Megbízatás

A

z arámok a vereség után tipikus emberi vonást mutatnak (1Kir 20,23-43). Megtalálják vereségük okát, kimagyarázzák a dolgokat, és nem arra jutnak, hogy van egy élő Isten, és mivel a népére emeltünk kezet, azért szenvedtünk vereséget. Mennyire mi is megtaláljuk a kibúvókat, mindent meg tudunk magyarázni, csak a bűnbánat hiányzik.

Mi hogyan ismerjük Istent? Valóban Ő a mindenség Ura a számunkra, akinek nincsenek korlátai? Az arámok úgy vélték, Izráel Istene csak a hegyekben bír hatalommal, a völgyben nem, és erre építették taktikájukat. Istennel szemben nincs győztes taktika, mert Ő a győztes. Ne harcoljunk Ellene, hanem engedjük, hogy legyőzze minden ellenállásunkat, a szívünket. Ne is szorítsuk korlátok közé az Urat, hiszen Ő teremtette a világot, Ő ajándékozta az életet, Úr Ő mindenek felett. 

Ne félj, amikor az ellenség trükközik, mert válthat taktikát, vonulhat új terepre, nem győzhet, mert még a pokol kapui sem vehetnek diadalt Isten népe fölött. Ne féljünk, harcok vannak, hiszen harcra hívott el az Úr, de ez a harc nem test és vér ellen megy végbe, hanem a gonosz erői ellen. Szenvedéssel is jár a harc, de van győzelem. Jézussal győzhetünk a bűn felett. A régi természet halála után egy új, krisztusi természetet kapunk, aki nincs rokonságban a bűnnel, a gonosszal. Ez a természet Krisztustól származik, Isten igéje hozza létre, Rá figyel, Neki engedelmeskedik.

Arám újra támad, nagy haderővel érkezik, de Isten küldi prófétáját népéhez, és bátorítja őket. Azért jön a próféta, hogy Izráel fiai ne hasonlítgassák a maguk seregét Arám seregéhez. Ne a létszámra, az ellenség nagyságára, hanem Urukra nézzenek. Bízzanak Isten ígéretében, ők ígéretre építve indulhatnak a harcba. Hányszor mi is hasonlítgatunk, elkeseredünk, amikor látjuk a velünk szemben állók erejét, fölényét, kicsi kis nyájnak tűnünk, esélytelennek. Azonban ne félj, te kicsiny nyáj, mert tetszett a ti Atyátoknak, hogy nektek adja az országot. Az ország Isten népéé, és ezt nem vehetik el tőle. Ezekbe az ígéretekbe lehet kapaszkodni, és az nem fél, aki látja az Urat, aki hit által annak látja, Aki.

Isten kezükbe adja az ellenséget, és megtudják, hogy Ő az Úr. Minden isteni megnyilatkozás lényege, hogy rádöbbenjünk: Ő az Úr. Jézus minden tette jel volt arról, hogy Benne az élő Isten lépett a földre. Aki Jézussal találkozik, az magával az élő Úrral találkozik.

Aháb királya nem veszi komolyan a helyzetet, nem Istennek adja a dicsőséget, hanem élvezi a győzelmet. Szövetséget köt az ellenséggel, és ez az, amit nem lehet. A világgal Isten népe nem köthet szövetséget, mert az újra meg fog erősödni. A világtól távol kell tartani magunkat, csak bizonyságot tehetünk felé, de nem élhetünk tanácsa szerint. Isten népe más, mint a világ, de vállaljuk-e ezt? Sajnos, összekeveredünk, és már mi is ugyanúgy élünk, ugyanazok a vágyak hajtanak, azokat az eszközöket használjuk, mint a világ. Ha nincs különbség, a bizonyságtételünk hatástalanná válik.

Isten gyermekeinek megbízatása van, erre mutat rá Pál apostol (Róm 3,1-20). A magunk csendjében gondoljuk végig, mi is bízatott ránk. Azzal foglalkozunk-e, amit Urunk ránk bízott? Mit bízott ránk? Igéjét! Ez lényeges, igéjét bízta ránk, azért, mert ez az Ő hatalma, általa munkálkodik bennünk. Miért bízta ránk? Azért, hogy továbbadjuk! Hogyan tehetjük ezt meg? Úgy, hogy megéljük és hirdetjük.

Mindez arra késztet, gondoljuk végig, hogy azt tesszük-e, amivel meg vagyunk bízva. Mert az ige alapján nem építkezések, pénzügyi dolgokban való elmerülés, szervezetek kiépítése, hanem elsősorban az evangélium hirdetése lett ránk bízva. Ez ami feladatunk, azon kell fáradoznunk, hogy Jézushoz vezessük az embereket. Mennyi minden lefoglal minket, elvon Isten országától, mi is ki vagyunk merülve. Igen, az istentiszteleteken is megfáradt emberek vesznek részt, belefáradunk a magunkra vett és egymásra rakott terhekbe. Így azután az ige sem mindig jut el a szívünkig, képtelenek vagyunk figyelni. Halljuk meg Urunk szavát: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek” (Mt 11,28). 

Az Úr hív, vigyük oda megfáradt, kimerült életünket. Valljuk meg, hogy mindezeket a terheket mi vettük fel, mert így láttuk a világban, de most letesszük, mert szeretnénk tőlük megszabadulni. Eddig én fáradoztam, most engedem, hogy az Úr kézbe vegyen, foglalkozzon velem. Olyan jó, hogy mindnyájunkat hív. Engedjünk a hívásnak, lássuk be végre, hogy sehol máshol nem nyugszunk meg, csakis Nála. Semmi nem segít, csak a Vele való élő kapcsolat, a lábai előtt való elcsendesedés, az igével való táplálkozás.

Az Istentől elhajolt emberek felé vihetjük az igét. Mivel eltértek Tőle, a bűn útján járnak, nem ismerik Őt. Senki nincs jó, mégis gyakran azzal áltatjuk magunkat, jók vagyunk. Egyedül Isten a jó, és kaphatunk Tőle Neki engedelmes, új szívet. Az ige bizonyságot tesz arról is, hogy maga Isten keresi azt is, aki már nem is keresi Őt. Jézus azért jött, hogy megkeresse az elveszettet, ezért nem vagyunk reménytelenek. Őáltala igazulhatunk meg az Úr előtt, senki számára nincs más út, csak egyedül Jézus.

Bár bűn és kín gyötör

1. Bár bűn és kín gyötör, És nehéz bár szívem, A Sátán életemre tör: Kétségbe nem

esem.

2. Bár vétkem súlya nagy, Mégis hozzád jövök. A bűnnek gyűlölője vagy, De kegyelmed

örök.

3. Az én erőm kicsiny, S a bűn erős nagyon: Te tudsz s akarsz segíteni, Hát segíts ba-

jomon!

4. Az ég oly messze van, Még messzebb tőled én, De szent igédben írva van, Hogy ir-

galmad enyém.

5. Nem félek senkitől, Hisz te vigyázsz reám, Már bánat és gond sem gyötör: Meghall -

gatod imám.

6. Jézusban bízva én szívemet átadom, Mert így, tudom: akármi ér, Atyám szeret na -

gyon.

Isten áldásával.