A kegyelem életterében

T

ovábbra is önmagával szembesíti Izráelt az Úr, lássák meg kik is ők valójában (Ez 22,23-31). Most a próféták, papok, elöljárók életéről lebbenti fel a próféta a fátylat. Kiderül, hogy nem úgy éltek, ahogyan az Úr elvárta, és nem azt tették, amit Isten szolgájának tenni kellett volna.

A próféták, akiknek Isten aktuális üzenetét kellett volna hirdetni, megélhetési prófétákká váltak. A királyi udvar szolgálatába álltak és azt mondták, amit a király vagy a nép hallani akart. A lényeg az volt, hogy jól megéljenek, ezzel félrevezették az embereket is.

Jó nekünk is beletekinteni az Igébe és meglátni vajon mi motivál az Úr útján? Mi az, ami fontos a számomra? Nem tettem-e én is első helyre a megélhetést, és az Úrnak való szolgálatot pedig ennek rendeltem alá? Csak az a lényeg, hogy jól megéljünk, és elsikkad Isten üzenete, csak addig vállaljuk, amíg nem lesz kellemetlen, amíg nem veszélyezteti jólétünket. Lelkeket esznek, mondja az Úr, pedig, lelkeket menteni kellett volna. Mentjük-e mi mai tanítványok a lelkeket? Fontos-e számunkra, hogy minél több embert az Úrhoz vezessünk? Látjuk-e, hogy üdvösségről, örök életről van szó, vagy mi is elfogadjuk a világ álláspontját, magánügy, ki, mit hisz, ki milyen úton jár?

Az Úr számon kéri papjain törvényének megtartását, erőszakot követtek el rajta, vagyis nem vetették el, csak a maguk szájíze szerint értelmezték. Arra gondoltam, vajon hogyan látja az Igéhez való viszonyulásunkat Urunk? Hányszor mi is a magunk szája íze szerint értelmezzük, ami jó, ami ígéret azt szeretjük olvasni, arra hivatkozunk, de ami elvárás, ahol az Úr parancsa szól, hányszor nem úgy értjük, ahogyan írva van. Ha egy Ige összeütközésbe kerül szokásainkkal, vagy változtatásra ösztönöz, azt mondjuk, nem kell szó szerint érteni. Aki egy kicsit járatos az eredeti szövegben, keres más fordítási lehetőséget. Álljunk meg egy pillanatra, és engedjük, hogy megragadjon az Ige, hogy tekintély legyen a számunkra és ne kimagyarázni, hanem megcselekedni igyekezzünk.

Júda népe odáig jutott, hogy elveszítette bűn látását, már mindent elfogadott, már nem tudott különbséget tenni a jó és a rossz, tiszta és a tisztátalan között. Amikor felhígul az Ige, amikor nem tekintély számunkra, átalakul az értékítélet is. A korábban tisztátalannak vagy rossznak tartott dolgok semlegesnek számítanak, belopakodnak az emberek életébe és elfogadottá válnak. Isten azonban nem változtatja meg törvényét. Jó végig gondolni, hogy az Úr napja milyen jelentőséggel bír a számunkra? Fontos-e még, hogy azon a napon az Úrral legyünk, keressük akaratát és Neki szenteljük életünket. Vagy már ezen a napon is csak néhány perc jut az Igének, a többi pedig a saját ügyeinknek.  A vasárnap azért adatott, hogy átéljük, valóban feltámadt az Úr, és ebből a tapasztalatból, a Vele való közösségből erőt merítsünk a szolgálatra. Azért állít ide minket az Úr, hogy világítsunk, mint a lámpás. Ragyogjuk az Úr fényét ebbe a sötét világba.

Vajon ma talál-e urunk résre állókat, imádkozókat, akik népükért, egyházukért, a gyermekekért, fiatalokért, a különféle szenvedélyek rabjaiért, és minden elveszettért könyörögnek, tusakodnak? Ma is keresi Urunk az imádkozókat. Szeretnénk ébredést, de fontos-e annyira, hogy készek vagyunk érte egyénileg és közösségileg is tusakodni? Tudunk-e imádkozásra időt szentelni?  Az Úr ma is ezt mondja: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés: kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába” (Lk 9,37-38).

Az apostol végére ér levelének, még köszöntéseket, útmutatásokat vet papírra (1Kor 16,14-24). Szívükre helyezi, hogy minden dolguk szeretetben, azaz agapéban menjen végre. Az agapéról korábban részletesen írt, most ismét a szívükre helyezi. Azt mondja, hogy ne muszájból végezzék dolgaikat, szolgálatukat, ne azért, hogy túl legyenek rajta, hanem az Úr iránti szeretetből. Mindennek akkor van értéke, ha a Krisztus iránti szeretet motiválja. Az alkalmakból is akkor nyerünk áldást, ha az Úrért megyünk, ha Vele akarunk együtt lenni.

Ha kiesünk Krisztusból nem tudunk szeretetből cselekedni, hiszen a magunk erejéből nagyon nehéz mindent szeretetből végezni. Ám, ha Krisztusban vagyunk, minden megváltozik, átéljük, hogy Ő is szeretetből mosta meg tanítványai lábát, megtette, azt, ami nem az ő feladata volt. Tulajdonképpen gyakran ott mutatkozik ki az agapé, amikor elvégezzük, azt, amit nem nekünk kellene, vagy ami számunkra méltóságon aluli, de az Úrért megteszem.

A köszöntő sorokban kifejezi Pál, hogy gondol a rég nem látott testvérekre, számára most is fontosak. Egy-egy üdvözlet sokat jelenthet, általa kifejezhetjük, fontos nekünk a másik. A végén még hangsúlyozza, nem az a lényeg mit teszünk, milyen a teológiánk, hanem szeretjük-e az Urat. Áldás részesei csak érte leszünk. Végül a z Úr kegyelmét árasztja feléjük, mert kegyelemből van életünk, üdvösségünk. Kegyelemből élünk, az számunkra az élettér. Ha kiesünk belőle, az élettérből esünk ki, olyanok leszünk akkor, mint a partra vetett hal. Maradjunk meg ma is, a kegyelemben!

Ó, lelkem szent napsugara!

1. Ó, lelkem szent napsugara! Ahol te vagy, nincs éjszaka. Bár földi köd szakadna fel, S látás elől ne fedne el.

2. Ha csendes est szememre száll S szelíd álomharmat szitál, Gondoljam azt, Egyetlenem: Nyugodni jó a szíveden.

3. Reggeltől estig légy velem, Nincs nálad nélkül életem; Légy velem, ha az éj leszáll, Nélküled rémít a halál.

4. Ha egy bolygó, bús gyermeked Gúnyolta szód, mert tévedett, Ne hagyd bűnben, Kegyelmes, őt, Emeld fel azt a vétkezőt.

5. Virraszd, akit kór súlya nyom, Ki koldus, áldd meg gazdagon; Kit kín szorít, gyász keserít, Légy álma, könnyű és szelíd.

6.                   Jöjj és áldj meg, ha ébredünk S világ útján járunk-kelünk, Míg jóságod szent tengerén Majd elmerít az égi fény.

Isten áldásával.