Kiálts az Úrhoz!

J

óel a papokat szólítja meg, azokat, akik ismerik az Írást és közbenjárnak a népért Isten előtt (Jóel 1,13-20). Őket kéri, hogy vegyék komolyan a helyzetet és keressék az Urat. Miért kéri ezt? Azért, mert Júda népe úgy gondolkodott, mindig voltak természeti csapások, de elmúltak, és utána mindig helyreállt az élet. Nem kell most sem túlragozni a dolgot. Így van ez ma is, szárazság, árvíz, földrengés, szélvihar mindig volt. A történelem folyamán állandóan háborúzott az ember, de egy idő után minden jóra fordult, nem kell nagy ügyet csinálni a különféle problémákból. Majd elmúlik a rossz idő, véget érnek a konfliktusok, és folytatjuk tovább jóléti életünket.

A próféta azonban rámutat, hogy a sáskajárás az Úr napjának a jele, közeledik isten ítélete. Az Úr felhasználja a természeti eseményeket, a különféle tragédiákat, hogy felrázzon minket. Az életválságok, az egyének és családok széthullását is arra használja az Úr, hogy ébresztőt fújjon számunkra, és rádöbbentsen általuk, baj van. Ne áltassuk magunkat, hogy majd minden rendbe jön magától, ne gondoljuk, hogy majd mi megoldjuk a problémákat, hiszen azért hullt darabjaira minden, mert nem tudtuk megóvni a széthullástól. Jóel arra mutat rá, amikor a papokat böjt hirdetésére szólítja fel, hogy segítségre van szükségük.

A próféta megmutatja azt is, kitől várják a segítséget, és mit tegyenek. A segítséget Istentől várják. „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem” (Zsolt 50,15). Erre az ígéretre lehet építeni, akkor is, ha eddig nem figyeltek rá. Hiszen a figyelmeztetés azért jön, mert kihagyták életük Urát mindennapjainkból. A mi figyelmeztetéseink is azért érkeznek, mert kimaradt Isten az életünkből. Múltak az évek, azt gondoltuk, minden rendben van, és egyszer csak elkezdett repedezni életünk fala, veszélybe került mindaz, amit nagy energiával felépítettünk. Miért? Mert rossz alapra építettünk, nem Isten szava jelentette a fundamentumot. Azonban Isten azért szól a válságok által is, hogy mindezt észrevegyük, és változtassunk.

Jóel megmondja, mit kell tenni: „Kiáltsatok az Úrhoz!” Ez a megoldás, alázattal, az ígéretben bízva kiáltani Hozzá. Mikor imádkoztál őszintén utoljára? Most kezdd el! Ne indulj úgy tovább, hogy nem borulsz le Urad előtt.  Maga a próféta is ezt teszi, Istenhez kiált, nemcsak biztat rá, hanem ő is gyakorolja az imádkozást, tegyük mi is ezt.

A példázat elmondása után Jézus elindul a tizenkettővel Jeruzsálembe, hogy ott majd a kereszten megmutassa, mennyire igazságos, amikor az utolsónak is annyit ad, mint az elsőnek (Mt 20,17-19). Hiszen ott megfizeti a bérünket, magára veszi mindazt, ami nekünk jár. Mert mi is jár nekünk? Az Atya ítélete és semmi más, de ezt Ő magára veszi, hogy azt kaphassuk, ami nem jár, a megbocsátást, a kegyelmet és az örök életet.

Mennyire döbbenetes, hogy az ember kiszolgáltatja Jótevőjét, azt, Akinek mindent köszönhet. Még a tanítványok sem értik, hogy értük meg fog halni a Mester. Azonban az Úr nemcsak haláláról beszél, hanem beavatja őket Isten titkába, és elmondja, hogy harmadnap fel fog támadni. Elmondja, hogy Isten tervét és szeretetét az ember nem tudja megsemmisíteni. Bár azt látjuk, hogy saját magunk ellen cselekszünk, mert amikor Jézust keresztre feszítettük, öngólt rúgtunk. Azonban Isten még ebben a helyzetben is fordított, nem engedte, hogy örökre elveszítsük a mérkőzést a gonosszal szemben. Amikor Jézus feltámadt, visszaadta az Atya számunkra, hogy Általa győzzünk és éljünk. A tanítványok hallották, de nem igazán értették meg, hogy van feltámadás. Mi értjük-e? Melegszik-e a szívünk? Mert mindez azért történt, hogy legyen reménységünk, legyen élő Urunk, Akiben bízhatunk.

CSEND VAN BENNEM

Csend van bennem, és emlékezem,

képe a múltnak ím meg jelen

Vétket látok s gondozó kezet,

szennyből, a sárból, mint kivezet.

Miért szeret Isten, miért szeret még,

hogy lehet miért nem mondja ki, elég.

Féltő karja újra átölel, áttört szívéhez szívem közel!

Csend van bennem, és emlékezem,

mily sok ajándék, nagy kegyelem.

Mily sok áldás mily sok türelem,

kísérte végig az életem.

Miért szeret Isten, miért szeret még,

hogy lehet miért nem mondja ki, elég.

Féltő karja újra átölel, áttört szívéhez szívem közel!

Csend van bennem, és emlékezem,

sokszor volt könnyes mindkét szemem.

Oly sok bánat fájdalom is ért,

hozzád futottam irgalomért.

Miért szeret Isten, miért szeret még,

hogy lehet miért nem mondja ki, elég.

Féltő karja újra átölel, áttört szívéhez szívem közel!

Csend van bennem, és emlékezem,

hála dicséret él szívemen,

hogy köszönjem múltat, és jelent,

holnapom védő őrző kezet.

Miért szeret Isten, miért szeret még,

hogy lehet miért nem mondja ki, elég.

Féltő karja újra átölel, áttört szívéhez szívem közel!

Isten áldásával.