Az Úr ereje által

F

olytatódik a tegnapi zsoltár, a szerző Istenhez fordul az ellenséggel szemben (Zsolt 83,10-19). Tőle kér és vár segítséget. Mást nem tud tenni népe érdekében, de él az imádság lehetőségével és a legmagasabb fórumhoz fordul. Tudja, hogy az Úr megsegíti övéit. Isten cselekszik, mert ez által a népek közt is megdicsőíti nevét. Amikor a túlerőben lévő ellenség vereséget szenved, mindig rádöbben, hogy Izrael Istene lépett közbe.

A zsoltáros szívében az a vágy ég, hogy mindenki megtudja, hogy az Úr az egész föld Istene.  Nem a bosszú vezérli, hanem a lélekmentés. Azt szeretné, ha az ellenség is felismerné az élő istent, és leborulna előtte. Ászáfnak fáj az Úr népének szenvedése, fáj a templomot ért pusztítás. Nekünk fáj-e Isten mai népének szenvedése, tudunk a szenvedő egyházért közbenjárni. Imádkozunk-e ellenségeinkért? Mert urunk Jézus Krisztus ezt tette, az Őt megfeszítőkért, az Őt elutasítókért is imádkozott.

A mai zsoltárunk egy csodálatos ének, amely az ember lényének Isten utáni kimondhatatlan vágyakozásáról szól (Zsolt 84,1-13). Az ember nem tud Isten nélkül élni. A léleknek szüksége van az Úrral való élő kapcsolatra, mert számára Isten olyan, mint a szomjazónak a víz. Istennel való élő kapcsolat nélkül kiszáradunk. Lelkünk megbetegszik, ha nincs az Úrra hangolódva.

A zsoltáros messze földről, szétszórtságból zarándokol Jeruzsálembe. Annyira vágyik az Úrral való találkozásra, hogy ezért áldozatot is kész hozni. Vállalja a hosszú, fáradságos és veszélyes zarándoklatot. Milyen jó, amikor tudunk áldozatot vállalni, azért, hogy az Úrral együtt legyünk, hogy lelkünk felüdülhessen. Bár ma gyakran néhány száz métert sem teszünk meg azért, hogy Alkotónkkal találkozzunk, hogy így lelkünk gyógyulást nyerjen.

Ez a zarándok a templom tövében meglátja önmaga kicsiségét, Isten grandiózusságát és öröm tölti be a szívét. Rádöbben, hogy az Istennel találkozó, a Lényéből élő ember a boldog. Isten életünkben való jelenléte adja a boldogságot, a tudat, hogy Őhozzá tartozom.

Azt is meglátjuk Igénkből, hogy az Úr a gyermekeit erőről erőre vezeti, vagyis nem egyszerre kapjuk meg az erőt, hanem mindig annyit, ami aznapra, az aznapi feladatokhoz szükséges. Ha megtettük, amit az Úr kért, akkor majd újabb feladatot bíz ránk és ahhoz megadja az erőt a képességet.

Pál folytatja levelét bilincsek között is (Fil 2,12-24). Számára Krisztus a fontos és a gyülekezet. Semmi nem tudja hátráltatni, mert már Krisztus szeretetével nézi az embereket. Valamikor a gyűlölet fátylán keresztül látta őket, de most már csak is az Úron keresztül. Így azt látja, hogy engedelmesek, és Isten csillagai ebben a sötét világban. Pál a jót látja meg bennük, azt látja, amivé a gyülekezet tagjainak lenniük kell. Fontos az engedelmesség, ami azt jelenti, engedek. Képes vagyok engedni akaratomból, önmagamból. Úgy ahogyan az Úr Jézus is tette. A Gecsemáné kertben engedett a maga akaratából, és kimondta, úgy legyen, ahogyan az Atya akarja.

A félelemmel és rettegéssel munkált üdvösség nem azt jelenti, hogy én szerzem meg az üdvösséget, vagy érdemlem ki, mert az kegyelemből van, hit által. Azonban azt jelzi, hogy az üdvösség drága kincs és élni kell vele. Azért kaptuk, hogy éljünk Isten országának az erejéből naponta. Csatlakozzunk Isten energia forrására és éljünk általa. Éljünk úgy, hogy Isten ereje által képesek vagyunk győzni a gonosz, a bűn felett. Azért mondja az apostol, hogy zúgolódás és kételkedés nélkül tegyünk mindent, hogy higgyük, én is legyőzhetem Isten neve által Góliátot. Ne kételkedjem, ne mondjam, hogy nekem nem sikerül, hanem induljak el bátran, ahogyan Péter is tette, Jézus szavára a vízen. Sőt én már ne vegyem le az Úrról a tekintetemet, és akkor sikerül végig menni a víz tetején.

Megható, ahogyan támogatja és ajánlja Timóteust, a fiatal munkatársat. Nem féltékeny rá, hanem kész segíteni a gyülekezetbe való beilleszkedését. Kiemeli Timóteus erényét, mégpedig azt, hogy ő sokakkal ellentétben, nem a maga hasznát, a saját érdekeit tartja szem előtt, hanem a Jézus Krisztusét. Elmondható-e rólam, hogy Jézus Krisztus hasznát keresem?

Ó, seregeknek Istene

1. Ó, seregeknek Istene, Mely kedves gyönyörűsége A te szerelmes hajlékidnak! Az én lelkem fohászkodik, Tornácodba kívánkozik. Ó, Istene a magasságnak! Áhítozik testem, lelkem Tehozzád, élő Istenem!

2. A verébnek is van fészke, És honjában költ a fecske. Én királyom, Zebaoth Isten: Hol vannak a te oltárid :/: És te szentséges hajlékid, Hol dicsértetel felségesen? Bizony boldog az oly ember, Ki téged házadban dicsér.

3. Ó, boldog az ember nyilván, Aki a te útaidban Kíván járni szívvel-lélekkel! Menvén a siralom völgyén, :/: Ahol merő száraz minden, Ott is ő nagy hiedelemmel Kutakat ás és csatornát, Melybe esővizet bocsát.

4. Mennek erőről erőre, Segítségről segítségre, Míg hozzád jutnak a Sionra. Ó, erős Zebaoth Isten, :/: Hajtsd hozzám füled kegyesen, És figyelmezzél az én szómra! Jákób Istene, nagy Isten, Hallgass meg én szükségemben!

5. Mi paizsunk, ó, Úr Isten, Fölkentedre nézz kegyesen, Mert jobb egy nap a te házadban, Hogynem ezer nap egyebütt! :/: Az Isten tornáca előtt Kapunálló lennék inkábblan, Hogynem mint sok időt éljek Házukban a hitleneknek.

6.      Mert minékünk fényes napunk Az Isten, és mi paizsunk, Nagy dicsőséggel szeret minket. Azokkal kegyelmet tészen, :/: Kik járnak a jó ösvényen: Sok javaival áldja őket, Boldog az ember éltében, Ki bízik az Úr Istenben.

Isten áldásával.