Az odafennvalókkal

A

 prófétának még mindig van feladata, van mondanivalója, amit tovább kell adni (Ez 35,1-15). Isten bízta rá, hogy mondja el Edóm népének azt, ahogyan látja őket. Ezt mondd róla, helyezi szívére az Úr. Tehát nem a saját véleményét adja tovább, hanem azt, ahogyan az Úr látja őket. Isten véleménye szólal meg az igében. Amikor olvassuk, Isten véleményével találkozunk, azt halljuk, amit Ő mond rólunk. Fontos ezt tudni, mert ha ezt Isten mondja, akkor nem vehetem félvállról, akkor nem szállhatok vele vitába, mert Ő a valóságról beszél. Azt jelenti mindez, hogy olyan vagyok, amilyennek Isten lát engem.

Gyakran megtörténik, hogy az igehirdetést emberi véleményként kezeljük, sőt, sokan a Biblia szövegét is csak emberi alkotásnak tekintik. Ezért nem is adnak rá. Hogyan olvasom az igét? Úgy fordulok felé, hogy Isten szavát hallgatom, és azt figyelem, hogyan is lát Ő engem, mit mond rólam? Mert az az elsőrendű, mit is mond rólam az Úr. Hogyan lát Ő engem? Ma is keressük erre a kérdésre a választ. Mert nem az a legfontosabb, milyennek látnak az emberek, mit mondanak rólunk. Bár sokat adunk a véleményükre, és igenis számít, ki mit gondol rólunk. Ha az emberek véleménye számít, akkor mennyire kell, hogy számítson az Úr véleménye. Legyen fontos, mit gondol, mit tart rólam az Úr. Kinek lát engem az Isten? 

Edóm népe Ézsau leszármazottja volt, tehát testvérnép Izráellel, mégis ellenségek voltak. Az edomiták gyűlölték Jákób fiait, hiába telt el hosszú idő a két ős története óta, az edomiták nem tudtak túllépni az elsőszülöttségi jog elvesztése felett. Az idő nem gyógyítja be a sérelmeket. Ha nem visszük az Úr elé, és nem bocsátunk meg szívből egymásnak, nincs gyógyulás, békülés.

Az edomiakat nagyszájúaknak mondja az ige, Isten ellen beszéltek, amikor népét gyalázták. Legtöbbször mindig akkor beszéltek Izráel ellen, amikor azok vereséget szenvedtek vagy fogságba kerültek. Nem a részvét szólalt meg, a segítő szándék, hanem a káröröm. Saját hasznukat keresték a zsidók kárából. Úgy gondolták, végre megszerezhetik maguknak az országot. Mi van a szívemben? Örülök más bajának, vagy inkább együttérzek vele, és azt szeretném, ha az Úr jót hozna ki számukra a bajból is? Mert Isten a nehéz időszakot arra akarja felhasználni, hogy megismerjük Őt, és egyre közelebb kerüljünk Hozzá. Amíg nem megy végbe az ítélete, addig időt kapunk a jobbításra, az életváltozásra.

Van, amit végig kell gondolnunk. Ha tehát feltámadtatok - tehát ezt: feltámadtam-e a Krisztussal (Kol 3,1-4)? Azonban a feltámadást meg kell előznie a meghalásnak, csak akkor támadhatok fel, ha előbb meghaltam. És ez itt a kérdés, meghaltam-e a bűnnek, a világnak, az óembernek? Megtörtént-e a régi természetem halála a kereszten? Ha nem, a vallásom ellenére még mindig a régi vagyok. Ez a problémánk, sokan járnak ugyan templomba, de nem történt meg a meghalás a kereszten, és így a feltámadás sem egy új életre. Azonban most az a kérdés: én meghaltam-e? Ott vagyok-e Krisztussal a kereszten? Ha igen, akkor a feltámadás egy új életre is valóság. Számunkra gyakran csak aranymondás, egy aláhúzott fontos igazság, amit Pál mond: Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve. Neki valóság volt, és ezt az élete is alátámasztotta.

Az életünk mutatja meg, hogy ki él bennünk: Krisztus vagy még az óember, az atyáinktól örökölt természetünk? A legtöbb problémát ez okozza, a régi természet, amitől nem akarunk szabadulni.

Pál elmondja, hogy ha feltámadtunk a Krisztussal, akkor megváltozott a gondolkodásunk, az irányultságunk. Akkor már az odafentvalókat keressük. A legfontosabb Krisztus lesz a számunkra. Az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel, olvassuk, hát ez nem könnyű, mert alapvetően a földiekre koncentrálunk. Az odafennvalók csak díszítésként vannak jelen világi életünk külsején. Pál azonban rámutat: ez így nem jól van, Krisztus nem dísz, Ő új életet ad, és ha ez megtörtént, már az odafennvalók válnak a legfontosabbakká. Mit jelent ez? Nem törődünk földi dolgainkkal? Nem ezt jelenti, hanem azt, amit az Úr Jézus is mond: felismerjük, hogy több az élet, mint az étel vagy a ruházat, a megélhetés gondjai. Meglátjuk, hogy nincs szükség aggodalmaskodásra, mert Isten minden körülmények között gondoskodik övéiről. Olyan jó ezt látni, és ha ennek tudatában vagyunk, Őt keressük mindenben és mindenhol. Ahogyan Mária is tette, lett volna mit csinálnia, ott volt a rengeteg házimunka, Jézus és a tizenkét tanítvány ellátása sok feladattal járt, Mária mégis megtalálta a helyes sorrendet, leült Jézus lába elé. Ez a legfontosabb, ott billen helyre lelki egyensúlyunk, ott kerülnek helyükre a dolgok. Tegyük hozzá: Jézus sem reklamált, hogy késni fog a vacsora, ha Mária nem segít Mártának. Mária a jobbik részt választotta, amit nem vesznek el tőle soha.

Rajtunk áll, melyik részt választjuk, a földiekkel vagy az odafennvalókkal foglalkozunk-e. Mi döntjük el, mibe fektetjük a legtöbb energiát, a világ dolgaiba vagy az Isten országba. Azonban, ha feltámadtunk a Krisztussal, keressük Őt, figyeljünk Isten országára, és várjuk Urunkat. Advent lévén, figyeljünk többet Isten országára, az Úr eljövetelére. Hol talál az Úr, amikor eljön? Mire fordítjuk erőnket? A Neki való szolgálat, az örömhír terjesztése köt le? Advent arról szól, hogy az Úr érkezik, de mivel már újra jön, szolgálatban akar találni. Azt akarja, hogy a Tőle kapott feladatok végzése közben érjen az eljövetel. Hogyan fog érni? Felkészültünk, várjuk? Vagy leköt a mindennapi élet zaja, forgása? Urunk adja meg, hogy az odafennvalók legyenek a legfontosabbak a számunkra.

Ó, terjeszd ki, Jézusom

1. Ó, terjeszd ki, Jézusom, oltalmazó szárnyad,

És csitíts el szívemben bút, örömöt, vágyat!

Légy mindenem, légy fényem, sötéten jő az éj,

Nagy irgalmadból élnem szüntelen Te segélj!

2. Ó, mosson meg egészen az értem kifolyt vér!

Új lélekért könyörgök, újult akaratért.

Kicsik, nagyok mind kérünk: őrködj vigyázva ránk!

Békességedbe térünk: Te áldd meg éjszakánk!

Isten áldásával.