Az Úrnak szánt élet

V

égnapjait látjuk az Izráeli országrésznek, de alapvető változást nem veszünk észre (2Kir 17,1-41). Minden úgy megy továbbra is, ahogyan eddig. Egyre nagyobb az asszír nyomás, mégsem fordulnak az Úrhoz, nem hívják segítségül nevét. Inkább Egyiptomtól várják az oltalmat. Bűnbánat helyett pénzben és a katonai erőben bíznak. Olyan megrendítő, hogy ők, akiknek vannak bizonyságaik Isten tettei felől, akik annyi hatalmas dolgot tapasztaltak, nem az Úrban bíznak. Isten korábbi tettei erőforrást jelentenek a mában, a rájuk való gondolás megerősít az Úr nevébe vetett hitben. Azt üzenik a bibliai történetek és saját életünk tapasztalatai, hogy forduljunk az Úrhoz, bízzunk Benne, és várjunk Rá. Az ige megerősít abban, hogy érdemes az Úrra várni, nincs szükségkapkodás, és nem kell kétségbe esni. Sátán igyekszik a szívünkbe suttogni: az Úr nem törődik veled. De ez nem igaz, várja, hogy végre az eszünkbe jusson. A viharos tengeren lévő tanítványokról sem feledkezett meg Jézus, hanem várta, hogy hívják. A tanítványoknak azonban eszükben sem volt. Jó darabig maguk igyekeztek segíteni magukon, csak amikor ez nem sikerült, és végveszélybe kerültek, keresték meg Jézust. Ne várjunk az utolsó pillanatig, hanem azonnal keressük Őt, és bízzuk Rá magunkat, dolgainkat.

A fogság bekövetkeztekor felmerül a kérdés: miért történt mindez? Mert mindig kérdezünk, de csak utólag. Értetlenkedve tesszük fel kérdéseinket: miért? Miért velem történt? Miért most? Azonban jó, ha korábban kérdezünk: mit tegyek, hogy megváltozzanak a dolgok? Mit tegyenek, hogy az ítéletes esemény elmaradjon? De nem kérdeztek, sőt, amikor Isten megüzente, mit vár el tőlük, nem hallgattak Rá, és nem engedelmeskedtek Neki.

Egy-egy tragikus esemény, váratlan fordulat idején is szabad kérdezni, és ha válaszra várva fogalmazzuk meg kérdéseinket, és meg is várjuk a feleletet, Isten válaszol. Mert aki keres, az talál, de a válaszhoz, az Úr tanításához időre van szükség. Ki kell várni a feleletet, közelebb kell kerülni Hozzá. Az Ő közelségében, a csendben töltött időben, az ige fölé hajolva kapjuk meg a választ.

A válasz: vétkeztek Istenük, az Úr ellen.  Összefüggés van az életünk alakulása és az Istennel való kapcsolatunk között. A bűn zsoldja a halál, és most ezt tapasztalták meg az északi országrész emberei. Elfordultak Istentől, a különféle bálványokat imádták, és így lelkileg és erkölcsileg is egyre mélyebbre kerültek. Amikor elszakadunk az Úrtól, és idegen isteneket követünk, erkölcsi romlásba jutunk. Miért? Mert a bálványimádás semmirevalóvá tesz. A bűn leépít, elsősorban belülről, lélekben, és életvitelben is. Ez akkor is így történik, ha egyébként jól megy, ha minden sikerül. Ma különösen látni, hogy sokan élnek anyagilag jól, sokfelé járnak, idegen országokba kirándulnak, de nincs élő kapcsolat egymás között. A mai ember mindent pénzzel valamilyen ajándékkal akar megoldani, és elfelejti, hogy az egymásra fordított és  a megélt minőségi időt semmivel sem lehet helyettesíteni. Most változtassunk eddigi gyakorlatunkon, forduljunk Istenhez, legyünk Vele minél többet, és törődjünk többet egymással is. Ne arra figyeljünk, milyen ajándékot adunk, ne a legújabb dolgok megvétele mögé bújjunk el, hanem ápoljuk a kapcsolatot. Éljünk az igével, hogy élhessünk általa.

 Pál apostol elmondja: gyakorlati hitre, az életünk Istennek való teljes odaszánására van szükség (Rm 12,1-8). Eddig a bűnnek, a világnak, szokásainknak, régi természetünk indíttatásának szenteltük oda magunkat. Úgy éltünk, ahogy a hozott minták mutatták, ahogyan testünk vágyai tereltek bennünket. Az újjászületett ember most már az Úrnak szenteli önmagát. Most már Istennek tetsző módon akar élni. A keresztyén ember Istennek akar tetszeni. Az vezérli, hogy megfeleljen Megváltójának. Most már nem a környezetnek, rokonoknak, a vallásnak, hanem Istennek akar engedelmeskedni. Szívében a vágy: olyan szeretne lenni, mint Krisztus. Életcélja: egyre jobban hasonlítani az életvitelében is Krisztusra.

Az apostol rámutat arra, hogy most már nem a világhoz igazodunk, nem tőle kérünk tanácsot, hanem egyedül az Úrtól. Ehhez fontos megismerni az igét, mert váratlan helyzetekben akkor tudunk igei megoldáshoz nyúlni, akkor látjuk világosan, mi Isten akarata, ha bennünk él az ige. Az Úr Jézus a pusztában is tudott igével válaszolni az ördögnek. Minden kísértésre megfelelő igét mondott. Hogyan? Úgy, hogy ismerte, benne volt az ige, és amikor szükség volt rá, fel tudta idézni. Csakis a teljes írás alapján tudjuk megítélni Isten akaratát, azt, ami szerinte jó, és ami Neki tetsző. Ez fontos, döntéseinkben az motiváljon, hogy Neki tetsző véleményt fogalmazzunk meg, és aszerint cselekedjünk is.

Az új élet ajándéka a józan gondolkodás, ami azt teszi: elfogadom magam, látom, ki vagyok, milyen ajándékaim vannak, és nem akarok több lenni. Ha a magam helyét elfogadom, elfogadom a másikat is. Akkor nem lesz szívemben féltékenység, irigység, hanem örömmel szolgálom az Urat. Úgy szolgálhatom, mint a test egy tagja, és a testnek minden tagja fontos szerepet tölt be. A legjelentéktelenebbnek tűnő is fontos, mert ha megbetegszik, és nem tudja ellátni a feladatát, az az egész test működésére kihat. Legyünk hálásak életünkért, ajándékainkért, és azért, hogy ott vagyunk a testben, ahová az Úr helyezett.

Az Úr Isten az én reménységem

1. Az Úr Isten az én reménységem, Erősségem Mindenféle ínségben; Csak tőle várom

Igaz boldogságom: S meg is találom.

2. Benne élek, haláltól nem félek: Jót reménylek, Hogy tőle el nem térek; El nem enyé -

szem A sírban egészen: Mennyben lesz részem.

3. Semmi engem tőle el nem választ, Jól tudván azt, Hogy sok jóval eláraszt; Erősít en-

gem Erőtlenségemben És szükségemben.

4. Azért egész életem fogytáig Csodálom itt Szent kezének munkáit, S intem lelkemet:

Áldjad Istenedet, Üdvözítődet.

5. Oltalmazzad, Uram, egyházadat, Szent nyájadat, mely vallja szent Fiadat, Ki bűnein-

kért Ártatlan bárányként Szenvedett sok kínt.

6. Hogy e földön szent gyülekezeted Dicséretet Zengvén, áldja nevedet, Míg szemtől

szemben Magasztalunk mennyben Mind egyetemben.

Isten áldásával.