Immánuel: Igazad van-e?

negyedik fejezetben tudjuk meg, miért is menekült el az Úr elől Jónás próféta ( Jón 4,1-11). Ő nagyon is tisztában volt Isten lényével, tudta, hogy nem véletlenül küldi őt oda. Tudta, hogy az Úr kész megbocsátani Ninive lakosságának. Azonban Jónás ezt nem akarta. Jónás nem akarta, hogy megtérjenek, ő a pusztulásukat akarta. Jó a mostani csendünkben végiggondolni, milyen indulatok lapulnak meg bennünk. Mert Jónás bennünk van. Bennünk van ez a hozzáállás, mi sem mindig akarjuk, hogy az emberek komolyan vegyék a bűnbánatra hívó szót. Sőt, nem is akarjuk számukra hirdetni az evangéliumot, mi akarjuk meghatározni, hogy ki térhet meg és ki nem.

Amikor Isten nem hajtotta végre az ítéletet, Jónásnak nem tetszik. Nem tetszik neki, amit tesz Isten. Felül akarja bírálni a Mindenhatót. Az Úr Jézus Isten akaratát cselekedte, nem bírálta felül az Atyát, hanem tette, amit mond. Még a saját életét is odaadta, csakhogy megmentse a bűnös embert. Örülök-e, amikor az Úr menti a bűnöst? Jónás nem örült Isten kegyelmének. Menekülésünknek az az oka, hogy nem tetszik az, amit Isten akar, amit eltervezett. Még imában is az Úr elé viszi felháborodását. Megdöbbentő, az ember, a próféta felháborodik Isten tettén. Nézzünk önmagunkba, és saját életünkön háborodjunk fel, mert azon is lehetne. Az önző, érzéketlen életünkön. Jónás inkább meg akar halni, mintsem lássa a pogányok megtérését.

Isten válaszol a dacos prófétának. A válasz egy kérdés: „Jogosan haragszol-e?” Ezen gyakran el kell gondolkodni. Jogos-e a haragom? Igazam van-e, hogy haragszom? Ha elcsendesedve feltesszük ezt a kérdést, talán meglátjuk, hogy sok esetben nincs igazunk, amikor haragra lobbanunk. A természeti ember indulata tör elő belőlünk. A meggondolatlan, gyors harag nem Krisztus indulata. Krisztus mindig menteni, nem rombolni akar. A harag azonban pusztít. Kérjük Urunkat, szabadítson meg a haragtól, és könyörüljön rajtunk, hogy a váratlan helyzeteket is jól tudjuk kezelni.

Jónás azonban még reménykedik Ninive pusztulásában, kunyhót készít magának és beül a tévé elé. Lesi a híreket, várja, mikor szakítják meg a műsort és jelentik be a város pusztulását. Döbbenetes, hogy mi is van a szívünkben, mert nemcsak Jónás leste Ninivét. Hányszor mi is azt figyeljük, mi történik a szomszéddal, a haragossal, azzal a gonosszal. Bárcsak tudnánk közbenjárni értük, és a szabadulásuk, a megtérésük lenne fontos a számunkra. Az is elgondolkodtató, hogy bírjuk nézni, amikor tragédiákról számolnak be, és közben arra gondolunk, milyen jó, hogy minket elkerült. De kérjük-e Urunkat, hogy könyörüljön a szenvedőkön, és adja meg, hogy az a katasztrófa is a kegyelem felé indítsa azokat az embereket?

Az Úr egy bokrot ad Jónásnak, és ő nagyon örül az általa kapott árnyéknak, hűvösnek. Jónás nem bírja a meleget, szenved a naptól, de Ninive lakossága szenvedhet és elpusztulhat. Őt nem érheti semmi baj, de másokat igen. Hányszor vagyunk mi is így, minket kerüljön el a legkisebb fájdalom is, másokat azonban érhet mindenféle katasztrófa. Mennyire másképp gondolkodott az Úr. Ő inkább magára vállalta a szenvedést, a halált, csak tanítványait menthesse általa.

Amikor elpusztul a növény, Jónás megkeseredik, ismét halni kíván. Amikor ismét felteszi az Úr a kérdést: méltán haragszol-e, még Isten felé is robban, és kimondja: méltán haragszom. Nem akar engedni jéggé vált szíve. Azonban Isten tovább foglalkozik vele. Ismét azt látjuk, hogy Urunk számára mindkét fél fontos, mindkettővel törődik. Nem mond le Ninivéről, de Jónásról sem, amikor Ninive megtér. Nem hagyja a prófétát sem magára haragjával, hanem foglalkozik vele. Azt is meg kell látnunk, hogy mivel nem kezelte Jónás a haragját, az elburjánzott, és most már nehéz megszabadulni tőle. Ezért mondja Pál, hogy ne menjen le a nap a ti haragotokkal. A haragot azonnal kezelni kell.

Jónás szánja a bokrot, amelyért nem is fáradt, de nem sajnálná a sokezer embert. Milyen rossz értéket képviselünk mi. Hányszor kifakadunk, amikor eltörik egy váza, tönkremegy valamilyen eszköz, de nem bánt minket, ha fájdalmat okozunk egymásnak. Tárgyaink értékesebbé váltak szemünkben, mint az ember élete. Sokaknak a kényelem, a karrier többet jelent, mint a gyermekáldás. Isten számára mindig az élet a legfontosabb, mindig az élet mentésére teszi a hangsúlyt, és nem a pusztításra.

Most egy pásztori levelet olvasunk, vagyis nem gyülekezethez szólót, hanem Pál egy munkatársához intézettet (Tit 1,1-4). Személyes lelkigondozást végez az apostol. Természetesen Tituszon keresztül az írás az egész gyülekezetnek szól. De a megszólított egy fiatal munkatárs, egy lelki gyermek. Van-e lelki gyermekünk, olyan személy, akit mi segíthetünk a hívő életben? Mert nemcsak testi, hanem lelki gyermekeink is lehetnek. Pálnak nem volt vér szerinti gyermeke, de kapott az Úrtól lelki gyermekeket. A teljesen odaszánt élet kárpótlást kap az Úrtól.

Pál Isten és Jézus Krisztus apostola, Őt az Úr elhívta, hogy szolgáljon a választottak felé. Pál élete szolgálat, és ez az Isten által kiválasztott emberek felé történik. Azért szolgál, hogy reménységük legyen az örök élet felől. Van-e reménységünk az örök élet felől? Meddig ér a hitünk: csak a halálunkig, vagy azon túl is? Látom-e Isten országát, a feltámadott Urat, és hiszem-e, hogy én is Vele leszek kegyelemből?

A köszöntés a szokásos apostoli köszöntéssel zárul. Mennyire tudja Pál, hogy Isten kegyelmére és az Ő békességére állandóan szükségünk van. A kegyelem éltet és az Ő békéje kiegyensúlyozottá tesz. Csendesedjünk el és engedjük, hogy a békesség egész nap átjárja szívünket. Aki Krisztusban marad, abban békesség lesz.

A BÉKE MESSZE TŐLED

A béke messze tőled, szíved örömtelen.

A lépted is oly fáradt, szemed de fénytelen!

Ó hogyha hinni mernél, ragyogna rád csoda: