Uralkodik az Úr!

A

 hosszú viták után megszólal egy újabb személy, Elihú, aki eddig türtőztette magát (Jób 32,1-22). Miért nem szólt? Mert ő volt a legfiatalabb, és megadta a többieknek a tiszteletet. Bár tele volt indulattal és mondanivalóval, mégis várt. Nem akart senkit megelőzni, kioktatni. Jó ezt látni, van benne tisztelet, és tud várni akkor is a sorára, ha nem ért egyet a hallottakkal. Tudunk-e várni, kivárni, amíg ránk kerül a sor? És fontos-e ma még számunkra a tisztelet? Így engedte előre János Pétert Jézus sírjánál húsvétkor. Engedjük mi is előre az idősebbet vagy a hitben idősebbet. Merjünk tanulni másoktól, építsük be életünkbe tapasztalataikat.

Elihú maga mondja el, hogy fiatal, ezért előre engedte az idősebbeket, mert úgy vélte, tapasztalatuk és bölcsességük jelen lesz beszédjükben. Azonban mindezt nem látta, ezért most szól, és úgy gondolja, nála az igazság. Hányszor azt gondoljuk, mi tudjuk jól, csak nálunk lehet az igazság. Elmondja, hogy Isten Lelke ad értelmet, tehát ő a saját látása szerint a Lélek által beszél. Fontos, hogy mindenkor figyeljünk Isten Szentlelkére, de azért vigyázzunk, mert nem biztos, hogy mindig a Lélek szól, amikor mi úgy gondoljuk. Elihúnál is a Lélek szava helyett inkább az érzelmek és az indulatok szavait fedezzük fel. Nagyon könnyen a Léleknek tulajdoníthatjuk saját látásunkat, véleményünket. Ezért az Ige világosságához kell vinnünk minden gondolatot.

Elihú azt a lényeges felismerést is elmondja, hogy egyedül Isten győzheti meg az embert. Nem nekünk kell a másikat mindenáron győzködni, bűneit fejére olvasni, hanem engedjük, hogy az Ige győzze meg a másikat bűnösségéről. Pétert sem mások győzték meg arról, hogy ő bűnös ember, hanem maga az Úr Jézus. Először tetteivel, vagyis a sok hallal, ami Péter kétkedése ellenére összegyűlt a hálóban halászatra alkalmatlan időpontban és helyen. Ezt megtapasztalva Jézus elé állt, lényébe tekintve meglátta önmagát, és kimondta: bűnös ember vagyok. Jézus Lényét kell az emberek elé állítani, és abba beletekintve megláthatják önmagukat, és megtalálhatják a megoldást is. De a tékozló fiúra is gondolhatunk - ki evangelizálta meg nyomorúsága idején? Ki szembesítette bűneivel? Melyik evangélista gyötörte bűnvallással? Senki: az atya Lénye és szeretete vonzotta haza. Az atyai ház jutott eszébe, és rádöbbent, otthon jobb. Kérjük Urunkat, hogy így vonzza ma is a mi szívünket és a körülöttünk levők életét is. Isten ma is ugyanaz, Neki megvan rá a hatalma, hogy megváltoztassa az életeket.

Elihú nem akar senkinek a kedvében járni, nem mások szájíze szerint beszél, Istenre kíván figyelni, ám elragadja saját indulata. Amit eddig magában tartott, az mind kirobban. Az sem jó, ha sokáig magunkban tartjuk mondanivalónkat vagy sérelmünket, vagy esetleg elnyomjuk, a pincébe küldjük, mert egy idő után kirobban és mindenkit elborít a mélybe küldött tartalom. Jó, ha az Úr előtt kiadjuk mindig magunkból az indulatainkat, ahogyan a zsoltáros is teszi. Hányszor szinte robban, de ezt Isten előtt teszi, és mire az emberek elé lép, már lehiggad. A pusztító indulatok helyét felváltják az építő erők.

Babilon bukása a mennyben örömöt vált ki. Isten népe nem sír, hanem örül, mert a gonosz rendszer összedőlt, Isten győzedelmeskedett (Jel 19,1-10). Isten gyermekei szabadok a világtól, ezért nem siratják, ha elbukik, mert ők Isten országba tartoznak. De így van-e valóban? Szabadok vagyunk-e Babilon gazdagságától, vagy nekünk is fájdalmat jelent megválni a világ javaitól? Bizony, gyakran a hívők sem tudnak megválni a hatalomtól, pozíciótól, munkától, mert hozzárögzült a szívük. Azonban jó, ha mindentől szabaddá válunk, mert a világ gazdasági rendszere össze fog omlani, megítéltetik, és Isten majd egy újat kezd övéivel.

A világ fiai jajgatnak, azok, akik csak a pénzre koncentráltak, akiknek a gazdagság, a jólét volt a mozgatórugójuk. Isten világának résztvevői azonban imádják a trónon ülőt, mert látják, hogy győzött, és tudják: egy új, jobb, bűn nélküli világ következik. Ezért dicsérjük mi is Istent, a mi Urunkat. Mert csodálatos, hogy a mindeneket teremtő és megváltó Úr gyermekei lehetünk. Örvendjen a szívünk, amiért kiemel a bűnből, és mennyei világának részeseivé tesz. Mert mindent kegyelemből kapunk, a megújulás, az élet Isten ajándéka.

Nagy öröm van a mennyben, és hatalmas bizonyságtétel, amely hirdeti: uralkodik az Úr! Igen, ez örömhír a sok nyomorúságon, szenvedésen keresztül vándorló egyház számára. Isten uralkodik, Ő Úr, mindenek felett, kezében futnak össze az események szálai. Eljön a számonkérés ideje. Nem teheti az ember korlátlanul azt, amit akar. Eljön a számonkérés ideje, az a pillanat, amikor oda kell állni az Úr elé. Milyen jó, hogy nem magunkban kell odaállni, hanem Jézus vérének oltalma alatt. Hiszen nyomorult bűnösök vagyunk, meg nem állhatunk előtte, de a kegyelem megment. Isten kegyelme a Golgotáról árad felénk, fogadjuk be a szívünkbe, és legyünk hálásak, szolgáljuk Őt.

János egy csodálatos képet lát, a menyegző képét. Eljött a Bárány menyegzőjének ideje. Milyen gyönyörű és boldog pillanat ez, a Bárány magához veszi menyasszonyát. De fel vagyok-e készülve erre a rendkívüli pillanatra? Erre vágyom és erre készülök-e? Ez a nap ad-e reménységet a nyomorúság idején? Merítsünk erőt ebből a jelenetből, a menny felé sietni, nem állva meg pihenni a boldog cél előtt. János ragyogó, tiszta gyolcsban látja a menyasszonyt. Hála az Úrnak, hogy megtisztítja rút szívemet, és ez a kegyelemből kapott gyolcs eltakarja életünket. A gyolcs a tanítványok Isten akarata szerinti tettit is jelenti, azt az életvitelt, amit az újjászületés után megvalósítottak.

Jánosnak meg kell írni: boldogok, akik hivatalosak a Bárány menyegzőjének vacsorájára. Mindennél többet jelent, ha ott leszünk ezen a vacsorán. Babilon minden kínálatánál többet ér Isten kínálata. Hová tartok? Mi vonz? A Bárány vacsorája vagy a világ? Áldjuk az Urat, amiért elküldte a Fiút világunkba, hogy elhívja menyasszonyát. Áldjuk Őt, hogy mi is beletartozhatunk, kegyelemből, Isten népe táborába, hogy majd Vele lehetünk örökkön örökké.

Testvérek, menjünk bátran

1. Testvérek, menjünk bátran, hamar leszáll az éj, E földi pusztaságban Megállni nagy veszély. Hát merítsünk erőt A menny felé sietni, Nem állva megpihenni A boldog cél előtt.

2. A keskeny útra térünk, Ne rettentsen meg az; Ki elhívott, vezérünk, Tudjuk, hogy hű s igaz. Mint egykor Ő tevé, Most véle s benne bízva, Arcát ki-ki fordítsa A szent város felé.

3. Óemberünk ha szenved, Az jó nekünk, tudom; Ki vérnek, testnek enged, Az nem jár jó úton. A láthatót ne bánd, Csak rázd le, mi kötözne: Hadd törjön éned össze, Menvén halálon át.

4. Zarándok módra járva, Legyen kezünk üres; Csak terhet vesz magára, Ki pénzt, vagyont keres. Hadd gyűjtsön a világ, Mi tőle el se kérjük, Kevéssel is beérjük, Bennünket gond se bánt.

5. Az út el van hagyatva, Borítja sok tövis; nehéz emelni rajta Még a keresztet is. De egy út van csupán, Így hát előre bátran, Keresztül minden gáton, Hű Mesterünk után.

6. Úgy járunk itt, lenézve, Mint ismeretlenek; Sokan nem vesznek észre, Hangunk se hallva meg. De aki ránk figyel, Víg énekünket hallja. Szent reménység sugallja, Mit ajkunk énekel.

7. Ha botlanak a gyöngék, Segítsen az erős; Hordjuk, emeljük önként, Kin gyöngesége győz. Tartsunk jól össze hát, Tudjunk utolsók lenni, A bajt vállunkra venni E földi élten át.

8. Menjünk vígan sietve, Hisz utunk egyre fogy; Nap megy napot követve, S a test majd sírba rogy. Csak még egy kis tűrés! Ha Őt híven követjük: A láncot mind levetjük S vár ránk az égi rész.

9. Elmúlik nemsokára a földi vándorút, És az örök hazába, ki hű volt, mind bejut. Ott vár angyalsereg, Ott várnak mind a szentek, S az Atyánál pihentek, Megfáradt gyermekek.

Isten áldásával.