Csoda

A

 bábeli ítéletet követően ismét egy újrakezdést látunk (1Móz 12,1-20). Ez nem annyira látványos, mint az özönvíz után, de mégis egy új kezdés. A magának nevet szerezni akaró és nem Istent dicsőítő emberiség megítéltetett. A nyelv összezavarása is megmutatta, mennyire törékeny, milyen kicsiny az ember. Nem beszél egy nyelven, és már rés keletkezik, oda az egység, a megértés. Ez azonban nem  eredményezett bűnbánatot, és nem vitte Isten közelségébe az embereket. A kudarcok Isten felé segítenek-e? Meglátom-e, hogy mindez azért történt, hogy felismerjem: Istenre van szükségem? A kudarc célja nem az elkeseredés, hanem az Istenhez való közeledés.

Új kezdést látunk, mert eddig nem vált világossággá az emberiség. Nem az Úr nevének megismertetése vitte előre. Egy embert, Abrámot hívja el az Úr arra, hogy nevéről bizonyságot tegyen ezen a világon. Ez a küldetés a tőle származó nép küldetése is lesz. Nekik kell Istent, az Ő akaratát és a Tőle való életformát megjeleníteni. Az új mindig elhívással és áldással kezdődik. Isten megszólít, nem én jelentkezem, hanem Ő szól bele életem sötétségébe és emel ki onnan. Majd áldásával jelen van és vezet.

A hívó szóra válaszolni kell; Ábrahám válasza az engedelmesség. Nem okoskodik, filozofál, hanem elindul, Istenre bízva magát. Nem tud előre semmit, fogalma sincs, hol lesz a föld, ahová menni kell, de figyel felfelé. Nem mindent mond meg az Úr előre, sőt, mindig csak a következő lépést mutatja meg. Ehhez azonban meg kell tenni az elsőt. Mindez akkor sikerül, ha közel vagyok Hozzá, ha jól ismerem, és tudom, hogy kezében jó helyen van az életem.

Ábrahám célt kapott Istentől, igaz, ez eddigi kényelmének feladását jelentette. Élete gyökeresen megváltozott. Városlakó, kényelmes polgárból sátorlakó, nomád pásztor lett. A vándorlás nehezebb életforma, mint a városi lét. Istenért vállalja mindezt Abrám. Az Úr velünk is közli tervét, de az lehet, hogy fáradságosabb, küzdelmesebb lesz, mint az eddigi volt. Az eredményes élet küzdelemmel, izzadsággal jár.

Lót is vele ment. Ő nem élt át elhívást, csak mintegy odacsapódik Abrámhoz. Még nem ismeri az élő Istent, még nem tudatos, amit tesz. Tudatosa tartozom Jézushoz, vagy csak azért vagyok itt, mert beleszülettem egy felekezetbe? Átéltem már, hogy az Úr megszólít, és önként indultam el követni?

Nem olvasunk az útról, hogy milyen is volt, mennyi küzdelmen mentek keresztül, csak azt látjuk, hogy megérkeztek. Az Úr vezette őket, és célba értek. Ez azért szólított meg, mert nem magukkal vannak elfoglalva, nem panaszkodnak, mennyit szenvedünk, hanem ők az Úrra néznek. Semmi sem fontos, csak az engedelmesség. Ábrahám szeme előtt Isten ígérete lebeg, és bízott az Úrban, tudta, hogy amit ígért, azt meg fogja tenni. Honnan tudta? Mert hallotta szavát, beszélt Vele. Isten valóságos személy lett a számára. Addig bálványokban hitt, azoknak soha nem hallotta a hangját, de most az élő Isten megszólította őt. Személyes találkozást élt át. Isten ma is személyesen szólít, a holt és személytelen vallásosságból élő hitre és kapcsolatra hív el. A személyes kapcsolat fontos eleme az engedelmesség. Nem arról van már szó, hogy eleget teszek a vallásom követelményének, és aztán pedig úgy élek, ahogy nekem tetszik, hanem követem Jézust. Mindenben Uram szavára figyelek, az a döntő, amit Ő mond.

Isten megjelent Abrámnak az ígéret földjén, így jelez, jól jöttél, és erősíti a továbbiakra nézve. Megerősíti az ígéretet is, Abrám pedig oltárt épít, és segítségül hívja az Úr nevét. Ez azt jelzi számomra, hogy tele a szíve hálával, és ezt ki is fejezi, másrészt megvallja, hogy továbbra is Istennel akar járni. Nemcsak a vándorlás során, hanem az új földön is az Úrra van utalva, csak Általa érhet el eredményeket. Az Úrra egész életünkben rá vagyunk utalva. Ahol vagyok, ott hívjam segítségül, majd adjak hálát, amikor eljutok egy újabb állomáshoz.

Nem könnyű az Úr útján járni. Nincs vörös szőnyeg, de mindig találkozunk nehéz helyzettel, ami próbává válik. Isten vizsgáztat, megnézi, hogyan reagálunk, bízunk-e Benne, vagy menekülünk. A menekülés azt jelzi, hogy korlátok közé szorítottam az Urat. Nem hiszem, hogy Ő ezt a nehézséget is meg tudja oldani. Abrám nem mutatta meg az ott élő embereknek, hogy nem a menekülés a megoldás, lehet bízni Istenben, majd Ő gondoskodik. Inkább ő vette át azon népek szokását. Éhínségben a megoldás: Egyiptom. Isten gyermekei számára nem jelenthet megoldást a pogány Egyiptom, ma sem. Nem a világ segít ki, Istennek nincs szüksége a világ támogatására. Épp azt akarja, hogy az egyház mutasson utat a világban élők, az Egyiptomban bízók számára. Mutassuk meg, hogy Isten a segítség.

Eddig arról beszélt az Úr, hogyan imádkozzanak, és minek tekintsék a tanítványok az imádkozást (Mt 6,9-15). Most pedig annak tartalmáról szól. Az egyéni imádkozást csendes helyen, félrevonulva, amennyire ez lehetséges, és Istenre hangolva végezzük. Mert nem más ez, mint mély beszélgetés, élő kapcsolat a mennyei Atyával. Olyan beszélgetés, amiben egy nyomorult bűnös éli át és köszöni meg, hogy Istennek gyermeke lehet, hogy ítélet helyett életet kapott. Soha nem feledhetem el, hogy kegyelem ez a kapcsolat, és aki engem megmentett, azt szeretem, és azzal vágyakozom együtt lenni. Szívesen szentelek Neki időt, mert jó Vele lenni, és Ő az életet jelenti számomra.

Most az imádság tartalmáról beszél, de nagyon fontos tudni, kivel beszélgetek, ki az, Akit megszólítok. Jézus Atyánknak nevezi. Őérte Isten Atyánkká lett. Ez nem természetes, ezért legyen hálás a szívünk. Ez csoda. Igen, csoda, hogy gyermeke lehetek, hogy velem is újat kezd, és nem rettegéssel, hanem bizalommal jöhetek.

Így azután az első helyre, mint legfontosabb teendő, az Atya nevének megismertetése kerül. Tudja meg mindenki, ki az én Atyám, ismerjék meg Őt a földön. Lássák meg, hogy nincs Hozzá fogható. A legnagyobb bűnöst is hazafogadja, és a tékozló is visszatérhet Hozzá, de van esélye az otthon ragadt és megkeseredett, szokásokba belemerevedett idősebb testvérnek is. Ez az imádság Istenről szól. Őt állítja a középpontba. Az imádságainknak nem rólunk kell szólni. Különösen, ha figyelembe vesszük az előzményeket, ahol azt mondta az Úr, hogy tudja a mi Atyánk, mire van szükségünk. 

Isten nevének és országának a megismerése a fő cél, mert az Ő országának megvalósulása gyökeres változást idéz elő a földi életben. Isten országának nagy hatása van, és ezt szabad kérni. Szabad kérni, hogy jöjjön el, sőt, kérhetjük, és kérnünk is kell, hogy legyen meg az Ő akarata. És ez a kérdés saját életünkre nézve sürgető. Megvalósul-e Isten akarata a mindennapjaimban? Mert akkor lesz a földön, ha nálam már megvan. Kicsivel kezdődik, egy emberrel, és majd úgy terjed tovább. Az Úr Jézus is a maga számára kérte Isten akaratának megvalósulását. Mindennapi program ez, hogy kimondjam, ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te, Atyám. Nem könnyű lecke ez.

 Egy kérésbe sűríti az Úr a megélhetés kérdését, minek erről annyit beszélni, ha egyszer az Atya tudja, mire van szükségünk. A kisgyermek is elmondja egyszer, aztán megy a dolgára, tudja, jó helyen van a kérése. És ez nem is több napra, hétre vagy hónapra való bebiztosítást jelent, hanem a következő napi ellátmányt. Itt a római katonák napi adagjáról van szó, amit előző este megkaptak. Így adja meg az Úr nekünk is a mai napra valót, azért, hogy ne ezzel foglalkozzunk, ne ez kösse le az energiánkat, hanem a Neki való élet és szolgálat.

A megélhetés kérdése után jön a bűnbocsánat, talán azért is, mert a kenyérrel vétkezünk a legtöbbet, és azért is, mert csak a test táplálásából csinálunk problémát, az igével, a lelki kenyérrel már nem táplálkozunk. Pedig nemcsak kenyérrel él az ember. Legyen imatémánk az ige terjedése, az Úr szavára való éhség is.

Az Úr tudja, hogy van kísértés, és van próba is, de azzal is tisztában van, hogy jelen az Atya. Ha Ő velünk, ki ellenünk, győzhetünk a kísértő felett, ahogyan az Úr Jézus is ellenállt neki. Ő a Szabadító. Tulajdonképpen, amikor kimondjuk Jézus nevét, mindig a Szabadítót hívjuk, mert a neve azt jelenti, hogy megszabadít bűneinkből, az ördög hatalmából.

Isten dicsőítésével zárul az imádság, mindig így kellene befejezni, dicsőíteni Őt. Mert a hangsúly nem a kéréseinken, nem azok teljesítésén van, hanem Istenen. Ő a középpont.

Szívemet hozzád emelem

1. Szívemet hozzád emelem, És benned bízom, Uram; :/: És meg nem szégyeníttetem,

Nem nevet senki rajtam, Mert szégyent nem vallanak, Akik hozzád esedeznek, Azok

pironkodjanak, Akik hitetlenül élnek.

2. Útaid, Uram, mutasd meg, Hogy el ne tévelyedjem; :/: Te ösvényidre taníts meg, Mi -

ken intézd menésem. És vezérelj engemet A te szent igaz Igédben; Oltalmazd élete-

met, Mert benned bízom, Úr Isten.

3. Emlékezzél jóvoltodból Nagy kegyelmességedre, :/: Emlékezzél irgalmadról, Mely

megmarad örökre. Ifjúságomnak vétkét, Kérlek, hogy meg ne említsed. Sőt nagy ke-

gyességedet, Én Istenem, megtekintsed.

4. Jó és igaz az Úr Isten Mind örökkön-örökké, :/: A bűnösöket térítvén Ő igaz ösvényi-

re; És a nyomorultakat Életükben igazgatja, Nagy kegyesen azokat Az ő útában meg-

tartja.

5. Az Istennek minden úta Kegyesség és nagy hűség :/: Azoknak, kik mondására Gon-

dot tartnak mindvégig. Énnékem kegyelmezz meg, Uram, a te szent nevedért. És bűnö-

met bocsásd meg, Ne ostorozz nagy voltáért!

6. Aki az Úr Istent féli És tiszteli szívében, :/: Azt ő nagy híven vezérli Igaz ösvényeiben.

Nagy békességben annak Minden jó bőven adatik, És ő maradékinak Gazdag örökség

hagyatik.

7. Az igaz istenfélőknek Megjelenti titkait, :/: És az őbenne hívőknek Megmutatja kötésit.

Istenhez szemeimet Felemelem szüntelenül, Ő megőriz engemet, Lábam kivonssza a

tőrbül.

8. Térj azért hozzám, Istenem, Tekints reám kegyesen, :/: És kegyelmezz meg énné-

kem, Mert élek szegénységben. Nyavalyája szívemnek Napról napra mind öregbül;

Uram, add végét ennek, Végy ki engem ez ínségbül!

Isten áldásával.