Az öregség ajándék

E

zen a reggelen hálát adhatunk Urunknak, mert Ő őszinte hozzánk (Préd 12,1-14). Semmiben nem akar minket megtéveszteni és a valóság képét mutatja számunkra. Az is igaz, hogy mi ezzel nem akarunk szembenézni. Mindent megteszünk, hogy becsapjuk magunkat, ám a valóság akkor is valóság marad. Isten mindenről őszintén beszél, rámutat a földi élet halandóságára, és közben segít felkészülni rá. Másrészt azt is tudjuk már, hogy mindent meg is tett azért, hogy a földi élet után ne az ítélet, ne a kárhozat várjon ránk. Ő örök életet készített Jézus által, ami a Benne való élő hit által lehet a miénk.

Azt kéri Igénk, hogy emlékezzünk meg Teremtőnkről ifjúságunk idején. Vagyis az Isten-kérdést ne hagyjuk idős korunkra. Amikor fiatalok vagyunk, akkor keressük Istent és adjuk át Neki az életünket. Ha ezt megtesszük, másként fogunk a múló időre is tekinteni. Ha valaki Krisztusban van, nem fél már a meghalástól sem, tudja, hová tart az élete. Krisztusban fel lehet készülni az öregségre. A felkészülés fontos mozzanata, hogy menet közben kell vele szembenézni. Merjük meglátni az évek múlásával az átalakulást, a változást. Ne tegyünk úgy, mintha mi nem öregednénk, mintha nem fogyna az erőnk.

Az Ige világosan rámutat: eljönnek a nem szeretem napok, tehát az öregség napjai. Ha szeretjük, ha nem, meg fog érkezni az az idő, amikor egyre jobban másokra fogunk szorulni, és segítségre lesz szükségünk a mindennapi dolgok elvégzéséhez is. A prédikátor leírja azokat a változásokat, amiken keresztülmegyünk, rámutat, a test már nem úgy működik, mint korábban, és azok a tagok, szervek, amikre esetleg büszkék voltunk, ma már nem képesek ellátni feladatukat.

Jönnek a felhők, vagyis romlik az emlékezet, nem úgy működik már az elme, mint korábban. A fiatal milyen büszke a memóriára, mennyit dicsekszik vele, aztán megrendíti a kegyetlen valóság, megérkezett a felejtés. Már nem emlékszik lényeges dolgokra, egyre jobban romlik a rövid távú memória. Jó, ha az élet haladtával szembenézünk ezzel, és Urunkhoz megyünk. Nem tragédia a felejtés, ha elfogadjuk azt, hogy mivelünk is megtörténik, és azt is, hogy mások jobban emlékeznek, mint mi. Segít az elfogadásban, ha emlékezetünket az Úr munkájára irányítjuk. Ha azokat a tetteket idézzük fel, amiket Urunk végzett a világban, és ehhez segítséget ad a Szentírás. Elmélkedhetünk az Úr kereszten való szenvedésén. Amikor a mindennapok dolgai nem jutnak eszünkbe, az azt üzeni, ezektől forduljunk el, mert nem nekünk kell velük foglalkozni, helyettük Isten Igéjét engedhetjük keresztül a lényünkön.

Megremegnek a ház őrzői, a kezek. Remegnek a kezek, nehezebben végzik el a munkát, de simogatni, ölelni még tudnak. Talán azért remegnek a kezek, hogy végre kihulljanak a munkaeszközök belőlük és felszabaduljanak arra a feladatra, amelyre korábban kevés időt szántunk. Mert nemcsak dolgozni lehet a kezekkel, hanem ölelni, simogatni, levelet írni, megfogni a szenvedő, az egyedül élő kezét. Az Úr Jézus is gyakran megfogta egy-egy beteg kezét, ezáltal gyógyító erőket közvetített, kezelte őket.

Megrogynak az erős férfiak, a lábak. Igen, a büszkén futó lábak, amelyek fiatalkorban versenyeztek másokkal, most rogyadoznak, alig bírják el a test súlyát. Nem lehet már futni, versenyezni, de meg lehet állni. Azért alakul át minden, hogy legalább idős korban megtanuljunk leülni. Leülni Isten igéje mellé, időt szánni az Úrra, majd leülni a másik mellé és meghallgatni őt.

Az őrlő leányok is megállnak, mert megfogyatkoznak, ezek a fogak. Itt meg kell jegyezni, hogy mi már ezen tudunk segíteni. Van műfogsor, mégis gyakran panaszkodunk, másrészt azonban ez megtéveszt, úgy gondoljuk, fiatalok maradtunk. A szemek is meghomályosodnak - mi már ezen is segítünk, szemüveget íratunk, műtétet hajtanak végre, és javul a látás. Mégis siránkozunk, pedig olvashatunk a szemüveg segítségével, így tehát inkább hálát kellene adni Urunknak, hogy ezáltal öreg napjaink is másképp telhetnek. Olvashatjuk az Igét, és ez óriási ajándék. Köszönjük meg Neki szemüvegünket is, legyünk érte hálásak és használjuk Urunk dicsőségére. De úgy gondolom, bűnbánatot kell tartanunk, mert Pál apostol gyenge látással is leveket írt, mi pedig, amikor a látásjavítással ki tudjuk tolni látásunk korlátait, mégsem szolgálunk. Mennyi bizonyságtételt papírra vethetnénk, leírhatnánk, mindazt, amit életünkben megtapasztaltunk a kegyelemből, Isten munkájából. Aztán ezeket a plusz képességeket gyakran nem arra használjuk, amire kapjuk. A megjavult szemmel a tévét nézzük, és nem az Igét olvassuk, nem bizonyságtételt írunk, hanem a bulvárhírek eseményeit böngésszük.

Végigvezet a prédikátor az idős kor jellemzőin, nehezen megy az alvás, de akkor lehet imádkozni. Ha felkészülünk ezekre a napokra, és az Úr jelenlétében éljük meg őket, nem lesznek olyan veszedelmesek, hanem megtölthetjük őket igazi tartalommal.

Fontos, amit a végén megállapít a szerző: Féld az Istent, és tartsd meg parancsolatait. Igen, ha istenfélő életet élünk, látjuk, hogy közeledik a földi élet vége. Azonban ettől sem fogunk félni, mert azzal a jó Pásztorral kelhetünk át a túloldalra, Akivel ezen a földön is éltünk, Akit szerettünk és követtünk. Ha a Pásztorral haladunk, felismerjük, hogy az idős kor is ajándék. Hálát adhatunk azért, hogy még élünk és hálát tudunk adni.

Pál apostol fogságban van, Kolosséban ezidáig még nem járt, tehát személyesen nem ismeri őket, mégis imádkozik értük (Kol 2,1-7). Fontos számára ez a közösség, és időt szánva rájuk, tusakodik értük.

Azt kéri, hogy a megtérés után ne álljanak le, ne legyenek magukkal megelégedve, mert ez kegyelem, és még nem értek célba. Azt kéri  az Úrtól, adjon a szívükbe továbbra is vágyakozást, érdeklődést Isten dolgai után. Néha úgy látszik, mintha már nem lenne bennünk lelkesedés, érdeklődés az Ige és Isten akarata iránt. Megszokásból és unottan vesszük kézbe Bibliánkat vagy hallgatjuk az igehirdetést. Isten azt akarja, hogy legyen bennünk kutatási vágy, igyekezzünk minél jobban megismerni Isten titkát, az Úr Jézust. A mindennapi életben nem szeretjük, ha valamit titkolnak előlünk, igyekszünk megfejteni a titkokat, de így vagyunk-e Isten dolgaival? Akkor növekszünk és jutunk előre az ismeretben és szeretetben, ha van bennünk szent kíváncsiság, szent többre vágyás.

A kolosséi gyülekezetben isteni rend volt, ezt látta az apostol, és értékelte is. Mert Isten országában rend van, vajon ez látszik-e életünkben, gyülekezeteinkben? A hit életforma, nem elmélet. Azért kéri Pál, hogy ha elfogadtuk Urunknak Jézust, akkor éljünk is akarata, parancsa, vezetése szerint. A Krisztusra figyelő élet megerősödik a hitben az engedelmesség és a hála által. Lehet bővelkedni a hálaadásban. Hogyan? Úgy, hogy meglátjuk azt, amiért hálát lehet adni. Mindig van ok a hálaadásra. Mindig van mit megköszönni az Úrnak.

Áldjad, én lelkem, a dicsőség

1. Áldjad, én lelkem, a dicsőség erős királyát! Őnéki mennyei karokkal együtt zengj hálát! Zúgó harang, Ének és orgonahang, Mind az ő szent nevét áldják!

2. Áldjad Őt, mert az Úr mindent oly szépen intézett! :/: Sasszárnyon hordozott, vezérelt, bajodban védett. Nagy irgalmát Naponként tölti ki rád: Áldását mindenben érzed.

3. Áldjad Őt, mert csodaképpen megalkotott téged, :/: Elkísér utadon, tőle van testi épséged. Sok baj között Erőd volt és örömöd: Szárnyával takarva védett.

4. Áldjad Őt, mert az Úr megáldja minden munkádat, :/: Hűsége, mint az ég harmatja, bőven rád árad. Lásd: mit tehet Jóságos Lelke veled, És hited tőle mit várhat.

5. Áldjad az Úr nevét, Őt áldja minden énbennem! :/: Őt áldjad, lelkem, és Róla tégy hitvallást, nyelvem! El ne feledd: Napfényed Ő teneked! Őt áldjad örökké! Ámen.

Isten áldásával.