Isten dicsősége

A

 zsidók átélték a szabadulást ellenségeiktől, és megnyugodhattak (Eszter 9,20-32). A mi nyugalmunk azonban nem a másoktól való megszabadulás által megy végbe. A krisztusi hit nem mások ellen irányul, hanem a másikat, még az ellenséget is a Megváltó közelébe igyekszik segíteni. Mert az igazi megbékélés akkor következik be, ha Istennel békülünk meg Krisztusban. Nem mások ellen kell harcolnunk, mivel az egyház népe nem azonos egy nemzettel, hanem a gonosz ellen, aki Krisztustól, az üdvösségtől akar elszakítani. Egyedül az Úr szabadítása az, ami igazán jobbá teheti az életünket. Emberi megoldások nem segítenek. Önmagában a nevelés sem elég, mert jelen van a sátán, aki mindent megtesz az ember ellen. Az a célja, hogy elveszítse. Nem csupán jellembeli problémákkal kell megküzdeni, hanem egy új szívre van szüksége minden embernek. Ezt az új szívet pedig egyedül Istentől kaphatjuk meg hit által, Jézus Krisztus kereszthaláláért. Aki látja, milyen a szíve, és kéri az Urat, hogy könyörüljön rajta, az megtapasztalja az új életet, szívének megtisztulását. Kevesebb nem segít rajtunk. Önmagunkat csapjuk be, ha ezt gondolunk, hogy elég beletartozni egy felekezetbe, részt venni programokban, ennél többre, bűnbánatra, megtérésre van szükség.

Fontosnak látom az ünnep elrendelését, mert ez segíti elő a hálát, és azt, hogy ne feledkezzenek el arról, ami történt. Életüket Isten szabadításának, értük végzett munkájának köszönhetik. Fontos megemlékezni arról, mit tett az Úr. A legfontosabb ünnep mindig az, amely az Úr munkáját állítja a középpontba. Nem Mordokajról vagy Eszterről szól, hanem egyedül Istenről. Jó végiggondolni saját ünnepeinket - kiről szólnak? Hányszor csak rólunk van szó. Magunkat ünnepeljük, és nem Istent állítjuk oda az emberek elé. Ne feledjük Isten munkáját, álljunk meg, és időről időre adjunk hálát. Miért? A kegyelemért! Nem lehet igazán megköszönni az Úrnak, amiért Önmaga életét adta oda a kereszten értünk. Nem feledhetjük azt a pillanatot, amikor összeroskadtunk életünk romjai, bűneink sokasága felett, és ekkor nem ítéletet, hanem megbocsátást kaptunk. Hála és dicséret az Úrnak, mert megengedte, hogy most már Vele kezdjünk új életet. És ebben az életben nem engedi el a kezünket, hanem fogja, vezet, és igéje által formál. Áldott legyen érte. Ne vegyük le tekintetünket Róla, ne engedjük, hogy elhalványuljon a kegyelem, és Jézusnál semmi ne váljon fontosabbá az életünkben.

Pál szíve tele van hálával az Úr iránt, mert munkálkodik (2Kor 9,16-24). Hiszen a Titusz szívében lévő buzgóság az Ő műve. Isten indította ezt a munkatársat, és ő ezt komolyan vette. Úgy látta, ott a helye Korinthusban. Vegyük észre Isten munkáját, lássuk meg, amit egy-egy szívben elvégez. Mi gyakran külső dolgokban igyekszünk felfedezni Isten munkáját, a politikai eseményekben, a gazdasági életünk alakulásában, de nem igazán figyelünk a belső munkára, az emberek változására. Az Úr Tituszt szolgálatra buzdította, és ő meglátta, mi az ő Istentől kapott feladata. Bátorította Pál apostol és a gyülekezet is, de végső soron nem azért indul, hanem belső ösztönzésre, önként. Úgy látja, menni kell az Úrért. Urunk ma is indít szolgálatra, a gyülekezetért, másik hívőért vagy a még nem hívők Krisztushoz segítéséért. De  engedünk-e a az Úr késztetésének? Önként ment, azt jelzi, Krisztusért. Tehát nem parancsra, rábeszélésre, másoknak való megfelelésből, de nem is a megélhetési szempontokat figyelembe véve. Ő a Megváltóért indul. Megtapasztalta szeretetét, és Neki szentelte magát, és így nem számít, hogy lesz-e fizetés, vagy nem, nehéz az út, veszélybe kerül, vagy minden jól alakul. Mi túl sokat foglalkozunk magunkkal, szolgálatinkat emberi szempontok szerinti mérlegelés jellemzi. Megéri, kiadja a munkaidőnk, hasznot hoz a számunkra? Azt látjuk, az első gyülekezetek életében nem így működtek a dolgok. Jó volt az alapjuk, mert előbb megismerték Jézust, befogadták az életükbe, és Érte éltek, Neki szolgáltak.

Megrendítő és mélyen elgondolkodtató az a testvér, aki Tituszt kíséri, jó híre van a gyülekezetekben. De ez a jó hír nem kiváló világi pályáról, nagy ívű karrierről, nagy vagyonról szól, hanem az evangélium hirdetéséről. Ez a testvér azzal vívott ki jó hírnevet magának, hogy hirdette az evangéliumot. Bárhová ment, vitte Isten igéjét, továbbadta, amit kapott, Krisztust állította a középpontba. Az is benne van, hogy nem alkudott meg, nem a fülekhez szólt, nem azt mondta, amit hallani akartak, hanem ragaszkodott az igazsághoz. Ez az ember nem vált senki szekértolójává, mert meg volt győződve a kegyelem erejéről, és arról, hogy mindenkinek Krisztusra van szüksége. Isten szereti a világot, egyszülött Fiát adta érte, és ezt mindenkinek hallani kell, ez a legfontosabb hír, ami csak létezik. Miről válunk mi ismertté a gyülekezetekben, az emberek előtt? Mirólunk is úgy nyilatkoznak, ez az ember nem tud másról, csak Krisztusról, Róla is mint megfeszítettről? Azonban ha a mai egyházi életet figyeljük, kulturális, politikai, szórakoztató programjainkról váltunk ismertté. Már nem mindig az evangélium szólal meg általunk. Mintha nem hinnénk, hogy ez ma is Isten ereje az üdvözülőknek. Ezért más módszerekhez folyamodunk. És talán már az üdvösség sem cél. Földi céljaink vannak, jól akarunk élni, jogokat, és nem Isten kegyelmének a magtapasztalását várjuk.

Pál meglátja és elismeri munkatársai Krisztus iránti szeretetét és buzgalmát. Nem egyedül Pál szolgál, hanem a mellette lévő testvér is. Krisztus dicsősége, írja Tituszról és a vele induló munkatársairól. Krisztus dicsőségét keresik, nem a magukét, és az Úr látszódik életük által. Bárcsak ezt lehetne rólunk is elmondani, Krisztus dicsősége vagyunk. Isten dicsősége egyszülött Fia, így tehát akkor leszünk Isten dicsősége, ha Krisztus élete válik láthatóvá a mi életünk által.

Isten szívén megpihenve

1. Isten szívén megpihenve Forrjon szívünk egybe hát, Hitünk karja úgy ölelje Édes Megváltónkat át! Ő fejünk, mi néki tagja, Ő a fény, mi színei; Mi cselédek, ő a gazda, Ő miénk, övéi mi.

2. Szeretetben összeforrva, Egy közös test tagjai, :/: Tudjuk egymásért harcolva, Ha kell, vérünk ontani. Úgy szerette földi nyáját S halt meg értünk jó Urunk; Fájna néki, látva minket, Hogy szeretni nem tudunk.

3. Nevelj minket egyességre, Mint Atyáddal egy te vagy, :/: Míg eggyé lesz benned végre Minden szív az ég alatt; Míg Szentlelked tiszta fénye Lesz csak fényünk és napunk, S a világ meglátja végre, Hogy tanítványid vagyunk.

Isten áldásával.