Az aratásig

D

ávid, miután megkérdezte az Urat, győzelmet aratott az amálékiek felett, Saul pedig elesett  a Gilbóa-hegyen (2Sám 1,1-27). Az életüket megvizsgálva elénk tárul az Isten kegyelmében bízó ember áldott volta, de megláthatjuk az Úrral szemben engedetlen ember elvetett állapotát is. Saul számára a filiszteusokkal vívott csata a befejezést jelentette, eljött az idő, és át kellett engedni a trónt másnak. Amihez görcsösen ragaszkodott, amit nem akart elengedni, az most kihullt a kezéből. Jó, ha nem szorongatunk semmit görcsösen, hanem időben megtanulunk elengedni. Mert nemcsak Saulnak, hanem nekünk is el kell engedni dolgokat, nemcsak az életünk végén, hanem folyamatosan. Akkor fogunk növekedni a hitben, ha felismerjük az elengedni valókat, és el is engedjük őket. Mi az, amihez nagyon ragaszkodunk, amit még nem tudunk elengedni? Kérjük Urunkat, oldja le szívünkről a ragaszkodást, hogy szabadok lehessünk.

Elviszik Dávid számára a Saul és fiai haláláról szóló hírt, azonban ő nem úgy reagál rá, ahogyan várják. Nem örül neki, és nem jutalmazza meg a hírvivőt, hanem fájdalom van a szívében. Megsiratja Sault, aki annyi időn keresztül az életére tört. Azt látjuk, hogy Dávid számára a megbocsátás nem csak szöveg volt, hanem valóság.  Nem azt mondja, végre megszabadultam tőle, és enyém a trón, hanem fáj neki, hogy Saul ilyen véget ért.

A hírt hozó ember úgy gondolta, ki kell használni a helyzetet, gazdag jutalmat remélt Dávidtól, hiszen értesült a köztük lévő feszültségről. Ez a magatartás megmutatja az Isten nélküli ember szívét, mindenkit addig szolgál, amíg haszna van belőle. Hazudni is képes volt, csakhogy jutalmat kapjon, és jó pontot szerezzen Dávidnál.  Dávid azonban az Úrral volt közösségben, távol állt tőle ez a fajta mentalitás, így megbüntette az amálékitát.

Dávid itt már felcsillant a számunkra olyan tulajdonságokat, amiket majd az Úr Jézus hoz el és él meg ebben a világban. Nem örül Saulék halálán, hanem megsiratja őket, és gyászénekkel búcsúzik az Úr felkent királyától és barátjától. A sok rossz tapasztalatot szerzett és üldözésen keresztülment Dávid, aki szinte csak a király negatív oldalával szembesült, mennyi jót tud róla mondani. Hőst lát benne és Jónátánban, elismeri uralkodását és az alatta elvégzett tetteit. Nem mondja le őket, hanem hősiességüket kiemelve emlékezik meg róluk.

A tanítványok komolyan veszik a Mestert, és amikor a sokaság eltávozik, odamennek Hozzá és megkérdezik a búza és a konkoly példázatának jelentését (Mt 13,36-43). Ők már bent vannak az Országban, és szeretnék még jobban megismerni, így Jézushoz, mint idegenvezetőhöz fordulnak. Hiszen Ő onnan jött, ezért nagyon jól ismeri, kérik, vezesse őket beljebb, nem akarnak ennyinél megállni, hanem még többet akarnak tudni Isten országáról.

Mi is Jézust kérdezzük, ha nem értjük az Igét, az életet, Ő a rendelkezésünkre áll, azt akarja, hogy jól megismerjük az Atya országát, és annak minden gazdagságát. Jézus a kérdezőknek készségesen válaszol. Így azután Jézustól tudjuk meg a példázat anyagának jelentését. A jó magot Ő veti. Ez azt üzeni számunkra, hogy Istentől mindig csak jó származik. Ez által korrigálja látásunkat, hiszen gyakran Istent okoljuk a rossz dolgokért. Az Úrtól csak jó származik világunkba, és ha megnyitjuk előtte szívünket, a miénk is lehet minden ajándéka. Jézus azon fáradozik, hogy az egész világba eljusson a jó mag, az evangélium.

A jó mag az Isten országának a fiai. Vagyis Jézus az övéit helyezi ki a világ minden tájára, és rajtuk keresztül hinti szét az Igét. A tanítványok Isten országának képviselői ebben a világban. Azért vagyunk itt, hogy életünket látva meglássák az emberek, hogy valami más is van a világban, mint amit eddig tapasztaltak. Ez a más az Isten országa. De vajon látják-e az életünk által ezt a mást, észreveszik-e, hogy a keresztyének másképp élnek, és látják-e, hogy a mi gyökerünk Isten országába nyúlik?

Jézus számára az ördög, a gonosz valóság, és rámutat, hogy az mindent megtesz azért, hogy átformálja a világot, és a gonosz fiai legyenek csak láthatóak. A gonosz igyekszik is mindent megtenni, hogy kiszorítsa a világból Isten gyermekeit. A mi feladatunk az, hogy ne engedjük kiszorítani az Igét a világból, hanem bátran vállaljuk fel. Nem a gonoszt kell kigyomlálni, nem vele kell harcolni, hanem Isten országát megélni. Ez bízatott ránk. Mi azt szeretnénk, ha a gonoszt el lehetne távolítani, és nyugodt életet élhetnénk.

Jézus azonban azt mondja, hogy mindkettő a világ végéig jelen lesz, így a gonosz jelenléte idején kell megélnünk Isten jelenlétét és kegyelmét. Ne a gonosz terjedésre figyeljünk, hanem tegyünk meg mindent az evangélium hirdetésért. Biztatás is van Jézus szavaiban, mert arra mutat rá, hogy mindenféle támadás ellenére az egyház végig jelen lesz. Isten országát nem lehet eltávolítani. Adjon ez számunkra erőt, ne engedjük, hogy a csüggedés diadalmaskodjon, hanem tartsunk ki hitben és szeretetben az aratásig. Bátran mutassuk fel, hogy nemcsak a gonosz erői vannak jelen, hanem Isten ereje is jelen van és megnyilvánul életünkön keresztül. Sőt, merjük vállalni, hogy Isten országára van szüksége a mai embernek is, ott találhatja meg mindazt, amire igazán vágyik. Mert a világ nem tudja lelkünket megelégíteni, csak Isten országa, csak az atyai ház.

Zengd Jézus nevét, zengd, világ

1. Zengd Jézus nevét, zengd, világ, őt, angyalok, áldjátok! Felékesítve homlokát, Királylyá Jézust, Jézust koronázzátok!

2. Ti vértanúi Istennek, Kik mennyben szolgáljátok A Bárányt, ki megöletett: Királlyá Jézust, Jézust koronázzátok!

3. Ti választottak, szent hívek, Mind akit ő megváltott, Szent irgalmát dicsérjétek: Királlyá Jézust, Jézust koronázzátok!

4. Ti bűnösök, mert ő hordott Tiértetek kínt s átkot, És szent vérével áldozott: Királlyá Jézust, Jézust koronázzátok!

5. Ti népek, törzsek, kik bárhol Az ő szavát halljátok: Nagy jóvoltáért hálából Királlyá Jézust, Jézust koronázzátok!

6. Mily boldogság lesz majd, ha fenn A Jézus előtt állok És mindörökké zenghetem: Királlyá Jézust, Jézust koronázzátok!

Isten áldásával.