Immánuel: Jöjj, Atyád vár rád!

mostani szakasz nagyszerűen kezdődik, és ugyanígy végződik is. Isten kijelenti hatalmát és tulajdonjogát minden élő fölött (Jer 32,26-44). Majd azt ígéri, visszahozza népét a fogságból. Pozitív gondolatokkal, ígérettel záródik ez a fejezet. Azonban akkor válik az emberek élete is pozitívvá, ha az ígéretet hittel fogadják, és kivárják beteljesülését. Mert az Úr szava beteljesedik, amit ígér, azt megcselekszi, de hetven év múlva fognak az első csoportok hazaindulni. Addig lesz sok gond, amit meg kell oldani, szenvedéssel, könnyel kell megbirkózni. Így van ez a mi életünkben is, sok szép ígéretet találunk a Szentírásban, amelyek gyakran aktualizálódnak, mert személyes üzenetté válnak. Azonban ezek az ígéretek nem azonnal mennek végbe, beteljesedésükig gyötrelmes utat kell megtenni. Meg van írva: „sok nyomorúságon át kell bemennünk az Isten országába” (ApCsel 14,22). Jeremiás is megtapasztalta mindezt, hiszen rengeteg támadást kapott.

Isten mindenki teremtője és Istene, azoknak is, akik még nem ismerték meg Őt, és nem ismerték el istenségét. Ő a teremtés jogán mindenki Istene, azoké is, akik nem hisznek Benne, Ő az egyedüli Úr, nincs más Isten. Akkor is így van ez, ha az emberek rengeteg istent imádnak. Miért van ez így? Azért, mert Teremtőnktől elszakadtunk, de isten nélkül élni képtelenek vagyunk. Isten helye nem maradhat üresen a lényünkben, így bevonzunk oda valami mást, és istenné tesszük. Így volt Izráel népe is, bálványok kerültek Isten helyére. Mert az igaz, hogy egyetlen Isten létezik, mégpedig, Aki a Szentírásban kijelenti magát, de nem minden vallás és ember tiszteli ezt az Istent. A Biblia Istene Jézus Krisztus Atyja, Ő a Teremtő, Tőle kaptuk életünket. Rajta kívül minden más bálvány. Ezért meg kell vizsgálni, kit imádunk, valóban Jézus Atyját? Őt egyedül Jézus Krisztus által ismerhetjük meg. Aki ismeri a Fiút, ismeri az Atyát, mondja az Úr. Számoljunk le a hamis istenekkel és hamis hitgyakorlatokkal.

A bálványok egyre mélyebbre visznek, olyat is megkívánnak tőlünk, amit Isten soha nem kérne. Molok imádatához tartozott a gyermekáldozat is, ez azonban utálatosság az Úr előtt. Mégis megtették, mert már nem tudtak a bálványnak, környezetük szokásainak nemet mondani. Istennek nem akartak engedelmeskedni, mert parancsait nehéznek találták. A gyermekeik feláldozása nem volt nehéz? Hogy eltompít a vak hit, a bálványimádás. Megtették, ha nehéz is volt, ha a szívük szakadt is meg közben, mert a környezetüknek akartak megfelelni. Ők is úgy akartak élni, mint mások. Náluk is az volt a jelszó, olyan akarok lenni, mint a többiek. Állandó problémát, kérdést jelentett számukra, hogy a másságukat vállalják, vagyis egyedi hitüket, vagy ők is kövessék azt a felfogást, hogy bújjunk el a tömegben, ne tűnjünk ki, és majd elleszünk valahogy. Ez a fajta gondolkodás nem visz előre, ez nem életet, hanem pusztulást, ítéletet hoz magával.

Azonban csodálatos igét kapnak egy kérdés által: „vajon van-e, ami lehetetlen nekem?”. Mivel kérdés, nekik kell megválaszolni. Így azután a hitük is kezd megerősödni, mert ha népük történelmét végiggondolják, nem mondhatnak mást, mint: az Úrnak semmi sem lehetetlen. Így mehetnek fogságba, és erre az ígéretre építhetik a jövőt a már ott levők. Isten számára semmi sem lehetetlen, tehát a szabadulás, a hazatérés sem. Persze, ha semmi sem lehetetlen, akkor miért nem mentette meg őket Babilon kezéből, kérdezték. Azért, mert a fogság ítélet, el lehetett volna kerülni, de nem távolították el maguk közül a bálványokat, hanem még Isten templomába is bevitték. Így azután eljött az ítélet ideje, de most szól a kegyelem ígérete, Isten nem dobja őket félre, hanem bűnbánó népe után megy és hazahozza őket. A kegyelem igéje még ma is szól, mindenfelé hirdettetik számunkra, csak meg kell hallani és el kell fogadni, amit az Úr kínál. Mit kínál? Új, Benne bízó életet.

Újabb példázatot mond az Úr Jézus, most egy tékozlóan szerető, elengedő és visszafogadó Atya áll előttünk (Lk 15,11-32). Két fia van, ők Izráelt és a pogányokat szimbolizálják. Izráel, aki mindvégig otthon volt, aki hallotta az Atya akaratát, vele élt és neki szolgált. A kisebbik fiú azokat a népeket ábrázolja ki, akik nem ismerték Istent, messze szakadtak tőle, bálványimádóvá váltak. Azonban Jézusban eljön az ő idejük is, visszatérhetnek az atyai házba. Mindenki, aki meghallja a hívást, megvallja bűneit, ismét gyermek lehet. Izráel népe pedig, mivel nem vette komolyan Istent, mert szívében távol volt tőle, kimarad a házból. Jobban mondva magát zárja ki, mert durcásan félrevonul.

A mi életünkhöz közelítve a példázatot, azt kell látni, hogy én is mindkét fiú stílusjegyeit hordozom. Bennem van a lázadó, az Atyától egyre távolodni akaró vér, de a hideg, számító magatartás is. Én is kikértem a részem és tékozoltam életem. De Te hogyan látod, testvérem? Te melyik fiú vagy? Ezt végig kell gondolni, melyik fiú vagyok? A kisebbik, aki elmegy és a maga feje szerint éli az életét? Milyen csodálatos az Atya, aki el tudja engedni szeretett fiát. Miért akart elmenni a fiú? Mert sokan így tettek, és őket akarta követni. Azt gondolta, az idegenben majd szabad lesz, ott majd jó lesz. Rá kell döbbenni, hogy a legjobb otthon, az atyai házban. Nagy keservek nyomán jön erre rá. De felismeri, hogy még onnan is van visszaút. És ezt az utat végig kell járni a maga gyötrelmeivel. Ezt nem lehet megspórolni. De azt is meglátta, hogy élete ajándék, még a disznók vályúja mellett sem dobhatja el magától, mert onnan is vezet út haza. Mindenhonnan vezet út haza, csak álljunk végre rá. Ehhez meg kell mozdulni és el kell indulni. A bűnbánatot és bűnvallást sem lehet kihagyni.

Azt is üzeni ez a történet, hogy még hívő családból is elmehet a gyermek, vagy nem lesz automatikusan hívővé. Hívővé nevelni nem lehet, újjászületni kell. Az Atya elengedte fiát, de nem mondott le róla, nyitva hagyta a kaput, és várta őt. Amikor hazajön, visszafogadja. Nem vonja felelősségre, hanem szeretetébe öleli, és úgy tekint rá, mint aki feltámadt a halálból, örül, hogy visszakapta. Van hazatérés, van megbocsátás, van visszafogadás, van kegyelem. Ez a fiú már nem jog alapján, mert azt eljátszotta, hanem kegyelemből lesz újra gyermek. Forduljunk mi is vissza, mert Atyánk vár, kegyelmével vár. Isten ma Rád vár, nem másra, egyedül Rád.

A másik fiú a vallásba beleszületetteket, a mindig otthon levőket, a templomba járókat ábrázolja. Otthon van, de a szíve távol van az Atyától. Nem szereti az Atyát, és nem örömmel végzi a saját tulajdonában a munkát, hanem rabnak látja magát. Hogyan látom magam? Öröm-e számomra a hit? Ez a fiú nem örül hazatérő testvérének, már nem is tekinti testvérnek, mert csak a múltját látja. Meg van teljesen keseredve. Ám az Atya utánamegy, mert ilyen az Atya, az egyiknek elébe fut, a másiknak utánamegy. Így azután egyikőnk sem marad ki szeretetéből. Mindenki lehetőséget kap élete rendezésére.

A fiatalabb fiú élt a kegyelemmel, hálás szívvel elfogadta, a nagyobbik duzzogva kívül maradt. Te melyik vagy? Légy a kegyelmet hálás szívvel elfogadó, mert nemcsak a tékozlónak, az otthon maradtnak is meg kell újulnia, és ez lehetséges is.

Örüljünk, és lássuk meg, hogy az Atya mindene a miénk, ne úgy éljünk, mintha koldusok lennénk, hanem Isten országa polgáraiként, örömmel és hálával a szívünkben.

Ott a messze földön ...

Ott a messze földön, árván, hontalan

Halld meg a kiálltást, fiam, fiam!