Gyermeki hit

J

eremiás az Úr szavának hűséges tolmácsolása miatt továbbra is a börtön udvarán maradt (Jer 38,1-13). De a korlátolt mozgás sem akadályozza abban, hogy a rábízottakat továbbadja. Ő ott is hirdeti Isten szavát. Bátran a nép elé tárja azt az üzenetet, amit az Úr neki adott, és amit a számukra mond. Isten még most is beszél Izráel népéhez, mert így akarja őket felkészíteni mindarra, ami vár rájuk, és ezáltal szeretné kizökkenteni a hamis biztonságból és reménységből.

A király és a nép háborúra készülnek, meg akarják védeni magukat a káldeusokkkal szemben. Harcolni akarnak, mert úgy vélik, meg tudják akadályozni az ellenséges hadsereg Jeruzsálembe való betörését. Haderejükben és a városfalak erősségében bíznak. Nem figyelnek fölfelé, mert meg sem fordul a fejükben, hogy Isten akarata lehet a város elpusztulása. Hányszor beszélt erről a próféta, ám ők süketeknek bizonyultak. Ők nem hallottak meg olyan szót, amely pusztulást hirdet. Magukban, saját erejükben és képességükben, illetve hitükben bíztak.

Miért baj az, ha hittek és bíztak Istenben? Hát nem erre van szükség? Nem ezt tesszük-e mi is veszedelmek idején? A hit jó, és valóban élő hitre van szükségünk, mert csak az segít rajtunk. Izráel azonban nem élő hittel kapaszkodott Istenbe, hanem ők elsősorban vallásosságukban bíztak. Az Ábarahámmal kötött szövetségre építettek, nem foglalkoztatta őket az életük minősége, az engedelmesség, csak a régi szövetség. Úgy vélték, Istennek kötelessége megoltalmazni őket, bárhogyan is éltek. Pedig az Úr hosszú éveken keresztül megtérésre hívta őket. Azt üzente nekik, hogy nem fogadja el azt, ahogy élnek, hiszen hűtlenné váltak, bálványokhoz fordultak és emberekben bíznak. Számukra a hit csak annyit jelentett, hogy Isten népe közé születtünk, körül vagyunk metélve, és így minden rendben van. Nem vették komolyan a megtérésre hívó szót, nem látták bűneiket és azt, hogy szabadulásra van szükségük.

 Mit jelent számomra a hit? Több-e, annál, hogy beleszülettem egy keresztyén felekezetbe? Több-e vallásos szokásoknál? Eljutottam-e már az Úr személyes megismerésére? Érdemes azt is végiggondolni, miért is vagyok én annak a közösségnek a tagja? Csak azért, mert beleszülettem, vagy azért, mert felismertem, hogy ott a helyem, oda állított az Úr, illetve itt ismerem meg igazán Istent, és itt kapom meg a lelki táplálékot?

A próféta továbbra sem a saját előnyeit keresi, hanem hirdeti azt, amit Isten akar népével közölni. Akkor is mondja, ha ők nem azt akarják hallani. Szól az üzenet, és olyat kér általa Isten, amit nehezen akartak megérteni, sőt, mi sem értenénk. Mindig hősies ellenállásról álmodozunk, megvédjük népünket, hitünket, és most azt kéri Isten, adják meg magukat és menjenek ki a káldeusokhoz. Mert ez jelenti az életet. A harc, az ellenállás halált hoz magával. Nem könnyű dönteni, nem könnyű azt mondai: a próféta szava az Úr szava. Melyikünk fogadná el ezt és menne ki az ellenséghez, megadva magát? Nem tartanánk gyávának, árulónak magukat? Nem azt mondanánk, hogy inkább meghalunk a néppel együtt?

Isten azt mondta nekik, hogy ajándékba kapják az életüket. Isten mindig ajándékoz, Nála nem önmagunk megmentéséről van szó. Arról van szó, hogy ha Rábízzuk magunkat, feladjuk saját tervünket, vágyunkat, lemondunk a hősiességről, akkor élettel ajándékoz meg. Nem véres verejtékkel kivívott szabadságot akar adni, hanem meg akar vele ajándékozni. A bűn elleni harcban is akkor nyerünk életet, ha engedjük megajándékozni magunkat. Ne te harcolj, ne te akard megmenteni magadat, mert akkor vereség lesz a vége. Engedd, hogy az Úr mentsen meg, és ezt tegye, ahogy Ő jónak látja. Ehhez nagy alázatra van szükség és a nép megvetésének a vállalására. Azt fogják mondani, csak magadra gondolsz, önző vagy, cserbenhagyod társaidat. Pedig nem erről van szó, hanem az Úr szavának való engedelmességről. És ez a lehetőség mindenki előtt nyitva áll.

Izráel népe nem az Úr szavaként fogadta Jeremiás üzenetét. Lázítót láttak benne. Még most is ellenállnak Istennek, ahelyett, hogy alázattal elfogadnák akaratát, elfogadnák a fogságot. Lejárt az idő, most már az ítéletet nem lehet elkerülni, de át lehetne élni benne az Úr kegyelmességét. De ők nem akarnak kegyelmet.

A prófétát verembe dobják, de Isten kimenti őt. Küld valakit, aki ebben a helyzetben is tud irgalmas lenni. A próféta megmenekül, a nép nem. Mert mindig az menekül meg, aki elveszti az életét az Úrért.

Újabb példázatot mond az Úr, és mindezt azért teszi, hogy beletekintsünk a tükörbe, és meglássuk magunkat (Lk 18,9-14). Mit kell meglátni? Nem vagyok-e öntelt, elbizakodott? Nem gondolom-e én is azt, hogy nálam minden rendben, csak másoknál van hiba? Könnyen beleesünk a gőgösség bűnébe, meg vagyunk magunkkal elégedve, mert csak az élet egyik oldalára figyelünk. Csak a kegyességünket látjuk, de nem vesszük észre bűneinket. Mivel templomosok vagyunk, úgy gondoljuk, példás az életünk, hiszen minden alkalmon részt veszünk, olvassuk az igét. De a tükörbe, az igébe tekintve tegyük fel a kérdést: ezeken túl milyen is az életem. Milyen a munkavégzésem, hogyan viszonyulok családom tagjaihoz? Csak szent vagyok, vagy kedves, szerethető és másokat is szerető ember? Esetleg a vallásosságom másokra erőltetem, vagy szabad döntést hagyok?

Ki vagyok én, az Úr szemével nézve? Ki vagyok én: a farizeus vagy a vámszedő? Kire hasonlít az életem? Mi van a felszín alatt?

E két ember között a különbséget az jelenti, hogy a farizeus másokhoz méri magát, és talál olyanokat, akik mellett az ő élete kiválónak látszik. Ezért meg van magával elégedve. Amíg másokhoz mérjük magunkat, mi is meg leszünk elégedve.

A vámszedő Istenhez méri magát, az Ő mércéje Isten szava, ezért úgy látja, baj van. Kegyelemre van szüksége. Aki az ige fényébe tekint, az meglátja bűneit, az belerendül a valóságba, és kéri Isten irgalmát. Nem mindegy, kihez mérjük magunkat, ne a másik ember, hanem az Úr Jézus mellé álljunk, akkor meglátjuk, kik is vagyunk. Az Úr lényébe tekintve kegyelem után kiáltunk. Tekintsünk most bele ebbe a tükörbe, hogy valóságos képet kapjunk.

A végén gyermeki lelkületet kér az Úr tőlünk. Azt mondja, olyan lelkülettel legyünk Iránta, amilyennel a kisgyermekek rendelkeznek. Ők nem aggódnak életük felől, mert bíznak szüleikben. Mi is bízzunk Atyánkban alázatos hittel. Isten országa a gyermeki bizalom előtt tárul fel a maga teljességében és szépségében.

CSAK AZ ÚRNAK NAGY KEGYELME

1.  

Csak az Úrnak nagy kegyelme,

Hogy még nincsen végünk,

Mert reánk tör, hogy elnyelne

Gonosz ellenségünk.

Száz veszéllyel utunk telve

S nincsen erőnk nékünk,

Csak az Úrnak nagy kegyelme,

Hogy még nincsen végünk.

2.  

Meg-megújul minden reggel

Az Ő nagy irgalma,

Azért mihelyt napunk felkel,

Kezdjünk háladalba!

Szívünk és szánk szép énekkel

Krisztust magasztalja;

Meg-megújul minden reggel

Az Ő nagy irgalma!

3.  

Az Úr az én örökségem,

Azért Benne bízom,

Mi kell nékem földön-égen,

Ha ez egy jót bírom?

Éljek bármi nagy szükségben,

Még sincs miért sírnom:

Az Úr az én örökségem,

Azért Benne bízom.

4.  

Ó, mily jó az Úr azokhoz,

Akik Őrá várnak!

A sebükre balzsamot hoz,

Imáiknak szárnyat.

Föl, szívünk, a csillagokhoz,

Félre, földi árnyak!

Ó, mily jó az Úr azokhoz,

Akik Őrá várnak!

Isten áldásával.