Van-e kévéd?

J

ózsef testvérei is az Úr kezében vannak, őket is formálja, tisztogatja (1Móz 44,1-34). Azt akarja, hogy valóban élő találkozásuk legyen Vele. Mert nekik is szükségük van életfordulatra, egy olyan belső történésre, ami után más emberré lesznek, és másképp állnak az élet dolgaihoz. Eddig szinte csak magukkal törődtek, gyűlölet irányította őket, nem vették számításba tetteik következményét, sem testvérükre, sem apjukra nem gondoltak. Amikor József elrejteti a serlegét Benjámin zsákjába, megpróbálja őket. Kíváncsi, hogyan viszonyulnak öccsükhöz, van-e bennük felelősségérzet irányában. Urunk a mi szívünket is megvizsgálja: van-e változás, másképp állunk-e a dolgokhoz, mint eddig, van-e bennünk felelősségérzet, érdekel-e a másik, vagy csak saját életünket tartjuk szem előtt? Az Úr Jézus nem önmagára nézett, hanem mindig az emberre, azt figyelte, hogy élete és minden tette milyen pozitív változást hoz a számunkra. Tetteivel gyógyítja a bűnös embert, szabadítást hoz a számára, és megjavítja az elromlott hitcsatornát. Erre van elsősorban szükségünk, az Istennel való élő kapcsolat helyreállítására. Ezt mi nem tudjuk megtenni, csak egyedül az Úr Jézus képes rá. Ő köt össze hit által az Atyával.

Megrendítő a változás, amin keresztülmentek ezek az emberek. Nem hagyják haraggal sorsára testvérüket, és nem mennek maguk haza. Fontos a számukra, nem mondja egyik sem: mi közünk hozzá, ha ellopta a serleget, bűnhődjön érte. Amikor a felügyelő azt mondta, hogy csak a tettes lesz a rabszolgája, ők akkor is maradnak. Apjukra gondolnak, és nem akarnak Benjamin nélkül hazamenni.

József előtt Júda közbenjár Benjáminért, úgy kezdi beszédét: „Isten hozta napvilágra szolgáid bűnét.” És ez nem erre az esetre utal, hanem Júda visszagondol a József elleni tettükre, tudja, hogy Isten élő valóság, Őt nem lehet megtéveszteni. Nem tehetnek úgy, mintha mi sem történt volna, mert Isten előtt minden nyilvánvaló. Ezek a történések ébresztették erre rá. Gyakran gondoljuk mi is azt, hogy ami mögöttünk van, az már elfelejtődött. Ha senki nem ismeri a múltunkat, minden rendben van. Azonban az ige rámutat: elmúlhat sok esztendő, megváltozhatnak a rendszerek, más lehet körülöttünk az élet, a múlt azonban nem szűnt meg, a bűn bűn marad, amíg nincs rendezve. De nem a felejtés rendezi, hanem az Úr, a kereszt előtti bűnbánat.

Az is kitűnik, hogy saját lelkünkből sem tűnnek el a vétkek az idő múlásával. Bűneink ránktelepszenek, és a megfelelő alkalommal előjönnek, vádolnak. Lelkünk összekapcsolja a történéseket, lelkiismeretünk vádolni fog. Minden nyomot hagy a lelkünkben, végleg nem tudjuk kitörölni a kapcsolatokból származó impulzusokat sem. Az egyedüli tisztítószer az Úr Jézus kereszten kiontott vére, általa tisztít meg, olyan fehérek lehetünk, mint a hó.

Júda határozottan kiáll testvére mellett, és bizonyságot tesz apja iránti szeretetéről. Nem mindegy neki, mi történik az apjával. Kész maradni Benjámin helyett, szíve tele van szeretettel testvére és apja iránt. Benjámin nélkül nem mehet haza. A missziói lelkület, a bűnös elveszett emberek megmentése iránti szeretet buzog benne. Kérdés-e nekem: Hogyan mehetnénk Atyámhoz úgy, hogy nem viszek elveszetteket? Hogyan is mehetnék úgy, hogy nincs egy kéve a vállamon? Annyi minden lefoglal bennünket, sok mindenért aggódunk, és a világ dolgai fájdalmat okoznak. De fáj-e az elveszettek, a kárhozat felé haladó emberek látványa? Közbenjárunk-e értük, és cselekszünk-e megmentésük érdekében? Mit tehetünk? Hirdethetjük az evangéliumot.

A farizeusok és szadduceusok odamennek Jézushoz, és azt mondjuk, milyen jó, végre ott vannak, hallgatják Őt (Mt 16,1-12).  Mondhatnánk: végre elmentek az istentiszteletre, és lehet örömködni, ma is többen vagyunk, és jönnek a vezetők is. Jézus nem örömködik, mert a szívükbe lát, tudja, hogy miért vannak ott. Urunk mindig a szívünket, az indítékunkat nézi. Nem hatja meg a létszám, hanem arra figyel, miért is jöttünk. Megszokásból, közömbös szívvel, vagy azért, hogy lássák mások, hogy mi is ott vagyunk? Tényleg, mi motivál, amikor istentiszteletre megyek? Jézusért, a Vele való találkozásért megyek? Az indít, hogy szavát akarom hallani, szeretném még jobban megismerni, és tanítványként akarok élni?

Jelet kérnek Jézustól, de Ő képmutatóknak nevezi őket, mert nem azért kérik, hogy jobban megismerjék Őt, hanem azért, hogy támadhassák, hiteltelenítsék. Maga Jézus a jel, tettei, az élete, mindaz, amit eddig tett, hát mi ez, ha nem jel, arról, hogy Benne Isten van közöttük? Ki tett ezekhez hasonlókat? Hány leprást tisztítottak meg, és hány vak lát általuk? Támadtak-e fel halottak, és bűnösök élete változott-e meg bármely  önkéntes Messiás vagy a vallási vezetők által? Amikor Keresztelő János elküldte Jézushoz tanítványait, nekik is erről beszélt, látjátok, mi történik, emberek élete felemelkedik a bűn mocsarából, hirdettetik az evangélium, ez a jel, ennél több nem kell. Akinek ez nem elég, azt majd Jézus feltámadása sem győzi meg. Nem adatik más jel, mint Jónás próféta jele, és aki olvassa az igét, annak ez alapján hinnie kell. Elég-e neked mindaz, amiről az ige bizonyságot tesz? Elég-e a mai megváltozott, megszabadult életek bizonyságtétele? Leborulsz-e ezeket látva Jézus előtt, mondva: Én Uram és én Istenem?

Az Úr nem győzködi őket, nem jár a nyakukra, mert ők értelmiség, ha nem elég nekik ennyi, az ő dolguk. Megy tovább, viszi az evangéliumot azoknak, akik vágyakoznak rá, és örömmel befogadják, mert szomjas a szívük.

Azonban a tanítványok is valahogy eltompultak, talán az van bennük: nem kellett volna ezekkel a fontos személyekkel így beszélni, még jól jöhet a barátságuk, még szükség lehet a segítségükre. Hányszor mi is eltompulunk, megalkuszunk, mert inkább bízunk emberek segítségében, összeköttetésekben, mint az Úrban.

Ők nem a lelkek mentésével vannak elfoglalva, hanem önmagukkal - nem hoztak kenyeret, mi lesz velük? Mennyire ott tartanak, ahol a farizeusok és a szadduceusok, sőt, még rosszabb a helyzet, mert ők több mindent átéltek már, jelen voltak az ötezer ember megvendégelésénél is, mégis az a kérdésük, mi lesz velünk. Hol tartasz Te, aki annyi csodát átéltél már? Annyiszor szólt és megsegített az Úr, mégis aggódsz, félsz?

Jézus kicsinyhitűeknek nevezi őket, mert nem a korábbi tapasztalatra építenek, nem merítenek reménységet belőle, és nem építenek rá hittel. Milyen a hitem? Kicsinyhitű vagyok még mindig? Vagy már hiszem, hogy Jézus Úr problémáim fölött, és meg fogja oldani ezt a helyzetet is? Nem kell aggodalmaskodnom.

Nem dicséri meg őket az Úr azért, mert nem értik, amit mond. Nem a kenyértől óvta őket, hanem a tanítástól. Nem mindegy, mit hallgatunk és milyen tanítást követünk. Csak azokra figyeljünk, akiknek a szívében is jelen van az Úr, nemcsak a beszédjükben.

  Üres kézzel kell-e mennem?

1. 

Üres kézzel kell-e mennem

S állanom az Úr elé?

Nincs kalász, mit én arattam,

Amit nyújtanék felé?

Ó, hogy állok így elédbe

Számot adni, Jézusom?

Nincs egy lélek, kit vezetnék,

Nincs egy kéve vállamon.

2. 

Jól tudom, hogy Ő megváltott,

Nem rémít már a halál,

Ám hogy üres kézzel lásson,

Ó, ez az, mi bánt, mi fáj!

Ó, hogy állok így elédbe

Számot adni, Jézusom?

Nincs egy lélek, kit vezetnék,

Nincs egy kéve vállamon.

3. 

Bár lehetne visszahoznom

Kárba veszett életem,

Munka közt az Úrnak élni

Mily öröm volna nekem!

Ó, hogy állok így elédbe

Számot adni, Jézusom?

Nincs egy lélek, kit vezetnék,

Nincs egy kéve vállamon.

4. 

Testvér, rád is vár a munka,

El ne mulaszd botorul,

Lelkeket vezess az Úrhoz,

Míg az éj rád nem borul!

Ó, hogy állok így elédbe

Számot adni, Jézusom?

Nincs egy lélek, kit vezetnék,

Nincs egy kéve vállamon.

Isten áldásával.