Ha az Úr akarja

T

ovább hangzik az első versekben a bátorítás: Izráel területe fel fog szabadulni, és ismét az Úr népe foglalhatja el (Zak 11,1-17). Nem kell félniük, mert az Úr helyet készít népe számára. Egy darabig idegenek birtokában volt a föld, de visszakerül hozzájuk. Jó ezt látni, mert azt mutatja, ha rábízzuk magunkat az Úrra, ha visszatérünk Hozzá, és követjük Őt, gondoskodik rólunk. Ne féljünk, mi lesz velünk, ha Istenre bízzuk az életünket. Az Egyiptomból kivezetett népről is gondoskodott az Úr, voltak próbák, de félelmük alaptalan volt.  Mi se féltsük magunkat, Pál apostol is elmondta, voltak veszedelmek, de mindegyikből kimentette az Úr. Életünk az Úr kezében van a legjobb helyen, jó, ha ezt látjuk, és mindig szem előtt tartjuk. Soha ne csak a pillanatnyi állapotokra figyeljünk, hanem hosszútávra. Ha a pillanatot nézzük, lehet, azt mondjuk, a nem hívőnek jobb dolga van, de nézzünk előre, figyeljük a célt. Mert van cél, ez pedig az üdvösség, az Isten országa.

A pásztorok szemléletéről beszél az igénk, elmondja, hogy a lelki és a politikai vezetők számára is csak annyira fontosak az emberek, annyit ér a nyáj, amennyit nyújt a számukra. Maguknak legeltetik őket, azt nézik mennyit érnek, milyen hasznot jelentenek. A cél számukra a meggazdagodás. Olyan szomorú ez. És sajnos, ma is szembesülünk vele. Vannak vezetők, akiknek csak a haszon a lényeg, a másik ember csak addig számít, ameddig termel, ha már nem tud hasznot hajtani, nem fontos. 

Megdöbbentő, hogy nemcsak a politikai, hanem a vallási vezetők is ilyen szempontok szerint tevékenykednek. A pénz a fontos, az a lényeg, hogy legyen mit elkölteni, legyenek projektek, amiket meg lehet valósítani, de az ember lelki fejlődése nem fontos. Kimaradt az Úrral való élő és személyes kapcsolat. Vajon ma nem marad-e ki gyakran a megtérésre, majd a hitben való növekedésre való felhívás? Nem feledjük-e el, hogy nem elég elindulni, az úton végig kell menni?

Olyan pásztorról beszél az Úr, aki nem törődik az elveszettel, az elkóboroltat nem keresi meg, és ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy az elveszettek nem járnak a templomba, hanem azt, hogy nem jutottak hitre, nincs új életük. Gyakran megelégszünk a formalitásokkal, de nem törekszünk megtérésre, új életre. Urunk pedig új életre hív, Neki engedelmeskedő életre, ahol készek vagyunk, nyomában járva, azt tenni, amit Ő mond. Milyen pásztor vagyok? Milyen pásztorok vagyunk a magunk helyén? Mi a fontos: a külső vagy a belső gyarapodás?

Bizony, megtéveszt minket a külső állapot, ha az épületeink rendben vannak, ha újak épülnek, ha egyre több a program, úgy gondoljuk, minden rendben van. De mit mutat az élet? Látunk-e krisztusi életviteleket? Látjuk-e az Ő szeretetét, világosságát, jelen van-e általunk a só? Mert az Úr sóként és világosságként helyez minket a világba. Az a feladatunk, hogy világ világossága legyünk, vigyük a fényt a sötétbe.

Azt kell látnunk, mennyire eltértek az Úr Jézus Lényétől ebben a közösségben, ezért ír Jakab (Jak 4,11-17). Már a nyereségszerzés a szempont, már nincs lélekmentés, nincs evangéliumhirdetés, csak nyereség. Megtervezik a jövőt, lekötik előre a programokat, megtervezik a forgalmat, a bevételt, de az Úr mindebből kimarad. Nem kérdezi senki: vajon mit akar Ő? Mi a terve az életünkkel, és tényleg ez-e a lényeg a tanítványok számára? Nézzünk magunkba, nem hasonlítunk mi is hozzájuk? Nem kap el bennünket is a világ sodrása: előre megtervezzük programjainkat, bekalkuláljuk a nyereséget, de már a lelkek mentése nem fontos?

A levélíró alázatra tanít, rámutat, csendesedjünk el, és lássuk meg, hogy azt sem tudjuk, mit hoz a holnap. Milyen büszkék és dölyfösek vagyunk, mintha a kezünkben lenne az idő, az élet, pedig mindez ajándék. Ajándék az élet, kaptuk Urunktól, mégpedig arra, hogy Őt dicsőítsük, Neki éljünk. Olyan az életünk, mint a lehelet, kis ideig látszik, és mi látszik? Marad-e valami tartós utánunk, és mi a tartós? Az, ami hitből jött létre. Tartós: a másik ember szívében végbement változás, ha ebben lehetünk eszközök. Életünk nincs a kezünkben, minden perc Isten akaratán múlik, ha akarja, akkor élünk. Adjunk hálát, hogy még akarja, és élünk, de azért akarja, hogy megismerjük Őt, hogy Ő legyen életünk középpontjában. Nem az a lényeg, hogy minél többet cselekedjünk, hanem, hogy azt tegyük, amit Ő mond.

Aki tehát tudna jót tenni - de mi is az a jó, amit tehetünk? Gyakran nagy dolgokra gondolunk, pedig az a jó, amit az Úr elébünk hoz, és amire lehetőségünk van megcselekedni. A pap és a lévita számára annyi lett volna, hogy megálljon és segítsen a bajbajutotton. Van, amikor a jó tett egy pohár víz Krisztus nevében való átnyújtása. A jó tett, amikor Krisztusért szívből és önmagunkat adva cselekszünk. Mert az Úr nem automata-cselekedeteket, hanem szívből, belső indíttatásból fakadó tetteket vár.

 Mindenek meghallják és jól megtanulják

1. Mindenek meghallják és jól megtanulják, Kik segedelmüket nem Istentől várják: Nincsen Isten nélkül segítség és idvesség.

2. Ha nem az Úr Isten építi a házat, Ahány építője, mind hiába fárad. Nincsen Isten nélkül segítség és idvesség.

3. Csak hiába lészen reggel felkeléstek Néktek, kik erős Istenben nem hisztek: Nincsen Isten nélkül segítség és idvesség.

4. Ekképpen történik mindnyájan tinektek, Munkával, bánattal kenyeret kik esztek: Nincsen Isten nélkül segítség és idvesség.

5. Nagy könnyen az Isten mindent ád azoknak, Kik csak benne bíznak s hozzá fohászkodnak: Nincsen Isten nélkül segítség és idvesség.

6. Mint a sebes nyilak az erős kezében, Erősek a hívek Isten kegyelmében: Nincsen Isten nélkül segítség és idvesség.

7. Boldog, aki lelkét hittel erősíti, Minden ellenségét bizonnyal meggyőzi: Nincsen Isten nélkül segítség és idvesség.

Isten áldásával.