Ma

M

ózes még a Sínai-hegyen tartózkodik, ott beszéli meg vele Isten népe további életének rendjét (3Móz 25,1-55). Mózes időt szán az Úrra, nem siet, hanem örömmel tartózkodik a hegyen, jó ott lenni, mert jó az Úr közelségében tartózkodni. Isten lényének mássága járja át a szívét, és közben megbeszéli az Úrral mindazt, ami előttük áll, a néppé válás minden részletét. Isten felkészíti Mózest és a népet arra, hogy valóban Őt képviseljék már a pusztában és majd Kánaán földjén is. Milyen jó, ha vágyunk az Úrral lenni, ha nem sietünk, és szánunk Rá időt. Tanuljunk meg egyszerűen csak Vele lenni, belehelyezkedni jelenlétébe, és megtapasztalni közelségét, szeretetét, békességét. Legyünk Önmagáért az Úrral.

Isten felkészíti Mózes által Izráelt a közös életre, elmondja, hogyan éljenek, és miként bízzák Rá teljesen magukat. Az Istennel való kapcsolat lényege a teljes bizalom, az, hogy nem félek a megélhetéstől, és semmitől sem, mert tudom, Kihez tartozom, ismerem az Úr hatalmát. A hetedik esztendő törvénye is a bizalmon alapszik, hiszik, hogy akkor sem maradnak éhen, nem mennek tönkre, ha a hetedik évben nyugalmat adnak a földnek. Ezzel megtanulják, hogy nem maguktól, hanem Isten kegyelmétől függ az életük. Akkor is gondoskodik róluk, amikor pihentetik a földet.

Ezzel a törvénnyel megtanulják óvni a földet, az Úrtól kapott kincset, hiszen a föld is Isten ajándéka. Az Úr így megőrzi népét a föld kirablásától, a kapzsiságtól, megtanulnak a jövőre is gondolni. Erre nekünk is szükségünk van, meg kell tanulnunk felelősen gazdálkodni az Úrtól kapott javakkal. Ne zsákmányoljuk ki a természetet, ne csak magunkra, hanem az utánunk jövő generációra is gondoljunk. Azonban bűnös szívünk önző, mindent magának akar, és ráadásul azonnal. Ne éljük fel ma a jövőt, hanem óvjuk, védjük a ránk bízott bolygót, az életet.

Az Úr hatalma és szeretete végtelen, gondoskodik arról is, hogy amikor a hetedik évre készülnek, a hatodikban annyi termés legyen, hogy ne okozzon számukra problémát a nyugalomesztendő. Érdemes Isten szavához igazodni, mert ha így teszünk, nem vallunk szégyent, nem kell félteni életünket, mert Ő előrelátó. Ez az elv érvényesült a manna szedésekor is, hétközben mindig csak az aznapit lehetett felszedni, de a hatodik napon két napra valót szedhettek, és akkor nem romlott meg a másnapra való adag. 

A negyvenkilencedik év után következett az ötvenedik, a jubileumi év, a felszabadulás éve. Ebben az esztendőben mindenki visszakapta mindazt, amitől előzőleg meg kellett válnia megélhetése érdekében. Visszakapta szabadságát, tulajdonát mindenki, Isten komolyan vette ezt a törvényt, számon tartotta, hogy becsületesen járnak-e el ebben. Az Úrnak gondja van övéire, arra, hogy mindenki meg tudjon élni, és ha nehéz helyzetbe került is, kap új esélyt. Isten mindig ad új esélyt a talpra állásra, de nekünk is élni kell vele, sőt, biztosítani a másik számára az újrakezdés lehetőségét. Megjelenik a megváltó személye is ebben az Igében, egy rokon kiválthatja az adóst, visszavásárolhatja eladósodott rokona tulajdonát. Így jött el Urunk, hogy megváltson a bűn és a gonosz hatalmából. Vére árán vásárolt vissza a gonosztól, hogy Isten gyermekei lehessünk.

Isten helyreállítja Izráelt és a vele való kapcsolatot, Isten ószövetségi népe ismét megtalálja Istent, megismeri Szabadítóját (Rm 11,25-36). Az Úr nem mondott le végérvényesen róluk, megkeményedésük csak a pogányok teljes számban való életre jutásáig tart. Ez azt üzeni számunkra, hogy van egy kijelölt idő a megtérésre a pogány népek számára. Nem tudjuk, meddig adatik ez a lehetőség, éljünk vele, amíg a végére nem érünk. Mert egyszer minden idő eltelik. Tapasztaljuk is, hogy rohan az idő, egyik nap jön a másik után, és ami tegnap lehetőség volt, az nem biztos, hogy újra visszajön. Ma kapunk lehetőséget életünk rendezésére, a megújulásra, az életváltozásra. Ne odázzuk ezt, mert nem tudjuk, lesz e holnapunk, azonban mégis úgy élünk, mintha tudnánk, meddig élünk. Ragadjuk meg még ma Isten kegyelmét.

Pál a zsidókkal kapcsolatos látását arra alapozza, hogy ők Isten elhívott népe, és az Úr nem vonja vissza elhívását, és nem veszi vissza ajándékait. Igaz ez a saját életünkre nézve is. Megújító erő származik ebből a felismerésből: Isten nem vonta vissza elhívásunkat, hanem meg akarja újítani. Ne csüggedjünk el, ne adjuk fel, hanem kezdjük újra Vele. Ha talán épp arra gondolunk, hogy alkalmatlanok vagyunk az Úr szolgálatára, és hogy Ő biztos lemondott rólunk, akkor kapaszkodjunk mai Igénkbe, nem vonja vissza elhívását, vagyis ha eddig velünk volt, eddig vezetett, nem hagy ezután sem magunkra.

Ne feledjük, Tőle, Általa és Érte van minden, vagyis az én életem is Tőle van. Azért élek, mert Ő akarja, hogy éljek. Ne a saját érzéseimre figyeljek, hanem álljak rá erre az Igére: Tőle van az életem. És azért kaptam, hogy Érte éljek, Ő legyen életem középpontjában, és mindennel Őt dicsőítsem.

Áldjad, én lelkem, a dicsőség

1. Áldjad, én lelkem, a dicsőség erős királyát! Őnéki menynyei karokkal együtt zengj hálát! Zúgó harang, Ének és orgonahang, Mind az ő szent nevét áldják!

2. Áldjad Őt, mert az Úr mindent oly szépen intézett! :/: Sasszárnyon hordozott, vezérelt, bajodban védett. Nagy irgalmát Naponként tölti ki rád: Áldását mindenben érzed.

3. Áldjad Őt, mert csodaképpen megalkotott téged, :/: Elkísér utadon, tőle van testi épséged. Sok baj között Erőd volt és örömöd: Szárnyával takarva védett.

4. Áldjad Őt, mert az Úr megáldja minden munkádat, :/: Hűsége, mint az ég harmatja, bőven rád árad. Lásd: mit tehet Jóságos Lelke veled, És hited tőle mit várhat.

5. Áldjad az Úr nevét, Őt áldja minden énbennem! :/: Őt áldjad, lelkem, és Róla tégy hitvallást, nyelvem! El ne feledd: Napfényed Ő teneked! Őt áldjad örökké! Ámen.

Isten áldásával.