Ragyogó arccal

A

 gőgös és felfuvalkodott város, amely biztonságban és jólétben tudta magát, szembesül magával. Igen, az az Úr szembesíti őt önmagával, meg kell látnia, hogy ki is ő valójában (Ez 28,20-26). Tírusz istennek képzelte magát. Isten azonban megmutatja a valóságot, Tírusz is ember, csupán ember. Ezt kell elfogadni hálás és alázatos szívvel. Hiszen embernek lenni ajándék és kiváltság. Nem magunk lettünk azzá, hanem Isten formálta meg az embert, az Ő alkotása vagyunk, kezéből származunk. Ha ezt elfogadjuk és hálásak vagyunk, kiegyensúlyozottá válik az életünk, belső békénk lesz és a helyünkre kerülve kiteljesedett életet fogunk élni.  Emberek vagyunk és innen nincs tovább, nem lehet magasabb szintre jutni fejlődés által. Az ember nem istenül meg.

A mai embert is megkörnyékezi az a gondolat, hogy ő isten, és ezért hullik szét az élete. Óriási dolog, hogy Isten értelmes, alkotásra kész teremtményei lehetünk. Hálát adhatunk, hogy az egész teremtésben egyedüliként az ember lett értelemmel és lélekkel felruházva. Az ember isten nem lehet, de mégis van, egy növekedési lehetőség ahová kiteljesedhetünk. Homo sapiensből növekedhetünk homo christianussá, krisztusi emberré. Ezt hozta el számunkra az Úr Jézus, tulajdonképpen ekkor válunk igazi emberré, mert az igazi, az áldást hordozó ember, a krisztusi ember, aki napról napra formálódik Isten szent Lelke által.

Benne van ebben a fejezetben, a két város ítéletében, hogy az öntelt embernek egyszer szembesülnie kell, azzal, hogy csak ember. Isten ad lehetőséget a megtérésre, tehát arra, hogy krisztusi emberré legyen, de ha ezzel nem él, akkor meg kell tapasztalnia, hogy csupán ember. Ez azt jelenti, hogy bármilyen magasra jut is a tudomány, bármilyen képzetté válnak az emberek; mindig lesznek korlátaik. Igen, az emberségünkből, teremtettségünkből fakadó korlátokat soha nem léphetjük át. Az ördög, amely arra bátorítja az embert, próbálja mégis átlépni ezeket, azonban ha megtesszük, pusztulásunkat okozzuk. E két város egy ellenséges birodalom felemelkedése által döbben rá, hogy ő nem isten. Amikor az ellenség megtámadja, felismeri tehetetlen vele szemben. A problémákkal szembeni tehetetlenség mindig emlékeztet ember voltunkra, és üzeni, segítségre van szükségünk. Istenre van szükségünk, mert Nélküle nem élhetünk, nem lehet ember az ember.

Minden technikai fejlődés, a tudomány erősödése ellenére is rá kell döbbennünk, hogy emberek vagyunk. Különösen a halál, ami szembesít ezzel a ténnyel, és úgy áll elénk, mint legyőzhetetlen ellenség. Igen, mi a halált nem tudjuk legyőzni, de az Úr Jézus Krisztus legyőzte a kereszten, és a feltámadásakor. Így azután, a hiábavaló küzdelem helyett, bízhatunk az Úrban. Az Ő kegyelme mindenre elég. A kegyelem által, még betegen is, a halál felé tartva is élhetünk győztes életet, mert az Úr ereje erőtlenség által ér célhoz.

Pál sokféle támadással, nehéz helyzettel nézett szembe szolgálata során, most határozottan kijelenti, hogy nem csügged el, nem adja fel, hanem a Lélek által illatozik tovább (2Kor 4,1-6). Megragadott, ahogyan ezt olvastam, Pál szembeszáll a csüggedéssel, a depresszióval. Ő is magába süppedhetne, elmehetne a kedve a szolgálattól, az élettől, de mégsem teszi, hanem az Úrra néz és erőt merít. Mi könnyen megadjuk magunkat, engedjük, hogy a körülmények, vagy az időjárás változásai lehúzzanak bennünket. Az élet hatásai elől mi sem térhetünk ki, azonban nem mindegy hogyan reagálunk rájuk. Lehet úgy is, hogy elhagyom magam, és akkor a negatív erők elborítanak, Pál azonban szembeszállt velük. Nem kötelező elcsüggedni, hanem le lehet azt győzni.  Azonban szembefordulni a lehúzó erőkkel nekünk kell, el kell határozni, hogy nem engedem, hogy környezetem hatásainak a játékszere legyek. Nem lehet, hogy mindig a hangulat, a test határozzon meg minket, Krisztusban lehet győzni.

Miért nem csügged Pál? Mert Isten világosságot gyújtott a szívében, általa felismerte Krisztusban Isten dicsőségét, így már nem a keserűség, a szenvedés, a reménytelenség, hanem az Úr dicsősége ragyog az arcán. Mi ül ki arcunkra? Mit látnak rajtunk? Testünk állapotát, az időjárás jelenlegi hatását, vagy a szívünk tartalmát, Krisztus dicsőségét. Ha az Ő dicsősége ragyog át rajtam, a csüggedésnek nem marad lehetősége, hiszen Krisztusban örvendezővé válik a szív. Ha a szív örül, ragyog az arc. Az Úr tanítványai ragyogó, sugárzó arcú emberek, mert a fény  forrására néznek. A fény forrása pedig Krisztus.  Ma is éljünk úgy, mint a napraforgó, kövessük arcunkkal Napunk mozgását.

Krisztus az énekem

1.  

Krisztus az énekem,

Krisztus az életem,

Mindenem énnekem Ő!

Elfogy az énekem,

Elfogy az életem,

Megmarad énnekem Ő!

2.  

Elfogy az életem,

Ámde az égbe’ fenn

Rám örök üdv hona vár.

Vár oda Jézusom,

Szívem is arra von,

Hadd megyek én haza már!

3.  

Elfogy az énekem,

Ámde az égbe’ fenn

Angyalok kórusa zeng.

Ott fogom hallani,

És vele vallani:

„Szent vagy, ó, menny Ura, szent!”

Isten áldásával.