Elmélyülés

E

ddig a nép közösségi életét és istentiszteletét formálta az Úr. Most mindezek mellett lehetőséget biztosít az egyéni elcsendesedésre, a Vele való mélyebb közösségre (4Móz 6,1-27). Az Úr látja, hogy vannak, akik teljesen Neki kívánják szentelni az életük egy részét, mert többre vágynak, szeretnének csendet, ahol Istenre hangolódhatnak. Majd ebből a csendből az életük minőségének változásával indulnak szolgálni, indulnak élni az életüket.

 A názírfogadalom által az Úr lehetőséget kínál azok számára, akik többre vágynak, akik mélyebbre akarnak jutni Isten megismerésében, akiknek fontos az egyéni kegyesség. A názírfogadalom szerint való élet szabályait is meghatározta az Úr. Nem úgy végzik, ki mint akarja, hanem Isten rendje szerint.

Az egyéni kegyesség lehetősége bontakozik ki, az elmélyülés, de mindez nem öncélú, nem a félrevonuláson van a hangsúly, hanem az Úrnak való odaszenteltségen. Valaki egy időre, egy konkrét céllal Istennek szenteli magát. Ez az odaszentelés elcsendesedést, a zajtól való félrevonulást is jelent, ebben a félrevonultságban keresi Isten akaratát, majd elvégzi a tőle kapott feladatot. Ilyen názír volt Sámson és Keresztelő János, akik már születésük előtt odaszenteltettek az Úrnak. Őket már születésük előtt kiválasztotta és elhívta az Úr a Vele való mélyebb közösségre és a speciális szolgálatra.

A názársígnak külső jegyei is voltak, meg lehetett őket különböztetni a külsejük alapján. Ez a megkülönböztetés is hirdette, hogy ők most Istennek vannak szentelve, kivonták magukat az élet megszokott rendjétől, feladatuk van. Ezek a külső jegyek: az alkoholos ételektől, italoktól tartózkodtak, a hajukat nem borotválták, és távol tartották magukat a halottól. Számunkra nem a külső dolgoktól való tartózkodás, hanem az Istennek szentelt élet mássága és minősége a fontos, ez lehet a bizonyságtétel. 

Jó, ha mi is vágyunk az Úrral való áldott közösségre, jó, ha ott van bennünk, hogy szeretnénk minél jobban megismerni az Úr akaratát és átvinni, amit megértettünk belőle, a mindennapokba. Hiszen az Ige is a mindennapok problémáival foglalkozik. Isten népének a pusztai vándorlás, majd a letelepedés során kell megélnie az Úr akaratát. A napi problémákban kell meglátni az Isten tanácsait, és aszerint alakítani a számunkra fontos dolgokat.

Az Úrral való mély közösségből, a belső elcsendesedésből áldás származik. Áron és fiai kapják azt az áldást, amit tovább kell adniuk. Áldásmondók lesznek. Urunk a mi életünket is áldáshordozóvá akarja tenni, az a célja, hogy rajtunk keresztül az Ő egész életet átható áldása jelenjen meg. Mert szükségünk van áldásra, az Úrtól jövő, segítő, erőt adó üzenetre.

Először is Isten oltalmára bízzák a népet, mert Ő tud megoltalmazni. Nem a saját erőnk nyújt biztonságot, hanem egyedül az Úr.

Azt is kérik, hogy az Úr legyen kegyelmes, könyörüljön meg rajtuk. Igen, a kegyelem fontos, belőle fakad az élet, az új élet, és a mindennapok erőforrása is a kegyelem.

A kegyelemből árad a békesség, amire nagy szükségünk van, de magunk képtelenek vagyunk megszerezni. Az Úrral való új élet gyümölcse a teljes körű békesség, ami mindent áthat, ami nem belőlünk, hanem az Úrból áramlik.

Azért kaptuk ezt az áldást, hogy adjuk tovább, ne csak liturgiai elemként használjuk, hanem hassa át lényünket, és áradjon tovább mások élete felé.

Pál apostol is a megélt igére fekteti a hangsúlyt (2Kor 11,16-33). Nem a külső dolgok a fontosak számára, nem azt beszéli el, mit tett ő, hanem arról tesz bizonyságot, mit szenvedett az Úr ügyéért. Szeme mindig Urán van, Aki már korábban érte megjárta a szenvedés útját, így ő is teljesen odaszenteli magát a szolgálatnak, Isten országának.

Pál dicsekedésének alapja nem a saját ereje vagy képessége, hanem az Úr ereje, Aki képessé teszi az élet próbáiban való megállásra. Elmondja, hogy számára Krisztus követése egyenlő önmaga megtagadásával. Mert amikor jönnek a szenvedések, a megpróbáltatások, nem a megfutamodáson gondolkodik, hanem a további hűséges szolgálaton.

Az Úr Jézus is azt mondta, hogy aki követni akarja Őt, vegye fel a keresztjét, és úgy kövesse Őt. Tehát a Krisztuskövetés nem a jólétünket és kényelmünket erősíti, hanem az Érte való lemondást, az Érte való szenvedést. Tudjuk-e vállalni Urunkat szenvedéseken, próbákon keresztül is?

Adja Urunk, hogy mindenkor és mindenben az Ő nyomaiban járjunk.

 Már keresztem vállra vettem

1. Már keresztem vállra vettem S érted mindent elhagyok. Mindenem vagy, árva lettem, Honjavesztett szív vagyok. Vágyat, célt a múltnak adtam, Nincs már bennem vak remény, Mégis gazdag úr maradtam: Isten és a menny enyém.

2. Ember bánthat és zavarhat: Szíved áldott menedék; :/: Sorsom próbál és sanyargat: Édes csenddel vár az ég. Nincsen búm, mely könnyet adjon, Míg szerelmed van velem, Nincs öröm, mely elragadjon, Hogyha nem benned lelem.

3. Lelkem, teljes üdv a részed, Hagyd a bút s a gondot el; :/: Légy vidám, ha meg-megérzed: Tenni kell még s tűrni kell. Gondold el: ki Lelke éltet, Milyen Atya mosolya; Megváltód meghalt teérted: Mit bánkódnál, menny-fia?

4. Kegyelemből dicsőségbe Szállj, hited majd szárnyat ad, :/: S az örök menny fénykörébe Bévezet majd szent Urad. Véget ér itt küldetésed, Elszáll vándoréleted, Üdvösséggé lesz reményed, Égi látássá hited.

Isten áldásával.