Jézusé az elsőbbség

E

zékiel prófétának tükröt kell a nép elé tartani, ami által szembesül élete valós képével (Ez 22,1-22). Azt látja önmagáról, azt a valóságot, ahogyan az Úr is látja őket. Mert Isten felülnézetből szemléli mindennapjainkat és így előtte láthatóak azok a momentumok is, amelyek mások számára láthatatlanak. Előtte nyitva van a múlt kapuja is, nem borul a történésekre a feledés homálya, mindennel tisztában van. Megmutatja Izráel számára miért is kell szembe néznie az ítélettel. Hozzánk hasonlóan a zsidók is gyakran mondogatták, miért történik ez velünk? Meg voltak önmagukkal elégedve, úgy gondolták minden rendben van, ők nem szolgáltak rá a büntetésre. Isten azonban megmutatja, hogy a bálványimádás és a vérontás miatt kerülnek ítélet alá. Isten számon kéri a kiontott vért. Nem vették komolyan az Úr szavát és most látják a következményeit.

A mi életünk is nyitott könyv az Úr előtt, eljön az óra, amelyben oda kell állni és szembenézni életünkkel. Olyanok vagyunk-e valójában, amilyen képet kifelé mutatunk magunkról? Azt látja-e az Úr is, mint a mit a környezetünk lát? Vagy úgy vagyunk, mint a farizeusok, akiknek azt mondta Jézus, hogy kívülről a meszelt sírokra hasonlítanak, hiszen rendben vannak, ki vannak festve, talán szép virágok is díszítik, de belül ott van a rothadás, a bűn (Mt 23,27-28)? A valóságot azért mutatja meg az Úr, ha egyáltalán szembe merünk nézni vele, hogy változtassunk. Azonban nem mindig akarjuk látni valódi állapotunkat, mint ahogy nem akarjuk észrevenni ha, öregszünk, ha már megváltoznak vonásaink, fogy az erőnk, nehéz a valósággal szembenézni, nehéz kimondani, hogy nem vagyok képes már azokra, amikre korábban képes voltam. Azonban csak akkor jutunk előre, ha elfogadjuk, azt a képet, amit az Úr mutat. Azért mutatja meg az Úr belső állapotunkat, hogy ne maradjunk meg továbbra is benne, hanem engedjük újjá, mássá formálni életünket. A tékozló fiú azért döbbenhetett rá helyzetére, arra, hogy ott idegenben elpusztul, hogy utána felismerje a megoldást, van Atyja, akihez haza lehet menni. A felismerést tett követte, a fiú hazament (Lk 15,17-19). Ezt várja tőlünk is az Úr, mondjuk, mint a fiú, itt éhen halok, valljuk meg az Úr előtt baj van, mert messze kerültem Tőled. Baj van, mert nem volt időm Rád, mert én Nálad is jobban akartam tudni hogyan kell élnem. De, most Hozzád jövök, kérlek, bocsáss meg, fogadj vissza és újítsd meg az életem.

Isten mércéje az Ige, amit évezredekkel ezelőtt kijelentett, ami soha nem változik. Azon Igén méri le az életünket, amiről mi gyakran mondjuk, hogy életünk zsinórmértéke, de amikor az Úr maga elé állít, kiderül, hogy valóban az Ige volt a zsinórmérték. Meglátjuk, hogy mindig és mindenben az Igéhez szabtuk-e tetteinket? Fontos-e számunkra mit mond az Úr a munkával, a házassággal, a gyermekneveléssel, az anyagi javakkal kapcsolatban? Mérlegre kerül, hogy számít-e nekünk-e nekünk a másik érdeke, boldogulása, érdekel-e a sok bűnben élő elveszett ember, vagy csak a saját életünkkel törődünk?  Meglátjuk-e az özvegyet, az árvát, a hajléktalant, az éhezőt? Tudunk-e értük közbenjárni vagy lehetőségeinkhez képest tenni is? A farizeusnak azt mondta az Úr, hogy ő is hasonlóképpen cselekedjen, mint az a samaritánus, aki nem a maga életét féltette, hanem lehajolt a bajban lévő mellé és segített neki (Lk 10,30-37). Urunk azért állított minket ebbe a világba, hogy az Ő nyomdokait kövessük, úgy éljünk, ahogy Ő élt. Erre a magunk erejéből képtelenek vagyunk, de ha Neki szenteljük magunkat, a Szentlélek képessé tesz az engedelmes, szolgáló életre. Krisztus követése egyenlő az engedelmességgel.

Pál készül a korinthuisakhoz, de előtte még Timóteus is érkezni fog hozzájuk, és azt kéri, hogy álljanak mellé, támogassák, bátorítsák fiatal munkatárást (1Kor 16,10-13). Jó látni, ahogy az apostol elismeri Timóteus munkáját és azt kéri, hogy a gyülekezet is ismerje el, Timóteus ugyanúgy az Úr munkáját végzi, mint Pál. Ez fontos, hogy egymás munkájáét becsüljük meg, soha ne gondoljuk, hogy amit én végzek csak az a munka, csak az a szolgálat. Ha valaki az Úrtól kapott feladatait végzi, szolgálat akkor is, ha nem ugyanazt csinálja, mint én.

Korinthusból tovább indul Timóteus, Pál látja, hogy lesznek, akim majd lenézik fiatal kora miatt, és úgy gondolják nem lesz képes megtenni a nagy utat. Mert bizony gyakran csak magunkat tartjuk minden feladat elvégzésére alkalmasnak. Csak mi tudjuk elvégezni más nem. Pál nem gondolja, hogy csak ő az idősebb az alkalmas, nem gondolja, hogy a fiatalt neki kell irányítani, hanem bízik fiatal munkatársában és rámer bízni különféle feladatokat, mert tudja, hogy meg fog neki felelni.

Azt is meglátjuk, hogy fontos az engedelmesség, de mindig Úrnak való engedelmességet jelenti elsősorban, és így Apollós maga dönti el, hogy mikor indul jelenlegi szolgálati helyéről tovább. Nem vak engedelmességben van Pállal, hanem Jézusra nézővel, ha Pál kéri, menjen Korinthusba, de az Úr még nem indítja, akkor marad, és itt végzi tovább feladatait. Ennek ellenére nincs feszültség, Pál nem sértődik meg, hogy az öreg szavát már semmi sem veszik, nem gondolja, hogy ő már nem számít, hanem tudja, mindig Jézus akaratáé az elsőbbség. Legyen a mi életünkben is mindig Jézusé az elsőbbség.

AZT AZ ÉLTET VÁGYOM ÉLNI

1.  

Azt az éltet vágyom élni, hol üdvöm lelem,

Küzdni egyre, nem henyélni, míg el nem nyerem.

Bűn habár megtántorít, szent Igéd így bátorít:

Meg ne restülj, törj keresztül, ég jutalma int!

2.  

Elhívatva állni majd a trónnak lépcsőjén,

Úgy futok, hogy elmaradva kárt ne valljak én.

Elveszíti szent jogát, nem nyer égi koronát

Az, ki késve, hátranézve hagyja el magát.

3.  

Csak a célra nézzen arcom, mely felé török,

Jézus, támogasd a harcom, hogyha gyengülök!

Vonj, ha csábít a világ, vigasztalj meg, hogyha bánt!

Szent kegyelmed így vezethet, s nincs, mi nékem árt.

4.  

Vonj, hogy el ne essem én itt még a cél előtt!

Lelkem érzi gyöngeségit, Tőled vár erőt.

S mert Igéd éltet szerez, tőle szívem ébredez,

Célt ha érek, zeng az ének: Isten műve ez!

Isten áldásával.