Bálványok nélkül

A

 tanítványi élet vándorlás, az örök haza felé, hosszútávon nem lehet letelepedni, hanem tovább kell vonulni (1Móz 35,1-29). Nem állhatunk le régi élményeknél, hanem a múltat teljesen lezárva előre kell haladnunk új tapasztalatok és új feladatok felé. A továbbhaladás Isten kimozdító szavával indul.  Jákób talán már nem is menne, de Isten felszólítja, menjen föl Bételbe. Ez volt a menekülés első állomása, ide kell visszamenni, azért, hogy átélje, amit az Úr mondott, beteljesedett. Vele volt, megőrizte és visszahozta. Az emlékezés egyben a múlt teljes lezárását is jelenti, itt lehet lezárni a múltat, sőt le is kell, mert anélkül nem lehet továbbhaladni. A múlt lezárása nélkül nincs igazán új kezdés, mindig felbukkan valami a régi élet rendezetlenségéből és nem hagy növekedni. Ráadásul a le nem zárt dolgok belső és külső konfliktusokhoz is vezetnek.  Isten lezárja Bételben a múltat. A lezárás oltárépítésben nyilvánul meg.  Az oltár kifejezi Isten bűnbocsánatát és Jákób háláját. Bocsánat és hála az a kettős alap, amely szilárddá teszi az új életet.

Továbbmenni azonban csak bálványok nélkül lehet.  Jákób ezt felismeri és elrendeli a bálványok elvetését. Amikor az Úr hív, mindig bálványok nélkül várja indulásunkat. A bálványokat nekünk kell kidobálni, Ő megadja a belső szabadságot, de nekem kell őket eltávolítani. A bálványok nélküli élet bizonyságtétel, elmondja, hogy egyedül a Mindenható Isten az Úr. Vessük el mi a hamis isteneket, a régi élet minden tartozékát, és tiszta szívvel és élettel kövessük az Urat.

Bételben az Úr megerősíti Jákób új nevét, ezáltal új életét. Végérvényesen megújult az élete, most már a neve is kifejezi, hogy Ő Isten harcosa. Egész élete, jelene és jövendője az Úrnak van szentelve. Családja és utódai mind Isten nevét fogják hirdetni ezen a földön. Mi is erre vagyunk elhíva, ez a feladatunk, hogy egész életünkben, az élet napfényes és borús időszakaiban is az Úr nevét mutassuk fel. Isten népe feladata, mindenkor Istent láttatni. Bizony nem mindig sikerül ez, gyakran saját lényünk árnyékai látszódnak. Kérjük Urunkat, áldását tegye láthatóvá általunk is minden nap. A vándorlás során az ígéretek jelentik az erőforrást, az Úr szava újítja meg a pátriarchát, és ad új lendületet a számára. Az Ige a mi erőforrásunk is. Nehéz időszakokban is általa juthatunk előre. Amikor megállnánk vagy befejeznénk a vándorlást, az Ige visz tovább, mert általa meglátjuk, hogy hazafelé tartunk. Boldog, aki tudja, hová tart az élete, ez a tudat ad új erőt, és nem enged elcsüggedni, nem engedi, hogy feladjuk, mert ismerjük a célt.

Az áldás birtoklása nem jelent sima utat, Jákób kedves felesége, Ráhel meghal, korábbi elhamarkodott szavának itt az eredménye. Azonban így is eljut apjához, Izsákhoz, akinek meg kell látni Isten tervének megvalósulását. Talán felismeri, hogy korábban rosszul döntött.  Húsz évvel korábban már a halálra készült, azonban nem halhatott meg, amíg meg nem látja Isten sorrendjének kialakulását. Ézsaú és Jákób most már harag nélkül vannak együtt. Isten kegyelme csodálatos, még az emberi kanyargók sem akadályozzák tervének kivitelezését. Áldott legyen érte az Úr neve.

Az ember csődbejutott életéből csak a Jézus Krisztusba vetett hit által van kivezető út (Rm 3,27-4,8). Nélküle, az Ő segítsége nélkül képtelenek vagyunk talpra állni. Pál határozottan leszögezi, hogy az ember hit által igazul meg. Tehát mi nem tudunk ezért semmit tenni, senki nem képes a maga erejéből rendezni bűnös életét. Egyedül a Jézusba vetett hit által lehetséges megszabadulni az ítélettől. Jézus kereszthalála nyitja meg a kegyelem ajtaját. Ő eleget tett értünk.

Az apostol rámutat, mind a zsidók, mind a pogányok hit által üdvözülnek, és Ábrahámot hozza fel példaként. Ábrahám példája a hite, hitt az Istennek. Vagyis Ábrahám komolyan vette Isten szavát és rá építette az életét. Hitből elindult egy új világ felé.

Mielőtt ezt a témakört lezárná, feltesz egy kérdést, nem maga akar dönteni, nem a saját véleményét erőlteti másokra. A kérdés így szól: „De mit mond az Írás?” Tehát az Igéhez fordul ebben a témában. Fontos ez számunkra is, tanuljuk meg minden dolgunkban feltenni ezt a kérdést. Legyen mindig az a legfontosabb, „De mit mond az Írás?” Ha így teszünk, nem emberek és nem is a saját véleményünkhöz igazodunk, hanem figyelünk a válaszra. Fontos kérdezni, de ez akkor válik áldássá, ha várunk is a válaszra.

Az Írásból arra a felismerésre jut, hogy boldogok, akiknek megbocsáttattak hamisságaik. Tehát számunkra az a legfontosabb, hogy átéljük bűneink bocsánatát. Az igazi boldogság a megtapasztalt bűnbocsánatból,  az ítélet elengedéséből fakad. De nem a mi érdemeink, hanem Jézus Krisztus áldozata az, amiért az Úr nem számítja be nekünk a bűnt, az adósságot. Isten Jézusnak számolta fel, Ő pedig felszegezte adóslevelünket a Golgotára. „Eltörölte az ellenünk szóló rendelkezéseivel minket terhelő adóslevelet, félretette az útból, és odaszegezte a keresztfára” (Kol 2,14).

MAGÁRA VETTE

Magára vette szennyes ruhámat,

megbékítette Istent, Atyámat.

Megbékítette, megbékítette Istent, Atyámat!

A kín, az átok én bűnöm ára,

de Ő felvitte a Golgotára.

De Ő felvitte, de Ő felvitte a Golgotára!

Bűn büntetését kereszten értem,

magára vette a szenvedésem.

Magára vette ,magára vette a szenvedésem!

Szerelmes szíve szakadt meg értem,

de eltörölte mind, mind a vétkem.

De eltörölte, de eltörölte mind, mind a vétkem!

Jézus, te drága, mit adjak néked?

Összetört szívem hozom elébed.

Összetört szívem, összetört szívem hozom elébed!

Isten áldásával.