A belső szobában

R

ohamléptekkel fejlődik az emberiség, városokat építenek, felfedezéseket tesznek, és ez arra készteti őket, hogy valami maradandót vigyenek végbe (1Móz 11,1-32). Égig érő tornyot akarnak, hogy mindenki megemlegesse őket. Vágynak a dicsőségre, valaki majd megveregeti a vállukat, ez igen, vagy egyszerűen csak nyomot akarnak hagyni maguk után? Ami emberi szemmel fejlődésnek tűnik, az Isten felől figyelve nem az, hanem rossz irány. Miért? Nem kellene örülni a fejlődésnek, annak, hogy téglát tudnak készíteni, és van kötőanyaguk is? Mennyi mindent felfedeztek, és rájöttek jó dolgokra. Ez jó, de a belső tartalom, a motiváció a rossz. Nem Istent akarják dicsőíteni alkotásaikkal, hanem maguknak akarnak nevet szerezni. Mintha az ember hozta volna létre a világot, és mindent magának köszönhetne. Mintha az majd a későbbi generációnak lenne jelzés, milyen nagyok is vagyunk. Az embert Isten azért állította a világba, hogy életvitelével és tetteivel Istenre mutasson, Őt dicsőítse. Nekünk Teremtőnkről kellene vallást tenni. Kit dicsőít az életem?

Azt is láthatjuk, hogy a tudás nem csak jót hoz, hanem, bizony, könnyen eltávolít Isten mellől. Már magunkban bízunk, a technikánkra építünk. Azt sugallja itt is a tudomány fejlődése, hogy elboldogul az ember magában is. Már nagykorú, nincs szüksége Istenre. Azonban a világ és benne a saját életünk nem nagykorúságról beszél. Inkább felelőtlen játszadozást látunk sok mindennel. Nem vesszük komolyan a veszélyeket. Nem figyelünk oda egymásra, nem számít gyakran az sem, mennyi életbe kerül egy-egy erőlködés. Mert amit itt látunk, nem más, mint az ember erőlködése, mint a kígyó sugallatának megvalósítására való törekvés. A kígyó azt ültette el az emberben: olyanok lesztek, mint az Isten. Azonban ez tévút, Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtett, ez elég, sőt, ez egyedi, és csak ennek a rendeltetésnek kellene eleget tennünk. De amikor az ember isten akar lenni, mindig kemény árat kell érte fizetni. Sokan meghalnak, nyomorognak, mert ez a gondolat felsőbbrendűségi törekvéseket is kivált emberekből. Pedig az élet Isten ajándéka, és ezen a földön mindenki számára egyszeri. Az istenkedők istensége is inkább a pusztításban, az élet elvételében nyilvánul meg. Senkinek nem képesek visszahozni az életét. Ezért tiltja és kéri számon az Úr az ember életének a kioltását. Ha nem tudom visszaadni, nincs jogom elvenni. Istennek mindenkivel terve van, inkább segíteni kell, hogy ezt megismerjék, és az Úrnak éljenek. Tehetségünket, tudásunkat Isten dicsőségére, és ne egyéni céljainkra használjuk fel. Mid van, amit nem kaptál, írja Pál. A válasz: semmink nincs, mindent kölcsön kapunk, néhány éves használatra.

Ami az embernek hatalmas produkció, ami világraszóló nyom, az Isten számára apró kis dolog. De mivel rossz a motiváció, Isten összezavarja a nyelvüket. Milyen könnyen összezavarodik az ember, nem érti sem magát, sem a másikat. Miért? Mert nem Isten felé közeledtek. Minél több időt töltök a földön, annál közelebb kellene kerülni az Úrhoz. Arra kellene törekedni, hogy még jobban megismerjük Őt. Azért jött el az Úr Jézus is, hogy ismertté tegyem az Atyát. Közel hozta Őt hozzánk. De erre igyekszünk-e? Mivel indulok a mai napnak? Ott van bennem: az Úr közelségében szeretném tölteni, mélyebbre akarok jutni az ige ismeretében? Még többet foglalkozni vele, ha nem értek is mindent? Isten országát akarom megjeleníteni? Vagy csak magamra koncentrálok, csak a saját nevem a lényeges? Vagy arra igyekszem, hogy minél többen megismerjék Isten kegyelmét, hogy felragyogtassam Jézus Krisztus szeretetét?

Ahogy telik az idő, és távolodik az ember Istentől, egyben elmerül önmaga dicsőségében, rövidülnek az életkorok. Egyre csökken az idő. Isten meghúzta az életkor határát, de az ige azt is üzeni, hogy a bűn által is egyre jobban rövidül az életkor. A bűn is lefaragja az éveket. Amint ma is látjuk, már a százhúsz évtől is igen messze vagyunk, mert önpusztító életet élünk. Nem megszűnik a betegség, és így javul az egészség, hanem új és pusztító betegségek jönnek elő. A mértéktelen, önmegtartóztatást nem ismerő életforma új problémákat hoz magával. Ezen csak egy életváltozás segít. Az Úr Jézus kegyelme, Lelkének munkája általi új élet.

Jó látni, hogy ha az ember távolodik is Teremtőjétől, Ő nem mond le rólunk, nem hagy magunkra. Feltűnik Abrám és Száraj, akiken keresztül Isten szövetségre lép az emberrel, és egy új népet hoz létre, akikkel megismerteti magát. Bennük előrevetíti a mi megmentésünket is. Az Abrámtól származó nép közül jön el majd a Szabadító. Mert amivel mi nem tudunk mit kezdeni, arra Istennél van megoldás. Ami itt még csak készülődik, mi azt már ismerjük, és igénybe vehetjük a szabadítást. Megismerhetjük Jézust, és benne Isten kegyelmét. Jézussal győztes életet élhetünk.

A hitünkben is az a lényeges, hogy kinek élem azt meg (Mt 6,1-8)? Embereknek akarok tetszeni, az a fontos, hogy lássák, mit teszek, adok, vagy ez az én és az Isten ügye? Elvonulok, és a belső szobában élem meg, mert az Úr közelsége a lényeges nekem? Vele akarok együtt lenni, és amit majd hálából teszek, nem elismerésért teszem, hanem belső késztetésből, a megtapasztalt kegyelemért. Megkísérti Isten gyermekeit is az elismerésre való törekvés. Akkor teszünk meg dolgokat az egyházban is, ha azt majd megköszönik és jól megfizetik. Mi van a szívünkben? Mi motivál? Urunk az Úrral való élő kapcsolat felé irányít, jó, ha minden tettünket az Isten iránti szeretet ösztönzi. Ne emberek előtt gyakoroljátok kegyességeteket, mondja az Úr Jézus, nem emberekre, hanem Istenre tartozik, ha adok, ha valamit megteszek. Az a lényeg, hogy Ő látja, és jutalmat ad Övéinek, akik szeretik Őt. Lehet, hogy senki nem szerez tudomást arról, amit az Úrnak tettünk, ha szolgálatként elvégzünk egy feladatot, ha segítünk valakinek. De ez ne keserítsen el, mert az Úr látja, és értékeli. És ez elég. De valóban elég? Hányszor megkeseredünk, ha nem látják meg szolgálatunkat, ha nem hangsúlyozzák, amit teszünk. Az Úr Jézus rámutat: az Atya meg fog jutalmazni. Micsoda öröm lesz, amikor majd Tőle vehetjük át a jutalmat. Az emberi jutalmak semmivé lesznek. Meg akit ma jutalmaznak, azt lehet, hogy holnap félreállítják. Amit a mai rendszer ad, azt a holnapi visszaveheti, de amit Isten ad, az el nem múló koronát, azt senki vissza nem vonhatja. Kapjon mindenki jutalmat, elismerést, de én az Úr jutalmára vágyom és várok.

Fontos a hívő életben az imádkozás, de ez sem teljesítmény. Nem azért tesszük, mert kapunk érte valamit, hanem azért, mert az imádkozás összeköt Istennel. Az ima idő, intim pillanat. Bensőséges perceket tölthetek el Urammal, feltárja előttem a Lényét, és én is kitárulkozhatom Előtte. Ezért a mély ima csak kettőnkre tartozik. Ez sem az emberek elé való, a belső szoba csöndjébe és rejtekébe küldi az Úr. Isten lát minket a titkos helyen is, látja, mi van a szívünkben, és megfizet. Mivel fizet? Jelenlétével. Velünk tölti az időt, és ennél nem kell több. Minél több időt töltünk a belső szobában, annál gazdagabb és áldásosabb lesz az életünk. Az Isten jelenlétében eltöltött időnek maradandó nyoma van, az meglátszik. Mózes arcán meglátszott a Hóreben, Isten dicsőségében eltöltött idő.

Nem láthat bár e földi szem

1.  

Nem láthat bár e földi szem,

Jézus, Tiéd vagyok.

Bár arcod rejtve van nekem,

Mégis felém ragyog.

2.  

Fülem nem hallja hangodat,

Mégis beszélsz velem,

S boldogságot csupán az ad,

Ha szódat figyelem.

3.  

Képed betölti lelkemet,

Utam bármerre visz,

És mindenütt kezed vezet,

Ha azt nem látom is.

4.  

Kimondani mi vagy nekem,

Ó, nincsen arra szó,

Most hitből áll csak életem,

S mégis mindez való.

5.  

De majd a fátyol szétszakad,

Mely most még rejteget.

Színről színre látlak magad,

S fényedben élhetek.

Isten áldásával.