A
|
78. zsoltár harmadik szakaszát olvassuk, amely
már a honfoglalás utáni időszakról beszél (Zsolt 78,56-72). Az Úr letelepítette
népét az ígéret földjén; amiről nem is álmodtak Egyiptomban, az
megvalósult. Mert Isten minden ígéretét
beteljesíti, boldog, aki bízik Benne és kitart a próbák idején is. Egy ilyen út
után minden kétség nélkül kellene bízni a Szabadítóban, annyi mindent cselekedett
értük, hogy elégnek kellene lennie számukra. Azonban nem elég nekik semmi, nem
változnak, marad a szívük, amilyen volt. Az Újszövetségben még több csodát
látunk, olyanokat, amelyek az egyes ember személyes életében mennek végbe.
Gyógyulás, szabadulás, bűnös életből való újrakezdés, és mégsem borult le
mindenki Jézus előtt. Mi hol tartunk? Milyen türelemmel foglalkozik velünk az
Úr, lehajolt, hogy kiemeljen a bűnből, a posványból, és azóta is vezet
lépésenként. Hányszor csodálkozunk, hogy még mindig tart kegyelme, és hogy még
innen is van tovább? Nagy kegyelem, hogy még nincs végünk, hogy még élünk és
kereshetjük az Urat, igazgathatjuk dolgainkat. Hányan eljutnak ma arra a
pontra, hogy úgy látják, nincs tovább, nincs már esélyük, nem érdemes tovább
élni. Minket elért az Úr szava, nem engedte, hogy kárt tegyünk magunkban. Ezért
figyeljünk oda azokra, akik válságban vannak, segítsük az Úr felé, a megoldás
felé őket. Közben legyünk hálásak az Úr közbeavatkozásáért, azért, hogy nem
engedett összeroppanni, hanem segített talpra állni.
Izráel népének nem volt elég, amit Isten tett értük. A sok kijelentés,
amit a rendkívüli helyzetekben kaptak, az Úr segítsége nem győzte meg őket arról, hogy a legjobb, ha Istenre bízzák magukat. Elég-e számunkra az a sok bizonyságtétel,
amit az Igében olvasunk? Belerendül-e a szívünk Isten szeretetébe, amint
látjuk, hogy meghalt értünk a kereszten egyetlen Fia. Mi már tudjuk, hogy a legtöbbet
adta értünk, nincs annál több, mint ha valaki életét adja barátaiért. Az Úr
Jézus megtette, életét adta a kereszten értünk, de mi odaadjuk-e Neki a
sajátunkat? Engedjük-e hogy vezessen
minket, mert látva eddigi tetteit, bízunk Benne? Az Úr iránti teljes bizalomra van szükségünk. Ha beülünk egy autóba, rábízzuk magunkat a
vezetőre, hisszük, hogy célba fogunk vele érni. Az Úrban bízni is azt jelenti,
beülök az autóba és engedem, hogy vezessen, mert tudom, célba fogunk érni.
Tegyünk így, és ne akarjuk utasként jobban tudni, mit kell csinálni, merre kell
menni. Higgyük, Sofőrünk ért a vezetéshez, és jól ismeri az utat is. Sőt, egyedül
Ő ismeri jól az élet útját, ismeri az életre vezető utat.
A zsoltáros elmondja, hogy minden csoda és a néppé formálódás ellenére
őseik hűtlenné váltak, bálványokhoz fordultak. Miért tették? A bálványkultusz
mindig modernnek tűnik, és így megkísérti az Úr gyermekét. A hívő látva a
bálvány körül kialakult életmintát, saját életét, az Úrtól kapott útmutatásokat
maradinak tartja. Hamar úgy véli, el van maradva, elszaladt mellette az élet,
sőt, gyakran közvetlen környezetétől is megkapja: el vagy maradva. Ezek a
vélemények sokakat váltásra késztetnek, a bálványokhoz fordulnak, mert most ez
a menő, ez a haladó. Azonban eljön az idő, amikor rá kell döbbenni, hogy a
modernnek gondolt élet nem is az. Nem előre halad, aki követi, hanem hátrafelé.
A bűn útján járva nem boldogságot, hanem egyre több nyomorúságot tapasztalunk.
Isten mindent megtett, hogy ezekre rádöbbentse őket és jó irányba segítse
életüket, azonban nem hallgattak Rá. Az Úr felé való hűtlenségnek mindig megvan a következménye. A bűn mindig kifizeti zsoldját, ami nem más, amint a
halál. De a Szentírás hirdeti: Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet,
Krisztus Jézusban. Elfogadhatjuk ezt az ajándékot.
A sok nyomorúság után, amit lázadásuk miatt átéltek, az Úr megkönyörült
rajtuk, és adott nekik pásztort, szabadítót, aki által áldást készített
számukra. Az Úr megkönyörült népén, mert szíve irgalommal és könyörülettel van
tele. Ő nem a bűnös halálát akarja, hanem azt, hogy megtérjen és éljen. Az Úr
segítsége mindig közel van, bármikor igénybe vehetjük, de igénybe vesszük-e?
Rádöbbentünk-e már, hogy egyedül csak Ő tud rajtunk segíteni? Ha hallgatunk rá,
kijöhetünk egyéni és közösségi válságainkból, és újra kezdhetjük életünket.
Kaptunk Pásztort is, Aki bölcs kezével jó irányba terelget minket. Ez a
pásztor az Úr Jézus. Bízzuk Rá magunkat!
Továbbra is páli levelet olvasunk, immár a Korinthusba küldött második
írást (2Kor 1,1-11). Az apostol jól látja, hogy a gyülekezet Istené. Ő, aki
annyi közösség létrejöttében szerepet vállalt, nem tulajdonítja magának Isten
gyermekeit. Tudja, hogy az Úré a gyülekezet. Jó ezt nekünk is látni, és így
tekinteni a közösségekre. Isten ránk bízta népét, az a feladatunk, hogy
legeltessük a nyájat, de nem mi vagyunk a tulajdonosok. Istené az életünk, Őt
szolgálhatjuk.
Korinthusba is küldi az apostoli köszöntést, mert egyrészt így illik: ha
valahová belépünk, köszöntjük az ott levőket. Ma már ezt néha elfeledjük, kimegy a divatból az udvariasság. De azt is látja Pál, hogy a köszöntés
tartalmára szükségük is van. A legnagyobb ajándék az Úrtól a kegyelem, amíg ezt
nem éljük át, nem jön rendbe az életünk. A kegyelemre minden nap szükségünk
van, hiszen az Úr elé állva mindig átéljük bűnös voltunkat, lelki
nyomorúságainkat. Jó, hogy az Ige hirdeti a bűnbánó szívek számára a kegyelem
lehetőségét.
Pál, amikor belép levele által a gyülekezetbe, köszönti őket, de a köszöntésbe
belehelyezi szíve tartalmát. Az Ő szíve a kegyemmel van tele, ennek nyomán a
békesség árad belőle, és ami számára jó és fontos, azt adja tovább. Adjuk mi is
tovább az Úr kegyelmét és békességét, áradjon hétköznapi tevékenységeinkből,
rutinfeladatainkból is a kegyelem és a békesség. Mert a kegyelem és a békesség
is hatással van másokra, a mi szívünkből átragad környezetünkre is. Mit
árasztunk magunkból?
Pál nem azt írja, hogy a hívők életében nincs nyomorúság, minden
zökkenőmentesen halad. Vannak problémák, átélünk nehéz helyzeteket, de jelen
van az Úr. Ő maga vigasztal meg, és ezáltal készít fel arra, hogy mi is
vigasztalókká váljunk. Aki megtapasztalja a nyomorúságban az Úr segítségét, az hiteles segítővé válik. Mivel vigasztal meg az Úr? Jelenlétével. Jelenléte a
vigasztalás, Ő az erőforrás a szenvedések elviselésére.
Pál úgy ír a vigasztalásról, mint aki maga is sokféle nyomorúságon ment
keresztül. Halálos veszedelemben átélte
az Úr szabadítását, és ez reménységet ad a számára, hogy ezután is megszabadítja
az Úr. A tegnapi szabadítás a mai reménység forrása. Azt üzeni: ahogyan tegnap
megszabadított az Úr, úgy fog ma is megszabadítani, úgy fog ma is segíteni.
Legyen ma ez a szó a reménységünk, kapaszkodjunk belé, és ne engedjük el,
bármilyen nehéz helyzetben is legyünk: „ezután is.” Az Úrral mehetünk bátran
előre, még ha akadályok vesznek is körül, mert Ő ezután is megsegít, ezután is
számíthatunk Rá.
Csak az Úrnak nagy kegyelme
1. Csak az Úrnak nagy kegyelme,
Hogy még nincsen végünk,
Mert reánk tör, hogy elnyelne
Gonosz ellenségünk.
Száz veszéllyel utunk telve
S nincsen erőnk nékünk,
Csak az Úrnak nagy kegyelme,
Hogy még nincsen végünk.
2. Meg-megújul minden reggel
Az Ő nagy irgalma,
Azért mihelyt napunk felkel,
Kezdjünk háladalba!
Szívünk és szánk szép énekkel
Krisztust magasztalja;
Meg-megújul minden reggel
Az Ő nagy irgalma!
3. Az Úr az én örökségem,
Azért Benne bízom,
Mi kell nékem földön-égen,
Ha ez egy jót bírom?
Éljek bármi nagy szükségben,
Még sincs miért sírnom:
Az Úr az én örökségem,
Azért Benne bízom.
4. Ó, mily jó az Úr azokhoz,
Akik Őrá várnak!
A sebükre balzsamot hoz,
Imáiknak szárnyat.
Föl, szívünk, a csillagokhoz,
Félre, földi árnyak!
Ó, mily jó az Úr azokhoz,
Akik Őrá várnak!
Isten áldásával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése