Állj meg!

J

ób a visszaemlékezései nyomán visszakívánja régi életét (Jób 29,1-30,15). Azt szeretné, ha most is olyan lenne, olyan egészséges és megbecsült, mint korábban volt. Szeretne valaki lenni, akire felnéznek, tanácsát komolyan veszik, és a bajban segítségét kérik. Mindenki erre vágyakozik, szeretnénk, ha elismernék tetteinket, ha megbecsülnének. Mindenki vágyakozik a dicséretre, szeretjük, ha észreveszik tetteinket, kedvességünket, értékelik szeretetünket, mert ezekre szükségünk van. Hányszor nem adjuk meg mindezt a mellettünk levőknek. Pedig az Úr Jézus is azt kéri, hogy amit szeretnénk, hogy velünk tegyenek az emberek, azt tegyük meg mi is (Mt 7,12). Pál apostol is gyakran megdicséri munkatársait és a gyülekezet tagjait, értékeli, amikor jót tesznek vagy engedelmesek.

Azonban nem pusztán a régi életbe kell visszavágyni, hanem egy új élet után. Nem a régit kell visszasírni, hanem egy újat kérni, amiben már az Úr Jézus van a középpontban. Pál apostol nem vágyott vissza régi életébe, hanem kárnak és szemétnek ítélte, mert Krisztusban semmihez sem hasonlítható drága kincset kapott. Sőt, amikor nehéz helyzetben volt, börtönben ült, a test romlása kínozta, Krisztushoz vágyott. Nem a régi erős és egészséges életét követelte vissza, nem az ifjúsága után sírt, hanem vágyott elköltözni és a Krisztussal lenni, mert az jobb mindennél. A jobbra vágyott, és a Krisztussal való létnél nincs jobb.

Jób elmondja, mennyire tisztelt és megbecsült volt korábban, szavára sokat adtak. De ő ezzel nem élt vissza, nem a maga számára használta ki helyzetét, hanem igyekezett segíteni másoknak. Élete szolgáló élet volt. Milyen a mi életünk? Mit tudunk kiemelni? És mit mondanak mások? Mennyire látszik életünkön az, hogy Krisztushoz tartozunk? Jób úgy látja, szeme volt a vaknak és lába a sántának, vagyis teljesen együtt érzett a fogyatékkal élőkkel. Pál elmondja a thesszalonikai gyülekezetről, hogy még a szemüket is kivájták volna és Pálnak adták volna, hogy így segítsék az evangélium szolgálatában. Mennyire támogatjuk az evangélium hirdetését? Felismertük-e, hogy nincs fontosabb az evangélium hirdetésénél, nincs sürgősebb a lelkek mentésénél?

Azonban mindezek elmúltak, és most Jób kesereg, amiért élete megváltozása után elfordulnak tőle és magára hagyják. Fáj neki, hogy kicsúfolják, visszaélnek nyomorúságos helyzetével. Szomorú, amikor mások baján örülünk, amikor nem megértjük a szenvedőt, a bajbajutottat, hanem még mi is fájdalmat okozunk neki. Pál azt kéri Krisztus tanítványaitól, hogy sírjanak a sírókkal, legyenek a helyzetükbe beleérzők és segítőkészek irántuk. A tanítvány legyen az, aki a sírót az evangéliummal vigasztalja. Mert az Úr maga mondja a Hegyi Beszédben, hogy boldogok a sírók, mert ők megvigasztaltatnak. Segítsünk a síróknak a vigasztalódásban!

Azonban meg kell tanulnunk, hogy az életünk bármikor megváltozhat, bármikor eljöhet az a pillanat, amikor elveszítjük mindazt, amiért megbecsültek, szerettek, hamar a feledés homályába kerülhetünk. Mert amíg van belőlünk haszon, addig fontosak vagyunk, de amikor beszűkül az életünk, könnyen megfeledkeznek rólunk. Erre fel kell készülni, hogy ne érjen váratlanul, és meg kell tanulni az Úrban feldolgozni. Jó, ha látjuk, Ő soha nem feledkezik meg rólunk. Pál maga is átélte ezt, tanítványai, barátai magára hagyták Róma börtönében, de nem keseredett el, hanem így szólt: „Első védekezésem alkalmával senki sem volt mellettem, sőt mindnyájan elhagytak. De az Úr mellém állt, és megerősített engem” (2Tim 4,16-17).

János látja, hogy újabb nagy és csodálatos jelet kap az ember, időhaladékot nyer az Úrtól (Jel 15,1-8). Haragja kitöltetése még várat magára, mert azt akarja, hogy Hozzá térjünk, és így megmeneküljünk. Ennek érdekében számunkra is küld jelzéseket, általuk üzeni, álljunk meg eddigi utunkon, és forduljunk vissza. De észrevesszük-e a jelzéseket, amelyek azt üzenik, állj, ne menj tovább, fordulj vissza? Lehet ilyen üzenet egy betegség és nehéz egy helyzet is - jó, ha megállunk és engedjük, hogy az Úr megszólítson. A jelzés azért is szól, hogy megálljunk és csöndben legyünk, hogy legyen időnk, minőségi időnk az Úrra és egymásra. De meg tudunk-e állni? Sőt, meg merünk-e állni, vagy félünk, hogy lemaradunk a többiektől?

Az apostol egy különleges csoportot lát, azokat, akik győztek a fenevad felett. Ebből látjuk, hogy a legnehezebb időkben, a legrémisztőbb ellenség felett is Krisztus által lehet győzni. Ne keseredjünk el és ne fáradjunk bele küzdelmeinkbe, mert van kiút, van segítség, lehetséges a győzelem.

Ez a csoport énekel az Úrnak - fontos szerepet játszik életükben az ének. Mi is élhetünk ezzel a lehetőséggel, bárhol énekelhetünk, akár magunkban is, és megtapasztaljuk, hogy az énekek szövege átmossa gondolkodásunkat, érzelmeinket. Az énekek segítenek legyőzni a depressziós hangulatot. Természetesen evangéliumi énekekről van szó. A lelki énekek tartalma erőt ad és kiutat mutat, hiszen ezek a szövegek többségében bizonyságtételek. A szerzők is megtapasztalták az Úr szabadítását. Amint Mózes és a Bárány énekének is a megtapasztalt szabadítás a forrása. Azonban eljön a csapások ideje, mert Isten gyűlöli a bűnt, és ezért megítéli. A csapások idejének eljövetele jelzi, hogy a kegyelmi idő is letelik. Ezért ne halogassuk az Úr segítségül hívását, hanem amíg lehet, addig forduljunk Hozzá alázattal. Merjük kimondani: elrontottam az életem, kérlek, Uram, könyörülj rajtam, mert én képtelen vagyok helyrehozni, de nem is akarok már én cselekedni, hanem Rád bízom magam.

Siessetek, hamar lejár!

Siessetek, hamar lejár,

Kegyelme már régóta vár.

Ma még lehet, ma még szabad,

Borulj le a kereszt alatt!

Ha elkésel, mi lesz veled?

Hogy mented meg a lelkedet?

Lezárul a kegyelmi út,

Lelked örök halálba jut.

Elszáll a perc, az életed,

Ma még, ha jössz, elérheted.

Ne késs tovább, ne várj tovább,

Ma kérd Atyád bocsánatát.

Isten áldásával.