Mint a kisgyermekek

A

 harag belopódzott Dávid szívébe, majd gyökeret vert benne, ezáltal Absolontól is elszakadt (2Sám 14,1-20). Apa és fia közé távolságot iktatott be a meg nem beszélt, fel nem dolgozott és el nem rendezett bűn. Mert a bűn célja mindig az elválasztás - már Ádám és Éva bűnbeesésekor látjuk, hogy valami történik a két ember között, észreveszik, hogy mezítelenek. Vagyis valami közéjük került, most már rejtegetni, titkolózni kell, megszűnt az átláthatóság, a bizalom. És Dávid most nem áll a helyzet magaslatán, nem tudja jól kezelni a történteket, úgy véli, a haragtartással minden megoldódik. Pedig nem így van, mert az ő szíve is vágyakozik Absolon után, másrészt így csak a feszültség növekszik és az ellenfelei erősödnek. Dávidnak kellene most megtenni az első lépést, és elindulni fia felé. Bizonyára ott van a szívében, hogy Absolon vétkezett, miért is ő, az apa kezdeményezzen? Hányszor van a szívünkben: miért pont én? Ő bántott meg, kezdje ő. Gyökössy Endre írja egy könyvében, hogy mindig annak kell elindulni a másik felé, aki közelebb van Jézushoz. Igen, aki ismeri az Urat, megtapasztalta szeretetét, irgalmát, annak kell elindulni. Mert ha mi sem tudunk megbocsátani vagy legalább elindulni a másik felé, akkor hogyan várjuk el attól, aki még messze van az Úrtól.

Joáb megunja ezt a helyzetet, és tenni akar azért, hogy megváltozzanak a dolgok, hogy végre közelebb kerüljön egymáshoz Dávid és Absolon. Látnunk kell, hogy ez teljes mértékben emberi akció, de próbál valamit tenni, próbál segíteni, hogy elinduljon Dávid. Ez jó, azonban nem vezet teljes eredményre, mert Dávidban még nem ért meg az elhatározás. Nem maga jut el arra, hogy nem jó ez így, hanem környezete elvárásainak akar megfelelni. Enged a nyomásnak, de a szívében nem enged a jég. Nekünk is óvatosnak kell lennünk! Persze, szeretnénk, ha hitre jutnának a körülöttünk élők, vagy megépülne egy-egy elromlott kapcsolat, vagy valaki elindulna segítséget kérni az élete számára. De erőltetni nem lehet - mindig az legyen szemünk előtt, hogy a másik is maga akarja megtenni a szükséges lépéseket, mégpedig a saját érdekében. Ne azért tegyenek meg valamit, mert mi elvárjuk, és ezzel nekünk szereznek örömöt vagy megelégedést, hanem azért, mert ők is így akarják. Az igazi megbékélés mindig belülről indul, amikor már én magam vágyom arra, hogy megváltozzon a helyzet, amikor felismerem, hogy ez így nem jó. Sok ember ilyen személyes késztetés alapján indult el az Úr Jézus felé, rádöbbentek, hogy nem jó a betegség, a bűn szorítása, és felismerték, hogy Jézusnál van megoldás.

Mennyire félreismerik a tanítványok Jézust és az Isten országát. Még mindig úgy gondolják, hogy ugyanúgy működik, mint a földi országok (Mt 18,1-10). Még mindig pozíciókban, tisztségekben gondolkodnak. Nem látják, hogy Isten országa másképp működik, itt Jézus a király, a tanítványok pedig mind ennek az országnak a polgárai. Itt nincs megkülönböztetés, alá- és fölérendelés, hanem mindnyájan egyek vagyunk a Krisztusban. Isten országa nem az érvényesülésről szól, itt nem az a hangsúlyos, ki jut feljebb, ki keres többet. Isten országában a lélekmentés áll a középpontban, a többiről, a szükségesről az Atya gondoskodik. Isten országa alaptétele: „tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, még mielőtt kérnétek tőle” (Mt 6,8). Ezért nem arra irányul a figyelmünk, az erőnk, hogy mi szerezzük meg a javakat, nem kell törtetni, másokat eltaposni, a világgal barátkozni, mert az Atya tisztában van azzal, mire van szükségünk. Az ország polgárainak a feladata: „Hanem keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és ezek mind ráadásul megadatnak nektek” (Mt 6,32). Ez a mi feladatunk, keresni Isten országát, mindent megtenni érte, a többit pedig bízzuk Rá. De vajon komolyan vesszük-e ezt? Így élünk-e, hogy minden tőlünk telhetőt az Ő országáért teszünk, mert tudjuk, hogy a többi megadatik?

Hasonlóak vagyunk a tanítványokhoz, mi is gyakran a földiekre koncentrálunk, szinte minden időnket és erőnket elveszi az érvényesülésért való küzdelem. Sajnos, még az egyházban is legtöbbször egyéni érdekeinkért küzdünk. Sokan még büszkék is rá, hogy ők saját dicséretükért fáradoznak, úgy gondolják, jár nekik az elismerés. Az Úr Jézus azonban rámutat, ne az elismerésért, a figyelemért dolgozzunk. Nem mireánk kell felfigyelniük az embereknek, hanem életünk nyomán a feltámadott Úr Jézusra.

Jézus egy kisgyermeket állít a tanítványok elé, és azt mondja, ha nem lesznek olyanok, mint a kisgyermekek, semmiképpen nem mennek be a mennyek országába. Isten országába gyermeki bizalommal léphetünk be, ha rábízzuk magunkat Jézusra, és hisszük, hogy Ő gondoskodik rólunk. A kisgyermek nem törtet, nem akar mások fölé kerekedni, hanem csak él. Örül az életnek és bízik szüleiben. Egy kicsi gyermek nem aggódik, lesz-e ebéd, tudja, szülei majd gondoskodnak róla, ezért nem ő kezd el gondoskodni magáról, hanem elfogadja szülei gondoskodását.

A világ erőteljesen vonzza magához az embereket, azonban ellen lehet neki állni. Isten gyermekei nem a világnak felelnek meg, nem a világ szellemiségét követik, hanem az Úr Jézus vezetésére figyelnek. Ez azt is eredményezi, hogy amikor Jézus hív, teljes életváltozásra van szükség. Úgy, ahogyan a tanítványok is tették, amikor az Úr elhívta őket, mindent elhagytak, és úgy követték Őt. A régi élet azonban mindent megtesz, hogy visszaédesgessen magához, ezért van szükség újra és újra határozottan nemet mondani a világ minden csábítására. Ahogyan Pál is megtette, amikor átgondolta az életét, és arra jutott, hogy most is kárnak és szemétnek ítél mindent Jézusért.

Felelősek vagyunk az életünkért, és a tanítványnak soha nem szabad elfeledni, hogy élete bizonyságtétel is. A hívők életét látva indulhatnak el az Úr felé az emberek, vagy maradhatnak távol. Az életünk vonzhat és taszíthat is. Azonban az Úr azt akarja, hogy mások számára bizonyságtevő legyen az életünk. Ha vannak olyan dolgok az életünkben, ami másokat megbotránkoztat, vagyis az Úrtól eltávolít, akkor ott változtatni kell, akkor attól váljunk meg. Pál apostol így fogalmazta ezt meg: „Jó tehát nem enni húst, nem inni bort, és semmi olyat nem tenni, amin testvéred megütközik” (Rm 14,21). A hitben erősek feladata a még gyengék, a most indulók segítése, az ő érdekükben jó, ha tudunk nemet mondani olyan szokásokra, amik számunkra nem problémák, de a most induló számára akadályt jelenthet. Az Úr Jézus egészen megüresítette magát, amikor a menny dicsőségét értünk elhagyta, legyen számunkra is példa az Ő indulata.

Rád tekint már hitem, Megváltóm, Istenem

1. Rád tekint már hitem, Megváltóm, Istenem, A Golgotán: Halld könyörgésemet, És vedd el vétkemet; Mostantól hadd legyek Tied csupán.

2. Szívemet töltse be Kegyelmed ereje Buzgósággal! Meghaltál érettem; Add: szívem s életem Teérted éghessen Forró lánggal!

3. Ha elfog utamon Félelem s fájdalom: Fogd kezemet! Derítsd fel éjemet, Szárítsd fel könnyemet: Tévelygésben ne hagyd Én lelkemet!

4. Éltem ha fogyva fogy, És a halál ahogy Jön már felém: Megváltóm, ments te meg Kétségtől engemet, Nálad hogy üdvömet Meglássam én.

Isten áldásával.