|
E |
gymás után járja az osztályokat Dávid az Úr iskolájában, és eddig sikeres vizsgákat is tett (1Sám 25,1-26,12). Az egyik nagy győzelme, amikor önmagát és az emberei tanácsát legyőzve, megkímélte Saul életét. Minderre azért volt képes, mert nem a bosszú, a hagyomány, hanem egyedül az Úr jelenléte és akarata vezette. Dávid Istenre hallgatott, és így győzött. Az Úrra való állandó figyelés őrzi meg lábunkat a botlástól nehéz pillanatokban is. Mert nehéz jól dönteni, amikor az élet első rálátásra azt mutatja, állj bosszút, távolítsd el az útból, és ha még ezt igével is alátámasztják. Ezért fontos, mindig az Úr legyen a tanácsadónk.
A sikeres vizsga után sincs pihenés jön az újabb osztály, az újabb próba. Most a hálátlanságot és az elutasítást kell megtanulnia. És azt látjuk, ez nagyon nehéz lecke. Dávid majdnem elbukik. Az elutasítás pusztító indulatot hoz a felszínre. A próbák, a nehéz helyzetek mutatják meg, hogy milyen lélek lakik bennünk. Így voltak a tanítványok is, amikor nem fogadták be Jézust Samáriában tüzet akartak kérni, hogy elpusztítsák azt a falut. Azonban a pusztítás indulata, nem jézusi, a gonosztól van. Dávidnak is szembesülnie kell azzal, ami benne lakozik. Isten munkájára van szükségé, hogy ettől szabaduljunk.
Miért is ez a pusztító indulat? Dávid védelmezte embereivel Nábál pásztorait, munkásait, és most ezért ellátást kért. Nábál azonban nem látta meg Dávidban a felkent királyt, vagy nem akarta meglátni. Mert az Úr nekünk is jelez, hoz olyan pillanatokat, amikor megláthatjuk Jézust, átélhetjük, hogy megszólít. Azonban nem mindig és mindenki akarja Őt meghallani, inkább emberekre, anyagi lehetőségekre, mint az Úrra támaszkodnak. Így volt Nábál is. Dávid embereit elutasított, és ez Dávidban haragot és pusztító gyűlöletet váltott ki. És ez az indulat teljesen elborította, elindult, hogy leszámoljon Nábállal.
Ekkor azonban az Úr elébe jön, Nábál feleségén, Abigailon keresztül. Ez a nő meglátta benne a jövendő királyt, Isten felkentjét. Azonnal dönt, tudja, hogy hálával, alázattal, és bűnbánattal kell jönnie. Isten nem engedi, hogy Dávid a maga keze által szerezzen elégtételt. Az Úr megoltalmazza őt. Ezt is meg kellett tanulnia, az elutasítót, az ellenséget is bízza az Úrra. Az Úr ügyéért harcolhat, de a maga igazságáért nem, ez az Úr dolga. Ezt nekünk is meg kell tanulnunk az Úr kegyelme és Szentlelke ereje által. Jézus sem az Őt ért sérelmekért haragudott, hanem Isten ügyéért volt harag Benne.
Abigail Dávidhoz való közeledése példa a számunkra is. Mi is szálljunk le a trónunkról, és boruljunk az Úr elé. Úgy boruljunk le, ahogyan ezt Abigail tette, bűnbánattal és alázattal. Merjük kimondani, én vagyok a bűnös. Ő nem hárította férjére a felelősséget, hanem magára vállalta. Miért jött így? Mert látta Dávid bujdosó külseje mögött a királyt. Ez nagyon lényeges, lássuk meg Jézus földi, emberi alakja mögött az Istent. Aki ezt felismeri, az jön Hozzá, az leborul és kéri bűnei bocsánatát.
Dávid is meglátja Isten munkáját. Túllát az asszonyon és felismeri, Isten jött elé. Ő akadályozta meg, hogy gyilkossá váljon. Megtanulja, hogy Isten ígéreteit nem neki kell megszerezni, hanem majd Isten nyitja meg az ajtót. Amikor megnyílik, neki csak be kell menni rajta. Az ajtónyitást azonban ki kell várni. Isten gyermeke nem tör ajtókat, mert azt Isten Lelke nyitja meg előtte.
Egyre nehezebb szituációkban kell Dávidnak bizonyítania, hogy Ő valóban Isten gyermeke, Általa felkent király. Ismét találkozik Saullal, és megint olyan helyzetben, ami emberileg egyértelművé teszi, Isten adta az alkalmat. Ezzel a lehetőséggel élni kell. Mindenki azt mondja, ne várjon tovább, a napnál is világosabb, azaz Isten akarata, hogy Sault ölje meg, és így legyen a király. Legyünk őszinték, és ismerjük el, ez nagyon nehéz pillanat, és bizony nem biztos, hogy Dávidhoz hasonlóan cselekednénk. Dávid továbbra is az Úr fölkentjét látja Saulban, akire büntetlenül senki sem emelhet kezet. Dávid még most is Istenre vár, tudja, hogy az Úr elhozza az időt, amikor üressé válik a trón, de ő saját kezével nem tesz érte semmit.
Mi mondanánk, bolond vagy Dávid, elszalasztod életed lehetőségét, ragadd meg gyorsan a szerencsédet. De ő határozottan Istenre figyel, és ragaszkodik ahhoz, hogy majd az Úr adja neki a trónt. Milyen könnyű elbukni, ha kétszer is ugyanúgy alakul valami, és igét is kapunk hozzá, a lelki testvérek is megerősítenek, egyértelmű, hogy Isten akarata. És legtöbbször meghozzuk a döntést. Igénk azonban rámutat, soha nem a megismétlődő körülményre, mások egybehangzó véleményére adjunk, hanem az igében magunk keressük meg, mit is mond Isten erre az élethelyzetre. Ha erősen ragaszkodunk Isten akaratához, Ő megmutatja a helyes döntést.
Róma után Korinthusba megy Pál levele (1Kor 1,1-31). Az ottani testvéreket segíti előbbre. De nem Korinthus városa, hanem az ott élő Krisztusban elhívott és megszenelt emberek a címzettek. Azoknak szól a levél, akik segítségül hívják az Úr Jézus Krisztus nevét. Tehát a gyülekezet tagjai olyan emberek, akik a saját életükre nézve segítségül hívták az Úr Jézust. Ezek nem a névjegyzékben szerepelnek, hanem a saját életük válságát meglátva, segítséget keresnek. Szükségük van a Szabadítóra. Milyen jó, ha mi is így tartozunk a gyülekezetbe. Megtapasztaltuk saját nyomorúságunkat, és az Úr Jézushoz fordultunk segítségért. Aki pedig segítségül hívja Őt, az átéli az Ő hatalmát.
Pál Krisztust állítja a középpontba, a hitünknek Őhozzá kell kapcsolódnia. A hívő ember nem emberekhez, hanem az Úrhoz kapcsolódik. Nagyon fontos, hogy ne magunkhoz, hanem mindig az Úrhoz vezessük az embereket. Pál az evangéliumot hirdeti, a keresztről szóló beszédet prédikálja. Mert a keresztről szóló beszéd, Isten ereje. Ezen keresztül munkálkodik Isten, Nem az emberi bölcselkedés beszédét, hanem a kereszt üzenetét használja fel életek megváltoztatására. Nem az a lényeg, hogy tetszetős, szépen kidolgozott legyen a beszédünk, hanem erőteljes. Isten hatékony üzenteket ad, ha a kereszt áll a középpontban. Ha kivesszük a keresztet, lehet, hogy szép lesz a beszédünk, de erőtlen marad. Isten azért küldi az igehirdetőket, hogy az ige ereje által változást vigyen végbe az életünkben.
Minden az Úr Jézusról szól, Ő munkálkodik, és nem az eszköz a lényeg. Olyan embereket választott ki, akikről látszik, hogy nem maguktól alkalmasak a szolgálatra. Az életük Jézusról tesz bizonyságot. Ma is az életünk Jézusról beszél. Elmondja, hogy mit is tett Ő az életünkben. Rámutatunk, Nélküle nem tartanánk itt. Az Ő kegyelme emelt ki a bűnből és tett alkalmassá Isten országa számára. Az, hogy a világ bolondjait választotta ki Isten, ma is reménységet ad azoknak, akiket megvetnek, lenéznek. Az Úr meghallja a kiáltást, és még a szemétdomb alól is kiemel és megtisztít. Az elveszett báránynak is utána megy és haza viszi. Így van remény számunkra is. Az Úr nem hagy elveszni.
Már keresztem vállra vettem
1. Már keresztem vállra vettem S érted mindent elhagyok.:/: Mindenem vagy, árva let-
tem, Honjavesztett szív vagyok. Vágyat, célt a múltnak adtam, Nincs már bennem vak
remény, Mégis gazdag úr maradtam: Isten és a menny enyém.
2. Ember bánthat és zavarhat: Szíved áldott menedék; :/: Sorsom próbál és sanyargat:
Édes csenddel vár az ég. Nincsen búm, mely könnyet adjon, Míg szerelmed van velem,
Nincs öröm, mely elragadjon, Hogyha nem benned lelem.
3. Lelkem, teljes üdv a részed, Hagyd a bút s a gondot el; :/: Légy vidám, ha meg-meg-
érzed: Tenni kell még s tűrni kell. Gondold el: ki Lelke éltet, Milyen Atya mosolya; Meg-
váltód meghalt teérted: Mit bánkódnál, menny-fia?
4. Kegyelemből dicsőségbe Szállj, hited majd szárnyat ad, :/: S az örök menny fénykö -
rébe Bévezet majd szent Urad. Véget ér itt küldetésed, Elszáll vándoréleted, Üdvösség -
gé lesz reményed, Égi látássá hited.
Isten áldásával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése