E
|
zékiel
prófétának tükröt kell a nép elé tartani, ami által szembesül élete valós
képével (Ez 22,1-22). Azt látja önmagáról, azt a valóságot, ahogyan az Úr is
látja őket. Mert Isten felülnézetből szemléli mindennapjainkat és így előtte
láthatóak azok a momentumok is, amelyek mások számára láthatatlanak. Előtte
nyitva van a múlt kapuja is, nem borul a történésekre a feledés homálya,
mindennel tisztában van. Megmutatja Izráel számára miért is kell szembe néznie
az ítélettel. Hozzánk hasonlóan a zsidók is gyakran mondogatták, miért történik
ez velünk? Meg voltak önmagukkal elégedve, úgy gondolták minden rendben van, ők
nem szolgáltak rá a büntetésre. Isten azonban megmutatja, hogy a bálványimádás
és a vérontás miatt kerülnek ítélet alá. Isten számon kéri a kiontott vért. Nem
vették komolyan az Úr szavát és most látják a következményeit.
A mi életünk is nyitott könyv az Úr előtt, eljön az óra, amelyben oda
kell állni és szembenézni életünkkel. Olyanok vagyunk-e valójában, amilyen
képet kifelé mutatunk magunkról? Azt látja-e az Úr is, mint a mit a
környezetünk lát? Vagy úgy vagyunk, mint a farizeusok, akiknek azt mondta Jézus,
hogy kívülről a meszelt sírokra hasonlítanak, hiszen rendben vannak, ki vannak
festve, talán szép virágok is díszítik, de belül ott van a rothadás, a bűn (Mt
23,27-28)? A valóságot azért mutatja meg az Úr, ha egyáltalán szembe merünk
nézni vele, hogy változtassunk. Azonban nem mindig akarjuk látni valódi
állapotunkat, mint ahogy nem akarjuk észrevenni ha, öregszünk, ha már megváltoznak
vonásaink, fogy az erőnk, nehéz a valósággal szembenézni, nehéz kimondani, hogy
nem vagyok képes már azokra, amikre korábban képes voltam. Azonban csak akkor
jutunk előre, ha elfogadjuk, azt a képet, amit az Úr mutat. Azért mutatja meg
az Úr belső állapotunkat, hogy ne maradjunk meg továbbra is benne, hanem
engedjük újjá, mássá formálni életünket. A tékozló fiú azért döbbenhetett rá
helyzetére, arra, hogy ott idegenben elpusztul, hogy utána felismerje a
megoldást, van Atyja, akihez haza lehet menni. A felismerést tett követte, a
fiú hazament (Lk 15,17-19). Ezt várja tőlünk is az Úr, mondjuk, mint a fiú, itt
éhen halok, valljuk meg az Úr előtt baj van, mert messze kerültem Tőled. Baj
van, mert nem volt időm Rád, mert én Nálad is jobban akartam tudni hogyan kell
élnem. De, most Hozzád jövök, kérlek, bocsáss meg, fogadj vissza és újítsd meg
az életem.
Isten mércéje az Ige, amit évezredekkel ezelőtt kijelentett, ami soha nem
változik. Azon Igén méri le az életünket, amiről mi gyakran mondjuk, hogy
életünk zsinórmértéke, de amikor az Úr maga elé állít, kiderül, hogy valóban az
Ige volt a zsinórmérték. Meglátjuk, hogy mindig és mindenben az Igéhez
szabtuk-e tetteinket? Fontos-e számunkra mit mond az Úr a munkával, a
házassággal, a gyermekneveléssel, az anyagi javakkal kapcsolatban? Mérlegre
kerül, hogy számít-e nekünk-e nekünk a másik érdeke, boldogulása, érdekel-e a
sok bűnben élő elveszett ember, vagy csak a saját életünkkel törődünk? Meglátjuk-e az özvegyet, az árvát, a
hajléktalant, az éhezőt? Tudunk-e értük közbenjárni vagy lehetőségeinkhez
képest tenni is? A farizeusnak azt mondta az Úr, hogy ő is hasonlóképpen
cselekedjen, mint az a samaritánus, aki nem a maga életét féltette, hanem
lehajolt a bajban lévő mellé és segített neki (Lk 10,30-37). Urunk azért
állított minket ebbe a világba, hogy az Ő nyomdokait kövessük, úgy éljünk,
ahogy Ő élt. Erre a magunk erejéből képtelenek vagyunk, de ha Neki szenteljük
magunkat, a Szentlélek képessé tesz az engedelmes, szolgáló életre. Krisztus követése
egyenlő az engedelmességgel.
Pál készül a korinthuisakhoz, de előtte még Timóteus is érkezni fog
hozzájuk, és azt kéri, hogy álljanak mellé, támogassák, bátorítsák fiatal
munkatárást (1Kor 16,10-13). Jó látni, ahogy az apostol elismeri Timóteus
munkáját és azt kéri, hogy a gyülekezet is ismerje el, Timóteus ugyanúgy az Úr
munkáját végzi, mint Pál. Ez fontos, hogy egymás munkájáét becsüljük meg, soha
ne gondoljuk, hogy amit én végzek csak az a munka, csak az a szolgálat. Ha
valaki az Úrtól kapott feladatait végzi, szolgálat akkor is, ha nem ugyanazt csinálja,
mint én.
Korinthusból tovább indul Timóteus, Pál látja, hogy lesznek, akim majd
lenézik fiatal kora miatt, és úgy gondolják nem lesz képes megtenni a nagy
utat. Mert bizony gyakran csak magunkat tartjuk minden feladat elvégzésére
alkalmasnak. Csak mi tudjuk elvégezni más nem. Pál nem gondolja, hogy csak ő az
idősebb az alkalmas, nem gondolja, hogy a fiatalt neki kell irányítani, hanem
bízik fiatal munkatársában és rámer bízni különféle feladatokat, mert tudja,
hogy meg fog neki felelni.
Azt is meglátjuk, hogy fontos az engedelmesség, de mindig Úrnak való
engedelmességet jelenti elsősorban, és így Apollós maga dönti el, hogy mikor
indul jelenlegi szolgálati helyéről tovább. Nem vak engedelmességben van
Pállal, hanem Jézusra nézővel, ha Pál kéri, menjen Korinthusba, de az Úr még
nem indítja, akkor marad, és itt végzi tovább feladatait. Ennek ellenére nincs
feszültség, Pál nem sértődik meg, hogy az öreg szavát már semmi sem veszik, nem
gondolja, hogy ő már nem számít, hanem tudja, mindig Jézus akaratáé az
elsőbbség. Legyen a mi életünkben is mindig Jézusé az elsőbbség.
AZT AZ ÉLTET VÁGYOM ÉLNI
1.
Azt az éltet vágyom élni, hol üdvöm lelem,
Küzdni egyre, nem henyélni, míg el nem nyerem.
Bűn habár megtántorít, szent Igéd így bátorít:
Meg ne restülj, törj keresztül, ég jutalma int!
2.
Elhívatva állni majd a trónnak lépcsőjén,
Úgy futok, hogy elmaradva kárt ne valljak én.
Elveszíti szent jogát, nem nyer égi koronát
Az, ki késve, hátranézve hagyja el magát.
3.
Csak a célra nézzen arcom, mely felé török,
Jézus, támogasd a harcom, hogyha gyengülök!
Vonj, ha csábít a világ, vigasztalj meg, hogyha bánt!
Szent kegyelmed így vezethet, s nincs, mi nékem árt.
4.
Vonj, hogy el ne essem én itt még a cél előtt!
Lelkem érzi gyöngeségit, Tőled vár erőt.
S mert Igéd éltet szerez, tőle szívem ébredez,
Célt ha érek, zeng az ének: Isten műve ez!
Isten áldásával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése