Én pedig azt mondom nektek …!

I

sten áldással indította újra az életet, ez volt a start, és ez jó kezdet (1Móz 10,1-32). Fontos, hogy áldással induljunk, Vele induljunk, de ugyanennyire fontos, hogy megmaradjunk mindvégig az Úr közelében. Isten áldása nem egy nagy adag energiabomba, ami kilök a világba, nem is egy hordozórakéta, ami a megfelelő magasság után leválik, és az űrhajó megy tovább. Sajnos megfigyelhető, hogy ilyen energiabombaként tekintünk Isten áldására, ami új lendületet ad, de magára Istenre nincs szükségünk. Miért? Mert az energia személytelen, csak segít, viszont nem szól bele az életünkbe. Isten azonban élő valóság, bele akar szólni a mindennapjainkba, vezetni akar, mint a pásztor a nyájat. Miért? Mert egyedül csak Ő tudja, mi a jó nekünk, és melyik a jó út. Mert nem az a lényeg, hogy megtegyük a köröket, hanem az, hogy célba érjünk. És úgy gondolom, az sem lehet mindegy, hogy hol van a cél.

A Biblia szerint Isten mennyei világa, az üdvösség a cél. Azért fontos ezt látni, mert a halállal nem szűnik meg az élet, de nem vezet egyenesen minden ember élete az üdvösségbe, van kárhozat is. Az üdvösségbe Jézus által visz az út, Ő az Út! Ha kikerüljük, vagyis nem hiszünk Benne, mint személyes megváltónkban, lehet emberi mércével bármilyen jó, sikeres, gazdag az életünk, nem a mennybe jutunk. Aki hisz Jézusban, annak van örök élete. Azonban ehhez egy mély és őszinte magunkba nézésen is keresztül kell menni. Amikor meglátom, hogy nem felelek meg Istennek, bűnös és elveszett ember vagyok, majd mivel nem akarok elveszni, Jézust hívom segítségül. És Ő megbocsátja megvallott bűneinket. Keresztelő János is azokat merítette be, akik megvallották bűneiket. A keresztség nem amulett, hanem megvallása kegyelemre szoruló, bűnös állapotunknak. Krisztusba vetett hit nélkül a keresztvíz hatástalan.

Ahogy az ember betölti a földet, egyre inkább távolodik Istentől és egymástól is. A bűn megmaradt, és tovább végzi romboló munkáját. Mivel nem Isten a királyuk, valaki a többi fölé emeli magát. Ez az Istentől való elszakadás következménye, valakik mindig többnek tartják magukat, a többi fölé növekednek, és hatalmukat nem mindig a közösség javára, hanem gyakran saját pozíciójuk megerősítésére használják fel. Ezért jó, ha az Úr Jézus Krisztus az életünk királya. Mihelyst levesszük Róla a tekintetünket, távol kerülünk egymástól is. Az Úr Jézus is arról beszélt, hogy tanítványai között ne a világ rendje legyen a mérvadó. Isten országában nem az elnyomás, az uralkodás, a másik kihasználása a trend, hanem a szeretetben való szolgálat.

Urunk tovább vezet minket, egyre mélyebbre, és bizony, azt mondjuk, ez már sok, ezt már nem lehet, mindennek van határa, ez tőlünk nem telik (Mt 6,43-48). Emberi szinten mindennek van határa, de a kegyelemnek, Isten szeretetének nincs. Az ember meghúzza, csak eddig, tovább nem. Ezt tette Péter is, amikor megkérdezte az Úrtól: hányszor bocsássak meg, még hétszer is? Úgy gondolta, ez a plafon, és már ezzel nagy kegyet gyakorolt, de Jézus nem áll meg itt. Azt üzeni,  a megbocsátás végtelen, és ezt gyakorolja is. Mai szakaszunkban is ezt látjuk, amit mond, azt nyomatékkal mondja, ami azt jelenti: most már ez az érvényes. Amit én mondok, az az irányadó a másik emberhez való viszonyulásban.

Amikor olvassuk a folytatást, talán arra gondolunk, hogy mégiscsak inkább azt választjuk, ami a régieknek mondatott. Mert ott legalább én döntöm el, ki a felebarát, vagyis az, aki engem szeret, aki kedves hozzám, vagy a családom, gyülekezetem tagja. De amikor azt mondja, szeresd ellenségedet, nem lehet válogatni, mert ha ellenség, akkor nem szeretetre méltó. Nincs kedves vagy még kedvesebb ellenség. Az ellenség gyűlölni való, mondták a régieknek, tartja a hagyomány, de most ezt halljuk: „Én pedig azt mondom nektek!” Itt nincs apelláta, ez nem egy ajánlat, ami felől döntök; ez parancs, aminek engedelmeskedni kell. Mert Jézus, amit mond, azt az övéinek, a tanítványainak mondja. Aki tanítvány, az komolyan veszi, sőt, az így akar élni. Mert nem az számít, hogy tudok-e így élni, hanem az, akarom-e szeretni az ellenségemet, ha igen, akkor Ő képessé tesz rá. Ez a lényeg. Ő megadja hozzá a képességet.

Miért mondja mindezeket? Azért, mert a tanítványság több, mint amit a világ nyújt. Azt övéinek különböznie kell, többet kell nyújtania, mint a nem hívőknek. De ez nem anyagiakban, tudásban, vallásosságban, hanem Jézusi indulatban és életformában nyilvánul meg. Mindennek meg kell látszania. De van-e különbség az életünk és a világ élete, gyakorlata között?

A minta a mennyei Atya. Ő mindenkire felhozza napját, nem rekeszt ki senkit. Arra gondoltam, amikor valami nem sikerül, gyakran Istent okoljuk, és amikor aztán mégiscsak boldogulunk, elmondjuk-e: köszönöm, hogy annak ellenére, hogy a múltkor lázongtam, káromoltalak, mégis megáldottad a munkám. Mert, bizony, mi is beletartozunk a gonoszok kategóriába. Amíg Jézus vére nem tisztít meg, mi sem vagyunk mások, jobbak, mint az Isten nélkül élők. Nem magától értetődő, hogy új életet kezdhetünk. Mindez kegyelem.

 Ó, érthetetlen kegyelem

                 

   

Ó érthetetlen kegyelem, mely rég utánam jár, ki tévelygőn, vakon bolyongtam utamon, egyszer csak rám talált!

Félelmektől megszabadít, szent félelemre tanít, S ahol csak meg jelen e drága kegyelem, bűnöst megigazít.

Hozzá bajok, vészek között mindig járulhatok, megőriz, megvéd, s bőségesen elég elérni otthonunk.

Az Úr, íme, jót ígért nekem: Vár Nála biztos jövő, Igéje szent erő, pajzsom, jutalmam Ő, életfogytiglan Ő!

S ha végsőt dobban majd a szív, az élet véget ér Túl titkok fátyolán a lelkem igazán szent békességre tér.

Sok ezredév, ha eltelik, - kevés, akár egy nap-, Dicsérni az Urat, mivel kegyelme nagy - oly érthetetlen az.

Isten áldásával.