Egy test

T

ovábbra is a Jeruzsálemben levők számára kell a prófétának az ítéletet hirdetnie (Ez 11,1-12,16). Még mindig ott van látomás által a szent városban, rajta keresztül üzeni az Úr, hogy az otthon maradottak is megítéltetnek, mert ők sem Istenben bíztak. Nem Tőle várják az oltalmat, hanem politikai kapcsolataikban bíznak. A hitünk mindig élesben, a különféle próbatételekben mutatkozik meg. Ott láthatja meg mindenki, hogy igazán az Úrtól várjuk-e a megoldást, vagy mi igyekszünk minden lehetőséget megragadni, kapcsolatainkat, anyagi helyzetünket kihasználni.

Amikor problémákkal nézünk szembe, amikor nem látjuk előre miként alakul életünk, vagy nehéz helyzetekbe kerültünk, próbáljunk úgy tekinteni rájuk, mint Isten vizsga eszközeire. Általuk próbálja meg, hogy mi van a szívünkben. Mert az igazi tartalmak akkor jönnek a felszínre, amikor a gyermekek engedetlenek, rosszul számláznak a kasszánál, megzavarják pihenésünket, vagy nem olyan az időjárás amilyennek mi szeretnénk. Hogyan reagálunk ilyenkor? Az az indulat jelenik meg, amely Jézusban is volt, vagy mindjárt kiborulunk és igyekszünk magunk változtatni? Tudunk-e ilyen esetben is alázattal és csendes szívvel az Úrhoz fordulni?

Az ítélet célja, rádöbbenteni a népet arra, hogy nem Isten végzései szerint jártak el, hanem a körülöttük levő népek törvényei szerint. Meglátjuk ebből, hogy az Úr haragszik, azért, amikor népe nem az Ő szavára hallgat, hanem a környezetéhez igazodik. Nagy kísértés ez a mai tanítványok számára is, hiszen a világ igyekszik minél nagyobb hatást gyakorolni ránk. Pedig az Úr azért helyezte a világba gyermekeit, hogy ők gyakoroljanak hatást az emberekre. Azért vagyunk itt, hogy látva életünket, jó cselekedeteinket a körülöttünk levők is az Úr útjára lépjenek.

Most már nemcsak az ítéletet kell hirdetni, hanem megszólal a kegyelem hangja is. Az Úr reménységgel felövezve indítja őket útnak. A fogságra indulók magukra ölthetik a remény tarisznyáját. Úgy indulhatnak, hogy magukkal viszik a hazatérés reménységét és ígéretét. Maga az Úr fogja őket összegyűjteni, sőt őseik földjét is visszakapják. Ez még valószínűtlenül hangzik, de pont itt mutatkozik meg a bizalom. Hiszem, hogy az Úr megcselekszi, amit ígért, akkor is, ha ma még nem látszik a megvalósulás semmilyen jele sem. Az Úr mindig ígéretekkel szereli fel övéit, de mi bízunk-e azokban? Így bízunk-e az Úr visszajövetelében?

A fogság, áldásul is fog szolgálni, mert bűnbánatra jutnak és Isten eltávolítja a kőszívet belőlük. Rádöbbennek, hogy ez az egyedüli és tartós megoldás. Új szívre van szükség. Ezt kell nekünk is meglátni, nincs más megoldás, csak ha szívcseréért folyamodunk az Úrhoz. A régi szívünket nem lehet javítgatni, hanem egy teljesen újra van szükségünk. Új szív nélkül nincs új élet. Csak új szívből fakad új élet, fakad más életforma. Talán pont ez a problémája keresztyénségünknek, régi, megtéretlen szívvel akarunk az Úr útján járni, az Ő országában élni. Ez azonban nem megy. De lehetőség van ennek a műtétnek az elvégzésére, ehhez azonban arra van szükség, hogy magunk is vágyakozzunk rá.

A tizenkettedik fejezetben már ismét Babilonban szólítja meg az Úr Ezékielt. Jelképes cselekedettel kell Izráel népe számára tudtul adni Isten akaratát.  A vándorbatyu és az éjszakai indulás szemléletesen fejezik ki, hogy az otthon maradottak is útra fognak kelni. Megdöbbentő azonban, hogy az emberek nem figyelnek a prófétára, nem is érdekli őket, amit tesz. Közömbössé váltak. Magukkal vannak teljesen elfoglalva. Mintha korunk is ugyanilyen közömbös lenne az Úr dolgai iránt. Nem nagyon kérdezik az emberek Isten gyermekeit, követeit, hogy mit és miért tesznek. Lefoglal bennünket az élet, irányít a munka, az üzlet, a reklámok. Túl elfoglaltak vagyunk, pedig Isten hozzánk is szól.

Az ítéletnek is lesznek túlélői, az ő feladatuk lesz, bizonyságot tenni, arról, hogy mindez Isten ítélete rajtuk. Nem véletlenül történtek ezek az események, hanem bűneik, engedetlenségük következménye. Az is bizonyságtétel, amikor megvalljuk, hogy ami történt, az bűneink miatt van.

A tanítványok, a gyülekezet tagjai összetartoznak, felelősek egymásért, sőt kiegészítik, segítik egymást (1Kor 12,12-27).  Pál a testhez hasonlítja az egyházat, ahogyan annak is különböző tagjai vannak, úgy van az egyházban is. A tagok egyformán fontosak, szerepüktől, a testben betöltött szerepüktől függetlenül. Minden tagnak ott van a helye, ott a fontos, ahová az Úr állította. A maga feladatát neki kell betölteni, és nem mondhatja senki, hogy ő szükségtelen, vagy értéktelen.  Ha a test tagjai közül valamelyik megbetegszik, és már nem tudja betölteni szerepét, akkor rádöbbenünk mennyire is fontos. Mivel megszokjuk a test harmonikus működését, a tagok precizitását, észrevétlen munkáját, sokszor csak akkor vesszük észre milyen fontos is sz a szerv, amikor nem működik. A látás fontosságára is akkor döbbenünk rá, amikor észrevesszük, hogy már nem látunk rendesen.

Pál hangsúlyozza, hogy így vannak a tanítványok is, meg van mindenkinek a maga helye és szerepe, és ahová az Úr állította, amit rá bízott az nagyon is fontos.  A tagoknak meg kell egymást becsülni. De nemcsak egymást, hanem a saját helyünket is a testben. Hálás szívvel kell meglátni, hogy én is fontos vagyok a közösségben, fontos, amit csinálok. De lássuk meg mi is és ismerjük is el a másik munkáját. Fejezzük ki a mellettünk levőnek, hogy az ő szerepe is nagyon fontos, a nélkül mi sem tudnánk betölteni a helyünket.

A test tagjaiban érzékenység van a másik iránt. Ami az egyik taggal történik, az kihat a másikra is. Ha örül az egyik, akkor a másik is örülni fog. Tudunk-e együtt érezni egymással?

A tagok gondoskodnak egymásról, törődnek egymással. Az első gyülekezetek különösen érzékenyek voltak egymás helyzetére, észrevették, ha valaki éhezett, szűkölködött, vagy segítségre volt szüksége. Urunk adja meg ezt az érzékenységet egymás iránt, és űzze ki szívünkből a közönyt.

Szerettem volna nagyra törni

Szerettem volna nagyra törni,

megfejteni a titkokat,

a gondolatnak fecske szárnyán,

bejárni kéklő ormokat.

De lassan-lassan már belátom

merőben más az én utam

a hétköznapok dzsungelébe

parancsolt vissza jó Uram.

Ormok helyett a földön járni,

apró csatákat vívni meg

a sorsom ez, nem zúgolódom,

ti se szánjatok, emberek.

Apró csavarnak is kell lenni,

hogy jól menjen a gépezet

parányi jel mégis szükséges,

némely betűn az ékezet.

Isten áldásával.