Nagykorúság

M

ost látjuk igazán, micsoda bizalma volt Ezsdrásnak Isten felé, hiszen nem turistautazásra mentek, hanem nagyon komoly értékért voltak felelősek (Ezsd 8,24-36). Egy talentum 46 kg-nak felelt meg, és óriási érték volt rájuk bízva. Ezek mellé járultak még a különféle edények is. Így értjük meg az írástudó szívében lévő bizalmat, amely az Úr felé megnyilvánult. Óriási felelősség, mégsem kérik a katonai kíséretet, hanem az Úr oltalmában bíznak. Ehhez még vegyük oda hazafelé tartók életét, mert a legnagyobb érték az élet. Sok ember élete és nagy anyagi vagyon van Ezsdrásra bízva, ő nem fél, hanem bízik. Félelem helyett lehet bízni Urunkban, hihetjük, hogy legféltettebb kincseink is az Ő kezében vannak a legjobb helyen.

Csodálatos, ahogyan látja a hazatérőket Ezsdrás, az Úr szentjeinek mondja őket. Ez azt jelezi, hogy akikre rábízta ennek a nagy vagyonnak az őrzését, azokban megbízik. Szenteknek látja őket, vagyis azt mondja, nálatok jó helyen vannak az Úr kincsei. Tanuljuk meg ebből, hogy bizalom nélkül nem megy. Sem a családban, sem a gyülekezetben bizalom nélkül nem lehet élni. Bízunk-e egymásban? Gyakran a bizalmatlanság öli meg a kapcsolatokat; nem szenteket, nem az Úr szentjeit látjuk egymásban.

Az is lényeges, hogy ez a vezető nem mindent maga vállalt, hanem megosztotta a felelősséget, a feladatokat. Ezáltal erősödött a köztük levő kapcsolat. Ma is szükséges ez a megosztás, szükséges, hogy ne én akarjak mindent megtenni. Ne én tegyem meg azt, amit a másiknak kellene elvégezni, vagy amit a másik meg tud tenni.

A hazatérők nemcsak elindultak, hanem meg is érkeztek. Boldogan tesznek bizonyságot az Úr szabadításáról. A bizalom nem volt hiába, megtapasztalták az Úr hatalmát. Nemcsak elindította őket, hanem végig is kísérte, így biztonságban hazaértek. Ebből azt is megláthatjuk, hogy nem volt veszélytelen ez a vállalkozás, de az Úr mindig a megfelelő időben avatkozott közbe. Az Úr oltalmában élni nem azt jelenti, nem lesz körülöttünk veszély, azt sem, hogy mindig minden simán megy, de az Úr megoldja ezeket a helyzeteket, és megerősödve, hálás szívvel jöhetünk ki belőlük és érhetünk célba.

A hazaérkezést követően következik a hálaadás. Ez is lényeges, mert nem csak az úton támaszkodtak Istenre, nem csupán a veszély esetén fordultak hozzá, hanem amikor megérkeztek, megköszönték az Úr oltalmát. Bizony, gyakran megkísért, hogy elfeledkezünk a háláról. Úgy vagyunk, mint az a tíz leprás, amelyek megtisztultak az Úr szavának való engedelmesség által, azonban csak egyikük ment vissza megköszönni. A gyógyulást, az áldást elfogadjuk, a hála viszont gyakran nehezünkre esik. Legyünk ma hálásak Urunknak mindazért, amit eddig elvégzett az életünkben, és mindazért, amivel megajándékozott bennünket.

A zsidó levél szerzője rámutat, hogy Jézusnak se volt könnyű elfogadni, hogy keresztül kell mennie a halálon (Zsid 5,7-14). A Gecsemáné-kertben könnyhullatás között tusakodta meg ezt. A térdein vívódva mondta ki, ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem úgy, amint te, Atyám. Elengedte akaratát, elengedte az életet. Nem könnyű elengedni, de aki elenged, az visszakap.

Azt is megláthatjuk, hogy még Jézusnak is szüksége volt a szenvedés átélésére. A szenvedés eszköz Isten kezévben, amely által formálja az életünket. Ne lázongjunk ellene, hanem köszönjük meg, hogy az Úr formál, hogy terve van még velem. A szenvedéssel gyakran az Ő tervébe való illeszkedést munkálja ki bennünk. A gazda gyakran a szenvedést használta fel arra, hogy az állatai azt tegyék, amit ő akar. Az ösztöke által engedelmességre késztette ökreit a földműves. Ha nincs az ösztöke, nem akarják azt a feladatot végezni, amire gazdájuk kéri őket. Bizony, gyakran mi sem akarunk engedelmeskedni. Pál is rugódozott az ösztöke ellen, ezzel azt jelzi a szentíró, hogy Isten már korábban hívta, de ő nem akart a hívó szóra hallgatni. Ezért kellett a damaszkuszi úton azt a találkozást a Feltámadottal átélnie (ApCsel 26,14). A zsoltáros pedig azt kéri: „Ne legyetek oktalanok, mint a ló és az öszvér, amelynek kantárral és zablával kell szorítani az állát, másképpen nem enged neked” (32,9).

A további verseket nekünk is alázattal kell olvasnunk, mert bizony nekünk szól, és ránk illik. Már nekünk is tanítóknak kellene lennünk. Különösen, ha azokhoz a keresztyénekhez hasonlítjuk magunkat. Hiszen mi sokkal több tanítást kaptunk már, mint ők. Az ő számukra még nem volt elérhető a Szentírás, nem voltak evangéliumi, hitmélyítő, tudományos kiadványok. Mi sok mindennel rendelkezünk, hozzájuk képest Bibliatudósok vagyunk. Valóban azok vagyunk?

Vagy mi is még mindig csak tejjel táplálkozunk? Ha táplálkozunk az Igével, akkor növekednünk kell. A kisgyermek is egy idő után egyre keményebb eledelt fogyaszt. Áttértünk-e már a tejről, a könnyű olvasmányokról a Biblia olvasására, a bibliamagyarázó írások tanulmányozására? Mert fontos, hogy ne csak gyorsan elolvassuk, hanem kutassuk az Írást, keressük meg a másik helyen azt, amit nem értünk. Akkor növekedünk, ha időt fordítunk az Ige kutatására.

A nagykorúság azt jelenti, hogy az Ige alapján tudok különbséget tenni jó és rossz között, és nem emberi vélemények alapján. Mert számunkra az jó, amit Isten jónak mond, és az a rossz, amit az Ige nyilvánít rossznak. Az Ige ítélete azonban nem azonos a világ értékítéletével.

Siess, keresztyén

1. Siess, keresztyén, lelki jót hallani, Régi törvényből harcolni tanulni, Az igaz hit mellett mint kell bajt vívni, Krisztusban bízni.

2. Mert nem hiába ezt az ó törvénybe, Próféták írták Biblia könyvébe; Szép tanulság ez most az új törvénybe', Mi eleinkbe'.

3. Jól tudja földön ezt minden keresztyén: Nem csak fegyverrel oltalmaz az Isten. Ezt minden népnek tudására adom: Istenünk vagyon!

4. Fejedelemség vagyon csak Istenben, Minden hatalom vagyon ő kezében; Kiket ő akar, föld kerekségében: Emeli égben.

5. Ne ess kétségbe ő nagy jóvoltában, Az igaz hitben erős légy magadban, Mint Dávid, úgy jársz párviadalodban, Hitvallásodban.

6. Dávidot Isten hagyá királyságban, Ő ellenségit veté gyalázatban. Dicsérjük Istent nagy hálaadásban, Énekmondásban.

Isten áldásával.