Jézus nyomában

C

idkijjá tizenegyedik esztendeje uralkodik, és ebben az időben és ebben az esztendőben megszállja a várost a babiloni király hadserege (Jer 39,1-18). Beteljesedett az Úr szava, az ellenség elfoglalta a szent várost. Nem jelentett megmenekülést a városhoz való tartozás és a templom. Isten azt kérte, tagadják meg a bálványokat, és engedelmeskedjenek Neki. De ők nem hallgattak Rá, magukban és más népek segítségében bíztak. Nem értették meg Istent. Bizony, ma is probléma ez, nem értjük meg az Urat. Azt gondoljuk, ha vallásosak vagyunk, semmi rossz nem ér bennünket. Nem akarjuk meglátni, hogy ez nem elég. Az Úr élő kapcsolatot akar kialakítani velünk, azt akarja, hogy teljes szívünkkel bízzunk Benne.

Amikor az Úr megengedi a nyomorúságot, a megaláztatást, lázadunk, zúgolódunk, pedig Ő ezek által formál. Természetesen nem tetszik ez nekünk, nem örülünk a megalázásnak, a nehéz helyzetnek, de ezek az események mély szántást végeznek. Általában ilyenkor érzékenyebbek vagyunk a felső, belső hangra. Ebben a csöndben döbbenhetünk rá bűneinkre és arra, mit tettünk rosszul, mi az, amit le kell tennünk az Úr kezébe.

Olyan szomorú látni, hogy a király most sem a prófétára hallgat, hanem maga akarja menteni magát. Nem adja meg magát Isten szava szerint a káldeusoknak, hanem népét cserbenhagyva elmenekül. Mennyire nem akarja elfogadni az ige szavát: aki meg akarja menteni az életét, elveszti azt, és aki elveszti az életét az Úrért, megtartja azt. De mi látjuk-e ezt és komolyan vesszük-e? Hányszor mi akarjuk menteni magunkat, mi akarjuk megoldani a problémát, és még jobban összegubancolódnak életünk dolgai. Merjük Rábízni magunkat, de valóságosan, úgy, hogy hiszem, Ő munkálkodik.

A király terve nem sikerül, elfogják, és nagy tragédiát kell átélnie, fiait kivégzik, aztán őt megvakítják, és így viszik fogságra. Az engedetlenség, a magunk választotta út mindig tragikusabb, borzalmasabb, mint az Isten útja. Ha hallgat a király Istenre, ezeket nem kell átélnie. Helyezkedjünk most az Úr jelenlétébe, és nézzük meg, miben nem hallgattunk az ige vezetésére, bánjuk meg engedetlenségünket, és kérjük, gyógyítsa meg az Úr az ebből fakadó sérüléseinket. A hűséges próféta megtapasztalja az Úr oltalmát és gondoskodását. De a prófétát megmentő Ebed-Melekről sem feledkezik meg az Úr. Ez az ember kúsita, mégis csodálatos ígéretet kap, mert bízott az Úrban, és kész volt a prófétán segíteni. Egészen biztos, hogy megszabadítalak, mondja az Úr, és ebbe az ígéretbe bele lehet kapaszkodni, ebben lehet bízni, mert Ő nem csap be. Amit ígér, azt betartja. Ilyen igékre lehet építeni, amikor bajban vagyunk, amikor veszély fenyeget, vagy képtelenek vagyunk szenvedélyeink fölött győzedelmeskedni. Isten nem arra biztat, bírd ki valahogy, szedd össze minden erőd, és sikerülni fog, hanem azt ígéri, Ő maga szabadít meg. Mert az igazi győzelmet mindig a szabadítás biztosítja a számunkra. Csakis Ő képes leoldani testi és lelki bilincseinket. Ő ért igazán lelkünk tájához, és ahol már senki nem tud cselekedni, számára ott is nagyszerű lehetőségek nyílnak.

Az Úr Jézus elmondja tanítványainak, hogy mindaz, amit a próféták megírtak felőle, igaz (Lk 18,28-43). Szenvedni, majd meghalni fog, mert megölik az emberek, megöli népe. Megdöbbentő, hogy azok adják halálra, akik közé és akikért jött. Azon gondolkodtam el, hogy a prófétai szövegek és az ígéretek beteljesedése között eltelt több száz év, és nem változott az ember semmit. Az évszázadok múlása sem tette mássá az embert, nem tudta kiiktatni szívéből a gyűlöletet, a gyilkolás vágyát. Így azután nem maradt más megoldás, minthogy a Megváltó meghaljon. Az elmúlt évezredek minket sem voltak képesek átalakítani, ma is gyűlölünk, és megöljük azt, aki nem tetszik nekünk. Pedig az utóbbi két évezredben már hirdettetett az evangélium, de mivel Jézust nem fogadtuk be az életünkbe, gyökeres változás sem állt be. Jézus nélkül nincs minőségi változás. Bár felismernénk ezt, és segítségül hívnánk Őt.

Aztán egy vak koldust látunk, aki azonban odafigyel, vaksága ellenére érdeklődik a körülötte végbemenő történések felől. Nem zárkózik magába, nem keseredik meg, hanem figyeli az életet. Vár, hátha történik valami, hátha visszanyerhetné a látását. Mert vaknak lenni nem jó. A lelki vakság sem jó, de kimondjuk-e, hogy ez nem jó, és várjuk-e a változást, a gyógyulást? Akarunk-e látni?

Amikor megtudja, hogy Jézus jár arra, kiáltozni kezd. Jézust szólítja meg, és kéri, könyörüljön rajta. Isten lehetőséget ad a számára, és ő él vele. Jézus ma is erre jár, de nekem kell élni a lehetőséggel, nekem kell kiáltani és segítségül hívni. Gondoljunk bele, ha ez a vak ember most nem fordul Jézushoz, ha nem kiállt, akkor utolsó esélyét szalasztja el. Jézus már nem fog erre járni, hiszen a keresztre megy. És ha így történt volna, lehet, vádolná az Istent, miért nem segített rajta, azonban az Úr azt mondaná: ott mentem el melletted, miért nem hívtál segítségül? Milyen sokan vádolják Istent, pedig Ő ott ment el többször is mellettük, de ők nem hívták segítségül. Ne engedjük elhaladni életünk mellett Jézust, kiáltsunk Hozzá, őszintén, ahogyan ez a vak ember tette.

Amikor odakerül az Úr elé, tudja, mit akar. Kimondja a lényeget: látni akar. Nem alamizsnát kér, nem alkalmi segítséget, hanem olyan megoldást, ami egész életét új pályára állítja, amitől újra ember lehet. Ez a vak nemcsak segélyt akart, nem úgy gondolkodott, hogy koldusként is el lehet élni valahogy, ő nem akart tovább így élni, nem akart tovább koldus lenni. Eljutottál-e már ide? Ki tudod-e mondai: Uram, nem akarok tovább megkötözöttként élni, nem akarok a félelem, az alkohol, a drog rabja lenni?

Ez az ember hittel fordult Jézushoz, és hite meghozta a gyümölcsét, Jézus szava által lát. Kit lát először? Szabadítóját, Jézust. És amikor a szemébe tekint, felismeri, hogy többről van szó, mint a szeme világáról. Lelki látást kapott, meglátta, hogy gyógyítójában az élő Isten áll előtte. És ez az ember hálából követi Őt. Mert hol is lehet jobb helyen az életem, mint Jézus nyomában.

Istenre bízom magamat

1. Istenre bízom magamat, Magamban nem bízhatom; Ő formált, tudja dolgomat, Lelkem ezzel biztatom. E világ szép formája Az ő keze munkája. Mit félek? - mondom merészen: Istenem és Atyám lészen. -

2. Öröktől fogva ismerte, Hogy mire lesz szükségem, :/: Éltem határát kimérte, Szükségem s elégségem. Lelkem, hát ne süllyedezz, A hitben ne csüggedezz! Egy kis bajt nem győznél-e meg? Hogy tántorítana ez meg?

3. Tudja Isten kívánságod, Ád is, mert csak ő adhat, :/: De bölcs, Uram, te jóságod, Tudod, sok elmaradhat. Tudom: gondod reám nagy, Mivel édes Atyám vagy; Mint akarod, hát úgy légyen! Másként hinnem volna szégyen.

4. A valóságos igaz jót Az Úr meg nem tagadja; :/: Nagy gazdagság és rakott bolt Nem fő jó, ritkán adja. Ki az Isten tanácsát, Megszívleli mondását, Azt ő Lelkével serkenti, Gondját is megédesíti.

5. E világnak dicsősége Igen hamar elmarad, :/: Kit ma gondok sújtnak, végre Holnap diadalt arat. Csak Atyámban bízhatom, Ő megsegít, jól tudom, Mert az igazaknak Atyja Hű szolgáját el nem hagyja.

 Isten áldásával.