Immánuel: Áldjátok!

gymás mellett fut immár a megvetett és az elhívott, az Úr szíve szerint való király élete (1Sám 17,1-25). Mindkettő jelen van, és ha meglátjuk a közöttük való különbséget. Mi a különbség? Saultól eltávozott az Úr Lelke, Dávidra pedig rászállt és vele is maradt. Tehát a különbség Isten jelenléte. És ez ma is látható. Észre lehet venni ahol egy szívben, vagy egy gyülekezetben jelen van Isten, és látható az is, ha már nincs jelen. Amikor az Úr nincs jelen, csak az ember marad. Sokan meg sem látják ezt, mert az emberi oldal működik. Saul királysága is fejlődik, megvédi az országot a külső ellenségtől, építi a városokat. A legtöbb embernek ez elég, és sátán kihasználja megtévesztésünkre. Úgy gondoljuk, ha a szervezet működik, növekedik, és minden olajozottan működik, gyarapodik a gyülekezet, akkor ez Isten jelenlétének a jele. Isten jelenlétének azonban a belső változás, a megtisztulás és a szent életben való járás az igazi jele. A gyülekezet Krisztus életét követi, Őt képviseli, mutatja be ebben a világban.

A filiszteusokat nem hatja meg, hogy a zsidóknak van királya. Magukat tekintik úrnak, a zsidókra szolgaként néznek. A gonoszt nem hatja meg a mi erősködésünk, támad, mert elnyomásban akar tartani. Ehhez mindent felhasznál, elsősorban pedig a megfélemlítést alkalmazza. Fölénk terebélyesedik, és azt sugallja, ő legyőzhetetlen, nekem pedig nincs más választásom, mint félni, és azt tenni, amit diktál. Most látjuk mit jelent, hogy eltávozott az Úr Lelke Saultól. Isten helyett a félelem, a rettenet van. Az egész sereg lebénul Góliát látványától. A daliás király és katonái mind tehetetlenek. Gólit ellen csak Istennel van esélyünk. Aki ismeri Őt, az nem esik kétségbe, nem roppan össze a félelmetes ellenségtél, hanem az Úrhoz fordul. Mindenkinek lehetősége volt az Úr nevének segítségül hívására. Azonban nem akad senki, aki kiálljon vele, aki Istent hívná segítségül és megvívna az Urat gyalázó ellennel.

Ott van Isai három idősebb fia is azok, akiket Sámuel alkalmasnak látott a királyságra. Mennyivel jobb emberismerő az Úr. Akit Sámuel alkalmasnak vélt, mert termetes növésű, jó megjelenésű. Mit értek ezek. A legtermetesebb is eltörpül Góliát mellett, nem a termet, a felkészültség, az emberi erő, hanem egyedül az Úr képes legyőzni az óriást. Soha ne magunkban, hanem mindig az Úrban bízzunk. A belé vetett hit által van esélyünk a győzelemre. Csakis úgy. Nincs más lehetőség. Ne az emberi eszközöket fejlesszük, ne a tábort bővítsük, és ne a jobb felkészítésre koncentráljunk, hanem építsük meg a kapcsolatunkat az Úrral. Őbenne és Őáltala van esélyünk, Ő ad ma is győzelmet.

Olyan megdöbbentő, amikor az izráeliek látják és hallják Góliátot, senki nem gondol arra, majd én legyőzöm az Úr neve által. Senki nem mondja, igen., akad itt egy ember, és az én vagyok. Mindenki a másikra vár. Vajon hogyan reagálunk, mit mondunk, amikor látjuk mennyi helyre kellene vinni az evangéliumot? Mi is azt várjuk, majd más megy, vagy azt mondjuk, megyek én az Úrral? Mi is gyakran a lelkészekre, a hivatalos szolgákra várunk, holott az Úr mindnyájunkat megbíz a bizonyságtétellel. Akinek az életében cselekedett, annak az a feladata, hogy elmondja. Ne másra várjunk, hanem mondjuk. Álljunk elő az Úr nevével, és harcoljunk a gonosz ellen. Isten gyermekei azért vannak ebben a világban, hogy harcoljanak e világ fejedelme ellen. Terjesszék a világosságot, hogy csökkenjen a sötétség. A bennünk és körülöttünk levő Góliát el akar rettenteni az Úrnak való szolgálattól. Úgy tornyosul fölénk, hogy mi lebénulva csak álljunk, és csodájuk őt. Azonban Isten gyermeke nem a világot, nem sátán erejét csodálja, hanem az Úrban gyönyörködik. És aki gyönyörködik Benne, az Meg is bátorodik, azt megmozdítja a gonosz gyalázkodása. Isten népe áll szemben Góliáttal és senkinek nem okoz fájdalmat, hogy az az ember, mert Góliát is csak egy ember, gúnyolja, gyalázza az Urat. Fáj nekünk, hogy gyalázzák Istent? Nyugodt szívvel nézzük azokat a műsorokat, ahol Isten nevét emlegetik, ha valami nem sikerül, ahol kigúnyolják Krisztust? Ne álljunk dermedten, hanem kiáltsunk az Úrhoz. Kérjünk erőt a bizonyságtételre, az ige kardjának a használatára.

Pál apostol bemutatja az új embert, szemlélteti a Lélek bennünk végzett munkáját (Rm 12,9-21). Mindezekből kiderül, hogy a lényünkben végez az Úrjelentős változást. Nem egy vallási szervezethez való tartozásról, vallásos cselekedetről van szó, hanem olyan változásról, ami látható. Akiben az Úr Jézus jelen van, az iszonyodik a gonosztól. Isten gyermekét már nem vonzza a bűn, sőt fájdalmat okoz neki. Aki még jól érzi magát a bűn jelenlétében az még nem ismerte meg igazán az Urat.

Az Úr gyermekei egymásban a testvért látják, é szolgálnak egymásnak és egymással. Együtt szolgálhatjuk az Urat. Azt jelenti, együtt képviseljük ebben a világban. És az, hogy jól képviseljük-e a gyakorlatban mutatkozik meg. Az Úr tanítványai valóban új és más emberek, mert másképp reagálnak, mint korábban, mint ahogy a nem hívők teszik. Mindez azonban nem egy lelki erőlködés, hanem a bennünk élő Krisztusból fakad. A keresztyén élet nem izzadságszagú, hanem természetes módon megy magától. Ez a magától, a kegyelem, a jenlévő Szentlélek. Nélküle nem boldogulunk. Ha Ő nem él bennünk, nincs különbség. Miben mutatkozik meg ez a különbség? Másképp, áldással fordul a hívő a másik ember felé. Ez még nem is volna probléma, de Pál arra szólít fel, hogy a minket üldözőt áldjuk, azt, aki ellenségként kezel, aki bánt, kárt okoz nekünk. Megismétli, áldjátok és ne átkozzátok. Miért ismétli? Mert ez nem volt megszokott, ők is azt látták, eddigi életük során, hogy azt, aki bántott, üldözött, azt gyűlölni és átkozni kellett. Azonban a keresztyén ember Krisztusra tekint, és látja, hogy Ő a kereszten nem átkozta azokat, akik megverték,, megfeszítették és átkozták. Ő imádkozott értük. Ha visszaátkozunk, az nem hat senkire, de ha áldást mondunk, az megváltoztathatja a másik embert, úgy ahogyan Jézus halála is a római századost.

Nincs bosszúállás írja az apostol, az Úr sem állt bosszút feltámadása után. Ez kemény próba, mert a régi természet mindent meg akar torolni, vissza akar fizetni. Ezért is beszél Pál új teremtésről, ahol már krisztusi természet részesei leszünk. Csakis az Ő természete képes lemondani a bosszúról. De önmagában ez még negatív cselekmény, ezért az ige a szívünkre helyezi, hogy tegyünk az ellenséggel, ha éhezik, adj ennie, ha szomjazik, adj inni. És ez túlmegy már a világ gyakorlatán, ez már bizonyságtétel, mert krisztusi. A régi természet inkább nevetve kiüti a másik kezéből a vizes edényt, és örül a szenvedésnek. Bizony szomorú, és bűnbánatra serkentő, hogy gyakran Krisztus nevében bosszút állunk. Az Úr könyörüljön, hogy jót tudjunk tenni még az ellenséggel is, úgy, ahogyan Ő is teszi. Minket sem vetett el, amikor még ellenségei voltunk, hanem a kereszten megbocsátott, és nem egy pohár vizet, hanem a saját testét adta oda ételként és italként. Önmagát adta, hogy életünk legyen.

ZENGD JÉZUS NEVÉT, ZENGD, VILÁG

Zengd Jézus nevét, zengd, világ,

Őt, angyalok, áldjátok!

Felékesítve homlokát,