Hol van az Úr?

A

 mai zsoltárunk így kezdődik:  „Isten elfoglalta a helyét az Ő gyülekezetében”, tehát visszatért az Úr népe közé, és végre Ő került középre (Zsolt 82,1-8). Végre minden szem Rászegeződik, mindenki leborul Előtte, és dicsőíti. Az Úr kikerült népe középpontjából, elfordultak Tőle, már nem érdekelte őket, hogy mit mond Isten, mi az Ő akarata. Ennek megvolt a következménye, és miután bűnbánatra jutottak, Isten visszatért közéjük. De nem nézőnek érkezik, Ő nem egy a sok résztvevő közül. Hanem Ő az Úr, csodák Csodája, Ő az Úr a menny Királya, Aki előtt térdre borulva hódolunk. Mert ez illeti, Ő ítéli meg népe életét. Az ember helye az Úr előtt van, az ember feladata Isten hatalmának elismerése, és az, hogy Őt dicsőítse. Tisztában kell lennünk azzal, hogy az Úr az életünket megvizsgálja és megítéli. Számon kéri, hogyan viszonyulunk az élethez, a másik emberhez. Isten az Ő gyermekeit azért helyezte ebbe a világba, hogy Őt képviseljék, hogy odaálljanak a  szegények, az elnyomottak mellé. Isten nem az uralkodást, a másik ember elnyomását bízta ránk, hanem Isten országa rendjének a bemutatását. Isten országában uralkodás helyett szolgálat van. Ezt kellett volna Izráelnek felmutatnia.

Ismét „szela” következik, talán azért, hogy ne olvassunk addig tovább, amíg őszintén meg nem vizsgáljuk, hol van Isten az életünkben? Elfoglalhatta-e már az Őt megillető helyet, a trónt, vagy csak valahol lényünk legszélén tartózkodhat? Nem engedjük, hogy beleszóljon mindennapjainkba. Az Ő helye bennünk van, mert bennünk akar élni. A testünk a Szentlélek templomának lett megalkotva. De az-e? A Szentlélek Isten uralkodhat-e bennem, vagy még mindig én vagyok az Úr?

Lehet, azt mondjuk most, én már régen befogadtam az Urat, átengedtem számára az első helyet. Lehet, de így van-e ma is? Mert bizony, ha nem ügyelünk, ez a helyzet megváltozhat. Megváltozhat? Igen, ezt olvassuk a Jelenések könyvében, a laodiceai gyülekezettel kapcsolatban: „Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek” (Jel 3,20). Ebben a gyülekezetben az ajtó elé került az Úr, kívülre került, már nem figyeltek Rá. Hogyan történhetett meg? Szépen lassan kiszorult, annyi mindennel el voltak foglalva, olyan sok dolguk volt, hogy már nem maradt idő az Úrra. Aztán ez a gyülekezet meggazdagodott, jól élt, és a szívében úgy gondolta, nincs már szüksége Jézusra, a kegyelemre, hiszen ő mindent el tud rendezni. Ám ez az állapot nem jó; csodálatos, hogy ez a vers folytatódik: „ha valaki meghallja a hangomat, és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorázom, és ő énvelem” (Jel 3,20). Tehát nem megy el az Úr, hanem ajtónk előtt marad, zörget és várja, hogy ismét bebocsássuk. Megadja a lehetőséget, hogy rádöbbenjünk vétkünkre, hogy ismét kitárjuk előtte az ajtót. Tehát, hol van Ő? A szívem trónján vagy az ajtó előtt?

Az apostol rámutat, hogy Jézus Krisztusban új lehetőségek tárulnak fel előttünk (Fil 2,1-4). Ami eddig nem volt, az Benne megérkezett hozzánk. Benne meg lehet vigasztalódni, mert Ő az Élet. Megvigasztalódhatunk, mert van bocsánat, és van új közösség, van összetartozás. Krisztusban egy új néppé formálódunk, Általa összetartoznak azok, akik addig távol voltak egymástól. Megtapasztaljuk Isten irgalmát, amellyel a vétkezőhöz fordul, irgalmas és befogadó, ahogyan a tékozló fiút visszafogadta az Atya, úgy fogadja ma is vissza a megtérő bűnöst. Jöhet bármilyen mélységből.

Azonban ez arra kötelezi a gyülekezetet, hogy Ő is így éljen, ugyanarra törekedjenek egyetértésben. Mire kell törekednie Isten gyermekeinek? A bűnösök megmentésére, ez a legfontosabb. Hirdetniük kell az evangéliumot, mert az Isten ereje, általa üdvözíti az embert. Erre kell törekednünk, és ebben mindenkor egyet kell értenünk. Soha nem adhatjuk fel, amit a reformáció is ránk bízott, az Igét. Higgyük, hogy ma sincs más orvosság a súlyos beteg ember számára, mint Isten Igéje, mint a kegyelem. Csak Krisztusban változhat meg az életünk, vehet új irányt az emberiség, csakis Őbenne van jövőnk. Krisztus nélkül nincs jövő. Ha Őt elutasítjuk, összeroppanunk. Ha vállaljuk az Urat, megújulhat a gyülekezet, a család, a társadalom, de nélküle nincs esély. Isten utolsó esélyként Fiát küldte el a világba, ragadjuk meg ezt az esélyt, kezdjük Vele újra az életet, mert lehetséges.

Ővele az életorientáltság is megváltozik, és ez adja az esélyt a továbbélésre. A Krisztusban élő emberek kigyógyulnak az önzőségből, már nemcsak magukra gondolnak, nemcsak maguknak élnek, hanem azt is szem előtt tartják mi hasznos a másiknak. Bizony szükségünk van erre a váltásra, hiszen úgy élünk, hogy nem biztos, hogy marad még valami utánunk a következő nemzedéknek. Mindent mi akarunk felhabzsolni. Igénk azt kéri, az élet érdekében legyünk tekintettel a másikra, a következő generációra. Ehhez azonban Krisztus beavatkozására van szükség. Csak Ő képes megszabadítani az énközpontúságtól.

Isten szívén megpihenve

1. Isten szívén megpihenve Forrjon szívünk egybe hát,

Hitünk karja úgy ölelje Édes Megváltónkat át!

Ő fejünk, mi néki tagja, Ő a fény, mi színei,

Mi cselédek, ő a gazda, Ő miénk, övéi mi.

2. Szeretetben összeforrva, Egy közös test tagjai,

Tudjuk egymásért harcolva, Ha kell, vérünk ontani.

Úgy szerette földi nyáját S halt meg értünk jó Urunk;

Fájna néki, látva minket, Hogy szeretni nem tudunk.

3. Nevelj minket egyességre, Mint Atyáddal egy te vagy,

Míg eggyé lesz benned végre Minden szív az ég alatt;

Míg Szentlelked tiszta fénye Lesz csak fényünk és napunk,

S a világ meglátja végre, Hogy tanítványid vagyunk.

Isten áldásával.