Az Úr jelenlétében

M

ózes ismét beszélget Istennel, őszintén feltárja előtte a szívét  (2Móz 33,12-23). Így állhatunk mi Urunk elé, őszintén elmondhatjuk, ami a szívünkben van. Mózes érzi az Úrtól kapott feladat súlyát, úgy látja, segítségre van szüksége, mert egyedül képtelen a célig vezetni Izráelt. Álljunk meg itt, mert szimpatikus, amit Mózes mond, de a keserűség láttatja vele így a helyzetet, hiszen korábban maga az Úr mondta, hogy sasszárnyon hozta ki őket Egyiptomból. Isten mindig ott állt hűséges szolgája mellett. Maga az Úr ment vele, sőt adta számára Áront is. Úgy néz ki, most csalódott Áronban, ezért kér más segítséget. Azonban ha emberek csalódást okoznak is, - és miért ne okoznának-hiszen az ember szíve gonosz. Csalódás akkor ér, ha nem vesszük figyelembe az ember állapotát, azt, hogy a tudománytól, a technikai ismeretektől még nem válik más emberré, ugyanaz marad, aki régen volt, telve gonoszsággal. Jézus is azt mondta a napokban olvasottak során, hogy az számít, amivel tele a szív, az adja meg az ember minőségét. Bizony tele vagyunk gonosz tartalommal, aki azonban az Úrban bízik, nem csalódik, mert Ő soha nem változik.

Mózes és így mi is bízhatunk az Úrban, mert név szerint ismer és kedvel. Igen, ezt mondja nekünk, név szerint ismerlek, tehát nagyon ismer az Úr, tudja, kik vagyunk, tudja hogy szeretjük Őt. Adjon ez mára is erőt, ismer az Úr, tudja, merre járok, ismeri küzdelmeimet, kétségeimet, ismeri azt is, amit én még nem. Így azután nyugodtan Rábízhatom magam. Erősítsem lelkem ezzel, ismer, szeret és kedvel engem az Atya Krisztusért, ezért nincs okom sem csüggedni, sem félni.

Mózes felismerte, hogy Izráel Isten népe. A gyülekezet is Istené, nem a pásztoroké, nem a miénk. Az Úr felajánlja, hogy ismét velük megy, Mózes pedig ragaszkodik hozzá, sőt úgy látja, hogy Isten nélkül nem is érdemes tovább menniük, nincs értelme további vándorlásuknak. Ez életünk legnagyobb felismerése, Isten nélkül értelmetlen és céltalan az élet. Csak úgy érdemes élni, ha ismerjük, szeretjük és szolgáljuk Őt. Az Úr jelenléte nélkül csak bukdácsol az ember.

Megtudjuk azt is, hogy Isten gyermekeit nem a saját képességük, természetük vagy vallásosságuk különbözteti meg másoktól, hanem az Úr jelenléte. Attól vagyunk mások, hogy az Úr bennünk van. Ő tesz mássá, ez tesz különbözővé. Az Ő jelenlétét, tetteit ismerik fel az emberek.

Isten megígéri Mózesnek, hogy vele megy, ő pedig az Úr dicsőségét szeretné látni. Egyre többet szeretne megismerni az Úrból. Ma is ez a vágy vezessen, hogy az én Uramat szeretném egyre jobban és egyre mélyebben megismerni, és ez úgy lehetséges, ha egyre több időt Vele töltök, ha Igéjét nemcsak elolvasom, hanem tanulmányozom is.

Az Úr megadja ezt is Mózesnek, ám orcáját nem láthatja, mert azt Mózes sem tudná elviselni. Isten lényének kisugárzását nem viselhetjük el, bűnös lényünk az Úr tisztaságában semmivé válna. Ám mi már Jézusban szemlélhetjük Dicsőségét, Benne mutatta meg számunkra orcáját, egész lényét, amellyel szereti a bűnöst, és életét adta érte.

Még gondja is van az Úrnak szolgájára, maga takarja be kezeivel, nehogy megrázkódtatás vagy sérülés érje. Az Úr valóban nem teszi ki övéit nagyobb terhelésnek, mint amit el tudnak viselni. Így tartja rajtunk is oltalmazó kezét, áldjuk érte.

Bizony, a tanítványok nehezen formálódnak és nehezen lépnek ki a kicsinyhitűségből (Mt 16,5-12). De ezzel mi sem vagyunk sajnos másképp, hiába élünk át annyi csodát, tapasztaljuk meg az Úr kegyelmét és gondoskodását, az újabb problémák idején nem a bizalom jelenik meg szívünkben, hanem a kétely és a félelem.

Gyakran a felejtés is meghatározó tényező életünkben, de ha mi felejtünk is az Úr nem. A tanítványok megfeledkeztek a kenyér bepakolásáról, és aztán aggódtak, hogy mi lesz. Pedig aggódás helyett erőt és bizalmat meríthettek volna a kétszeri kenyérszaporítási csodából. Talán azt gondolták, harmadszor nem lehetséges ez a csoda? Vagy úgy vélekedtek, amit a sokaságnak megtett Jézus, azt nekik nem teszi meg? Mindaz, amit a múltban átéltünk, amit tegnap megtapasztaltunk, azért történt, hogy erőt és reményt adjon a mára. A tegnapi csodából táplálkozhatunk ma, és bízhatunk, ahogyan tegnap, ahogyan mindeddig megsegített az Úr, ezután is meg fog segíteni.

Ezen az eseményen keresztül teszi számunkra világossá az Úr, hogy mind az ötezrek, mind a négyezrek megvendégelése valóság volt. Nem egy történet kétféle változata ez, hanem az Úr bemutatja számunkra, bármikor megcselekedheti ugyanazt.

A másik ami még lényeges, mennyire nem értjük Jézust és mennyire mindig a hasunk, a megélhetésünk, az anyagiak körül forgunk. Hiszen itt az Úr nem a test, hanem a lélek táplálékára gondolt. Nem mindegy honnan vesszük a lelki táplálékot. Attól tanuljunk, akinek az élete hitelesíti szavait. Az legyen az oktatónk, a példaképünk, aki a gyakorlatba is átülteti a templomban hallottakat, a Bibliában olvasottakat.

Áldó hatalmak oltalmába rejtve

1. Áldó hatalmak oltalmába rejtve Csak várjuk békén mindazt, ami jő. Mert Isten őriz híven reggel, este, Ő hű lesz, bármit hozzon a jövő.

2. Ha gyötri, bántja szívünket a régi, És múlt napoknak terhe ránk szakad, Megrettent lelkünk vigaszodat kéri, Mit nékünk szerzett, Atyánk, szent Fiad.

3. S ha szenvedések kelyhét adod inni, Mely színig töltött, keserű s nehéz, Te segíts békén, hálával elvenni, Hisz áldva nyújtja hű atyai kéz!

4. És ha az úton örömöt adsz nékünk, Ha szép napod ragyogva ránk nevet, Biztasson, intsen sok nehéz emlékünk, Hogy életünket szenteljük neked!

5.                   A csend köröttünk mélyen szerteárad. Hadd halljuk azt a tiszta éneket, Amely betölti rejtett, szép világod, Hol téged dicsér minden gyermeked!

Isten áldásával.