hogy ezután is megszabadít” (10).

 Fel, barátim, drága Jézus zászlaja alatt

1. Fel, barátim, drága Jézus zászlaja alatt, Rajta, bátran! megsegít és győzedelmet ad. Bízzatok, mert Jézus eljön, ő a fővezér, Zengje ajkunk: hozzád esdünk győzedelemér'!

2. Lám, a Sátán serge talpon, szembetörni kész, A legbátrabb harcosoknak bátorsága vész. Bízzatok, mert Jézus eljön, ő a fővezér, Zengje ajkunk: hozzád esdünk győzedelemér'!

3. Szóljon a kürt, fenn lobogjon győzedelmi jel, Így előre Jézusunkkal: néki győzni kell! Bízzatok, mert Jézus eljön, ő a fővezér, Zengje ajkunk: hozzád esdünk győzedelemér'!

4.                   Harci zajban, küzdelemben oldalunkon áll, Benne higgyünk, ő segít meg szívünk harcinál. Bízzatok, mert Jézus eljön, ő a fővezér, Zengje ajkunk: hozzád esdünk győzedelemér'!

Isten áldásával.

A kegyelem életterében

T

ovábbra is önmagával szembesíti Izráelt az Úr, lássák meg kik is ők valójában (Ez 22,23-31). Most a próféták, papok, elöljárók életéről lebbenti fel a próféta a fátylat. Kiderül, hogy nem úgy éltek, ahogyan az Úr elvárta, és nem azt tették, amit Isten szolgájának tenni kellett volna.

A próféták, akiknek Isten aktuális üzenetét kellett volna hirdetni, megélhetési prófétákká váltak. A királyi udvar szolgálatába álltak és azt mondták, amit a király vagy a nép hallani akart. A lényeg az volt, hogy jól megéljenek, ezzel félrevezették az embereket is.

Jó nekünk is beletekinteni az Igébe és meglátni vajon mi motivál az Úr útján? Mi az, ami fontos a számomra? Nem tettem-e én is első helyre a megélhetést, és az Úrnak való szolgálatot pedig ennek rendeltem alá? Csak az a lényeg, hogy jól megéljünk, és elsikkad Isten üzenete, csak addig vállaljuk, amíg nem lesz kellemetlen, amíg nem veszélyezteti jólétünket. Lelkeket esznek, mondja az Úr, pedig, lelkeket menteni kellett volna. Mentjük-e mi mai tanítványok a lelkeket? Fontos-e számunkra, hogy minél több embert az Úrhoz vezessünk? Látjuk-e, hogy üdvösségről, örök életről van szó, vagy mi is elfogadjuk a világ álláspontját, magánügy, ki, mit hisz, ki milyen úton jár?

Az Úr számon kéri papjain törvényének megtartását, erőszakot követtek el rajta, vagyis nem vetették el, csak a maguk szájíze szerint értelmezték. Arra gondoltam, vajon hogyan látja az Igéhez való viszonyulásunkat Urunk? Hányszor mi is a magunk szája íze szerint értelmezzük, ami jó, ami ígéret azt szeretjük olvasni, arra hivatkozunk, de ami elvárás, ahol az Úr parancsa szól, hányszor nem úgy értjük, ahogyan írva van. Ha egy Ige összeütközésbe kerül szokásainkkal, vagy változtatásra ösztönöz, azt mondjuk, nem kell szó szerint érteni. Aki egy kicsit járatos az eredeti szövegben, keres más fordítási lehetőséget. Álljunk meg egy pillanatra, és engedjük, hogy megragadjon az Ige, hogy tekintély legyen a számunkra és ne kimagyarázni, hanem megcselekedni igyekezzünk.

Júda népe odáig jutott, hogy elveszítette bűn látását, már mindent elfogadott, már nem tudott különbséget tenni a jó és a rossz, tiszta és a tisztátalan között. Amikor felhígul az Ige, amikor nem tekintély számunkra, átalakul az értékítélet is. A korábban tisztátalannak vagy rossznak tartott dolgok semlegesnek számítanak, belopakodnak az emberek életébe és elfogadottá válnak. Isten azonban nem változtatja meg törvényét. Jó végig gondolni, hogy az Úr napja milyen jelentőséggel bír a számunkra? Fontos-e még, hogy azon a napon az Úrral legyünk, keressük akaratát és Neki szenteljük életünket. Vagy már ezen a napon is csak néhány perc jut az Igének, a többi pedig a saját ügyeinknek.  A vasárnap azért adatott, hogy átéljük, valóban feltámadt az Úr, és ebből a tapasztalatból, a Vele való közösségből erőt merítsünk a szolgálatra. Azért állít ide minket az Úr, hogy világítsunk, mint a lámpás. Ragyogjuk az Úr fényét ebbe a sötét világba.

Vajon ma talál-e urunk résre állókat, imádkozókat, akik népükért, egyházukért, a gyermekekért, fiatalokért, a különféle szenvedélyek rabjaiért, és minden elveszettért könyörögnek, tusakodnak? Ma is keresi Urunk az imádkozókat. Szeretnénk ébredést, de fontos-e annyira, hogy készek vagyunk érte egyénileg és közösségileg is tusakodni? Tudunk-e imádkozásra időt szentelni?  Az Úr ma is ezt mondja: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés: kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába” (Lk 9,37-38).

Az apostol végére ér levelének, még köszöntéseket, útmutatásokat vet papírra (1Kor 16,14-24). Szívükre helyezi, hogy minden dolguk szeretetben, azaz agapéban menjen végre. Az agapéról korábban részletesen írt, most ismét a szívükre helyezi. Azt mondja, hogy ne muszájból végezzék dolgaikat, szolgálatukat, ne azért, hogy túl legyenek rajta, hanem az Úr iránti szeretetből. Mindennek akkor van értéke, ha a Krisztus iránti szeretet motiválja. Az alkalmakból is akkor nyerünk áldást, ha az Úrért megyünk, ha Vele akarunk együtt lenni.

Ha kiesünk Krisztusból nem tudunk szeretetből cselekedni, hiszen a magunk erejéből nagyon nehéz mindent szeretetből végezni. Ám, ha Krisztusban vagyunk, minden megváltozik, átéljük, hogy Ő is szeretetből mosta meg tanítványai lábát, megtette, azt, ami nem az ő feladata volt. Tulajdonképpen gyakran ott mutatkozik ki az agapé, amikor elvégezzük, azt, amit nem nekünk kellene, vagy ami számunkra méltóságon aluli, de az Úrért megteszem.

A köszöntő sorokban kifejezi Pál, hogy gondol a rég nem látott testvérekre, számára most is fontosak. Egy-egy üdvözlet sokat jelenthet, általa kifejezhetjük, fontos nekünk a másik. A végén még hangsúlyozza, nem az a lényeg mit teszünk, milyen a teológiánk, hanem szeretjük-e az Urat. Áldás részesei csak érte leszünk. Végül a z Úr kegyelmét árasztja feléjük, mert kegyelemből van életünk, üdvösségünk. Kegyelemből élünk, az számunkra az élettér. Ha kiesünk belőle, az élettérből esünk ki, olyanok leszünk akkor, mint a partra vetett hal. Maradjunk meg ma is, a kegyelemben!

Ó, lelkem szent napsugara!

1. Ó, lelkem szent napsugara! Ahol te vagy, nincs éjszaka. Bár földi köd szakadna fel, S látás elől ne fedne el.

2. Ha csendes est szememre száll S szelíd álomharmat szitál, Gondoljam azt, Egyetlenem: Nyugodni jó a szíveden.

3. Reggeltől estig légy velem, Nincs nálad nélkül életem; Légy velem, ha az éj leszáll, Nélküled rémít a halál.

4. Ha egy bolygó, bús gyermeked Gúnyolta szód, mert tévedett, Ne hagyd bűnben, Kegyelmes, őt, Emeld fel azt a vétkezőt.

5. Virraszd, akit kór súlya nyom, Ki koldus, áldd meg gazdagon; Kit kín szorít, gyász keserít, Légy álma, könnyű és szelíd.

6.                   Jöjj és áldj meg, ha ébredünk S világ útján járunk-kelünk, Míg jóságod szent tengerén Majd elmerít az égi fény.

Isten áldásával.

A kegyelem életterében

T

ovábbra is önmagával szembesíti Izráelt az Úr, lássák meg kik is ők valójában (Ez 22,23-31). Most a próféták, papok, elöljárók életéről lebbenti fel a próféta a fátylat. Kiderül, hogy nem úgy éltek, ahogyan az Úr elvárta, és nem azt tették, amit Isten szolgájának tenni kellett volna.

A próféták, akiknek Isten aktuális üzenetét kellett volna hirdetni, megélhetési prófétákká váltak. A királyi udvar szolgálatába álltak és azt mondták, amit a király vagy a nép hallani akart. A lényeg az volt, hogy jól megéljenek, ezzel félrevezették az embereket is.

Jó nekünk is beletekinteni az Igébe és meglátni vajon mi motivál az Úr útján? Mi az, ami fontos a számomra? Nem tettem-e én is első helyre a megélhetést, és az Úrnak való szolgálatot pedig ennek rendeltem alá? Csak az a lényeg, hogy jól megéljünk, és elsikkad Isten üzenete, csak addig vállaljuk, amíg nem lesz kellemetlen, amíg nem veszélyezteti jólétünket. Lelkeket esznek, mondja az Úr, pedig, lelkeket menteni kellett volna. Mentjük-e mi mai tanítványok a lelkeket? Fontos-e számunkra, hogy minél több embert az Úrhoz vezessünk? Látjuk-e, hogy üdvösségről, örök életről van szó, vagy mi is elfogadjuk a világ álláspontját, magánügy, ki, mit hisz, ki milyen úton jár?

Az Úr számon kéri papjain törvényének megtartását, erőszakot követtek el rajta, vagyis nem vetették el, csak a maguk szájíze szerint értelmezték. Arra gondoltam, vajon hogyan látja az Igéhez való viszonyulásunkat Urunk? Hányszor mi is a magunk szája íze szerint értelmezzük, ami jó, ami ígéret azt szeretjük olvasni, arra hivatkozunk, de ami elvárás, ahol az Úr parancsa szól, hányszor nem úgy értjük, ahogyan írva van. Ha egy Ige összeütközésbe kerül szokásainkkal, vagy változtatásra ösztönöz, azt mondjuk, nem kell szó szerint érteni. Aki egy kicsit járatos az eredeti szövegben, keres más fordítási lehetőséget. Álljunk meg egy pillanatra, és engedjük, hogy megragadjon az Ige, hogy tekintély legyen a számunkra és ne kimagyarázni, hanem megcselekedni igyekezzünk.

Júda népe odáig jutott, hogy elveszítette bűn látását, már mindent elfogadott, már nem tudott különbséget tenni a jó és a rossz, tiszta és a tisztátalan között. Amikor felhígul az Ige, amikor nem tekintély számunkra, átalakul az értékítélet is. A korábban tisztátalannak vagy rossznak tartott dolgok semlegesnek számítanak, belopakodnak az emberek életébe és elfogadottá válnak. Isten azonban nem változtatja meg törvényét. Jó végig gondolni, hogy az Úr napja milyen jelentőséggel bír a számunkra? Fontos-e még, hogy azon a napon az Úrral legyünk, keressük akaratát és Neki szenteljük életünket. Vagy már ezen a napon is csak néhány perc jut az Igének, a többi pedig a saját ügyeinknek.  A vasárnap azért adatott, hogy átéljük, valóban feltámadt az Úr, és ebből a tapasztalatból, a Vele való közösségből erőt merítsünk a szolgálatra. Azért állít ide minket az Úr, hogy világítsunk, mint a lámpás. Ragyogjuk az Úr fényét ebbe a sötét világba.

Vajon ma talál-e urunk résre állókat, imádkozókat, akik népükért, egyházukért, a gyermekekért, fiatalokért, a különféle szenvedélyek rabjaiért, és minden elveszettért könyörögnek, tusakodnak? Ma is keresi Urunk az imádkozókat. Szeretnénk ébredést, de fontos-e annyira, hogy készek vagyunk érte egyénileg és közösségileg is tusakodni? Tudunk-e imádkozásra időt szentelni?  Az Úr ma is ezt mondja: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés: kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába” (Lk 9,37-38).

Az apostol végére ér levelének, még köszöntéseket, útmutatásokat vet papírra (1Kor 16,14-24). Szívükre helyezi, hogy minden dolguk szeretetben, azaz agapéban menjen végre. Az agapéról korábban részletesen írt, most ismét a szívükre helyezi. Azt mondja, hogy ne muszájból végezzék dolgaikat, szolgálatukat, ne azért, hogy túl legyenek rajta, hanem az Úr iránti szeretetből. Mindennek akkor van értéke, ha a Krisztus iránti szeretet motiválja. Az alkalmakból is akkor nyerünk áldást, ha az Úrért megyünk, ha Vele akarunk együtt lenni.

Ha kiesünk Krisztusból nem tudunk szeretetből cselekedni, hiszen a magunk erejéből nagyon nehéz mindent szeretetből végezni. Ám, ha Krisztusban vagyunk, minden megváltozik, átéljük, hogy Ő is szeretetből mosta meg tanítványai lábát, megtette, azt, ami nem az ő feladata volt. Tulajdonképpen gyakran ott mutatkozik ki az agapé, amikor elvégezzük, azt, amit nem nekünk kellene, vagy ami számunkra méltóságon aluli, de az Úrért megteszem.

A köszöntő sorokban kifejezi Pál, hogy gondol a rég nem látott testvérekre, számára most is fontosak. Egy-egy üdvözlet sokat jelenthet, általa kifejezhetjük, fontos nekünk a másik. A végén még hangsúlyozza, nem az a lényeg mit teszünk, milyen a teológiánk, hanem szeretjük-e az Urat. Áldás részesei csak érte leszünk. Végül a z Úr kegyelmét árasztja feléjük, mert kegyelemből van életünk, üdvösségünk. Kegyelemből élünk, az számunkra az élettér. Ha kiesünk belőle, az élettérből esünk ki, olyanok leszünk akkor, mint a partra vetett hal. Maradjunk meg ma is, a kegyelemben!

Ó, lelkem szent napsugara!

1. Ó, lelkem szent napsugara! Ahol te vagy, nincs éjszaka. Bár földi köd szakadna fel, S látás elől ne fedne el.

2. Ha csendes est szememre száll S szelíd álomharmat szitál, Gondoljam azt, Egyetlenem: Nyugodni jó a szíveden.

3. Reggeltől estig légy velem, Nincs nálad nélkül életem; Légy velem, ha az éj leszáll, Nélküled rémít a halál.

4. Ha egy bolygó, bús gyermeked Gúnyolta szód, mert tévedett, Ne hagyd bűnben, Kegyelmes, őt, Emeld fel azt a vétkezőt.

5. Virraszd, akit kór súlya nyom, Ki koldus, áldd meg gazdagon; Kit kín szorít, gyász keserít, Légy álma, könnyű és szelíd.

6.                   Jöjj és áldj meg, ha ébredünk S világ útján járunk-kelünk, Míg jóságod szent tengerén Majd elmerít az égi fény.

Isten áldásával.

Jézusé az elsőbbség

E

zékiel prófétának tükröt kell a nép elé tartani, ami által szembesül élete valós képével (Ez 22,1-22). Azt látja önmagáról, azt a valóságot, ahogyan az Úr is látja őket. Mert Isten felülnézetből szemléli mindennapjainkat és így előtte láthatóak azok a momentumok is, amelyek mások számára láthatatlanak. Előtte nyitva van a múlt kapuja is, nem borul a történésekre a feledés homálya, mindennel tisztában van. Megmutatja Izráel számára miért is kell szembe néznie az ítélettel. Hozzánk hasonlóan a zsidók is gyakran mondogatták, miért történik ez velünk? Meg voltak önmagukkal elégedve, úgy gondolták minden rendben van, ők nem szolgáltak rá a büntetésre. Isten azonban megmutatja, hogy a bálványimádás és a vérontás miatt kerülnek ítélet alá. Isten számon kéri a kiontott vért. Nem vették komolyan az Úr szavát és most látják a következményeit.

A mi életünk is nyitott könyv az Úr előtt, eljön az óra, amelyben oda kell állni és szembenézni életünkkel. Olyanok vagyunk-e valójában, amilyen képet kifelé mutatunk magunkról? Azt látja-e az Úr is, mint a mit a környezetünk lát? Vagy úgy vagyunk, mint a farizeusok, akiknek azt mondta Jézus, hogy kívülről a meszelt sírokra hasonlítanak, hiszen rendben vannak, ki vannak festve, talán szép virágok is díszítik, de belül ott van a rothadás, a bűn (Mt 23,27-28)? A valóságot azért mutatja meg az Úr, ha egyáltalán szembe merünk nézni vele, hogy változtassunk. Azonban nem mindig akarjuk látni valódi állapotunkat, mint ahogy nem akarjuk észrevenni ha, öregszünk, ha már megváltoznak vonásaink, fogy az erőnk, nehéz a valósággal szembenézni, nehéz kimondani, hogy nem vagyok képes már azokra, amikre korábban képes voltam. Azonban csak akkor jutunk előre, ha elfogadjuk, azt a képet, amit az Úr mutat. Azért mutatja meg az Úr belső állapotunkat, hogy ne maradjunk meg továbbra is benne, hanem engedjük újjá, mássá formálni életünket. A tékozló fiú azért döbbenhetett rá helyzetére, arra, hogy ott idegenben elpusztul, hogy utána felismerje a megoldást, van Atyja, akihez haza lehet menni. A felismerést tett követte, a fiú hazament (Lk 15,17-19). Ezt várja tőlünk is az Úr, mondjuk, mint a fiú, itt éhen halok, valljuk meg az Úr előtt baj van, mert messze kerültem Tőled. Baj van, mert nem volt időm Rád, mert én Nálad is jobban akartam tudni hogyan kell élnem. De, most Hozzád jövök, kérlek, bocsáss meg, fogadj vissza és újítsd meg az életem.

Isten mércéje az Ige, amit évezredekkel ezelőtt kijelentett, ami soha nem változik. Azon Igén méri le az életünket, amiről mi gyakran mondjuk, hogy életünk zsinórmértéke, de amikor az Úr maga elé állít, kiderül, hogy valóban az Ige volt a zsinórmérték. Meglátjuk, hogy mindig és mindenben az Igéhez szabtuk-e tetteinket? Fontos-e számunkra mit mond az Úr a munkával, a házassággal, a gyermekneveléssel, az anyagi javakkal kapcsolatban? Mérlegre kerül, hogy számít-e nekünk-e nekünk a másik érdeke, boldogulása, érdekel-e a sok bűnben élő elveszett ember, vagy csak a saját életünkkel törődünk?  Meglátjuk-e az özvegyet, az árvát, a hajléktalant, az éhezőt? Tudunk-e értük közbenjárni vagy lehetőségeinkhez képest tenni is? A farizeusnak azt mondta az Úr, hogy ő is hasonlóképpen cselekedjen, mint az a samaritánus, aki nem a maga életét féltette, hanem lehajolt a bajban lévő mellé és segített neki (Lk 10,30-37). Urunk azért állított minket ebbe a világba, hogy az Ő nyomdokait kövessük, úgy éljünk, ahogy Ő élt. Erre a magunk erejéből képtelenek vagyunk, de ha Neki szenteljük magunkat, a Szentlélek képessé tesz az engedelmes, szolgáló életre. Krisztus követése egyenlő az engedelmességgel.

Pál készül a korinthuisakhoz, de előtte még Timóteus is érkezni fog hozzájuk, és azt kéri, hogy álljanak mellé, támogassák, bátorítsák fiatal munkatárást (1Kor 16,10-13). Jó látni, ahogy az apostol elismeri Timóteus munkáját és azt kéri, hogy a gyülekezet is ismerje el, Timóteus ugyanúgy az Úr munkáját végzi, mint Pál. Ez fontos, hogy egymás munkájáét becsüljük meg, soha ne gondoljuk, hogy amit én végzek csak az a munka, csak az a szolgálat. Ha valaki az Úrtól kapott feladatait végzi, szolgálat akkor is, ha nem ugyanazt csinálja, mint én.

Korinthusból tovább indul Timóteus, Pál látja, hogy lesznek, akim majd lenézik fiatal kora miatt, és úgy gondolják nem lesz képes megtenni a nagy utat. Mert bizony gyakran csak magunkat tartjuk minden feladat elvégzésére alkalmasnak. Csak mi tudjuk elvégezni más nem. Pál nem gondolja, hogy csak ő az idősebb az alkalmas, nem gondolja, hogy a fiatalt neki kell irányítani, hanem bízik fiatal munkatársában és rámer bízni különféle feladatokat, mert tudja, hogy meg fog neki felelni.

Azt is meglátjuk, hogy fontos az engedelmesség, de mindig Úrnak való engedelmességet jelenti elsősorban, és így Apollós maga dönti el, hogy mikor indul jelenlegi szolgálati helyéről tovább. Nem vak engedelmességben van Pállal, hanem Jézusra nézővel, ha Pál kéri, menjen Korinthusba, de az Úr még nem indítja, akkor marad, és itt végzi tovább feladatait. Ennek ellenére nincs feszültség, Pál nem sértődik meg, hogy az öreg szavát már semmi sem veszik, nem gondolja, hogy ő már nem számít, hanem tudja, mindig Jézus akaratáé az elsőbbség. Legyen a mi életünkben is mindig Jézusé az elsőbbség.

AZT AZ ÉLTET VÁGYOM ÉLNI

1.  

Azt az éltet vágyom élni, hol üdvöm lelem,

Küzdni egyre, nem henyélni, míg el nem nyerem.

Bűn habár megtántorít, szent Igéd így bátorít:

Meg ne restülj, törj keresztül, ég jutalma int!

2.  

Elhívatva állni majd a trónnak lépcsőjén,

Úgy futok, hogy elmaradva kárt ne valljak én.

Elveszíti szent jogát, nem nyer égi koronát

Az, ki késve, hátranézve hagyja el magát.

3.  

Csak a célra nézzen arcom, mely felé török,

Jézus, támogasd a harcom, hogyha gyengülök!

Vonj, ha csábít a világ, vigasztalj meg, hogyha bánt!

Szent kegyelmed így vezethet, s nincs, mi nékem árt.

4.  

Vonj, hogy el ne essem én itt még a cél előtt!

Lelkem érzi gyöngeségit, Tőled vár erőt.

S mert Igéd éltet szerez, tőle szívem ébredez,

Célt ha érek, zeng az ének: Isten műve ez!

Isten áldásával.