Lehet másképp

A

 fogságban élő nép szólítja meg Istent a zsoltár által (Zsolt 80,1-20). Úgy állnak elé, mint pásztoruk elé, és kérik, figyeljen rájuk és jöjjön, szabadítsa meg őket. Most ismerik fel igazán a pásztor jelentőségét, meglátják, hogy ők egy nyáj, amelynek vezetőre van szüksége. Eddig nem akarták elismerni, nem tartottak igényt a Pásztorra. A nyomorúság döbbentette rá őket erre a felismerésre. A fogság munkálta ki bennük az Isten utáni vágyat, a hazától való távollét, helyzetük reménytelensége juttatta el oda őket, hogy szabadításra van szükségük.

Isten Jézus Krisztust pásztorként küldte el világunkba. Ő a jó Pásztor, aki életét adta a juhokért. Meghalt értük, mert szereti őket és fontosak a számára. Eljött, megkeres és az élet útján vezet. Jó, ha elindulunk követni a Pásztort, hív, hogy minden nap nyomdokaiba lépjünk.

Refrénként olvassuk azt a kérést, hogy az Úr állítsa helyre őket, ragyogtassa rájuk orcáját, és akkor megszabadulnak. Az ároni áldás részlete csendül itt fel, amely üzeni, ha Isten népére tekint, rájuk ragyogtatja orcáját, megszabadulnak. A szabadulás Isten munkája, elég, ha ránk figyel, ha szól, és lehullnak a bilincsek. Elég volt egy szót szólnia Jézusnak, és meggyógyult a kapernaumi százados szolgája. Mi is kérhetjük a zsoltárossal Urunkat, hogy ragyogtassa ránk orcáját, és akkor megoldódik életünk. Ezzel az imarészlettel megvalljuk, hogy Tőle várjuk a segítséget, és hisszük, hogy hathatósan beavatkozik dolgainkba.

A helyreállítás is az Úr munkája, a fogságba került nép csak az Istentől kijelölt helyén lesz ismét néppé, azzá, akinek az Úr látni akarja. De csak Isten képes hazajuttatni, a helyükre állítani őket. Csak az Úrtól kijelölt helyen tudunk kibontakozni, Isten dicsőségére élni. Helyemen vagyok-e? A zsoltáros emlékezteti az Urat, hogy valamikor is Ő ültette el ezt a népet. Mint szőlőtőt hozta ki Egyiptomból, és elkészítette számukra a helyet - most azt kéri, vigye őket vissza, mert csak ott vannak otthon. Az ember Isten országban van a helyén, Isten családjában van otthon.

Ebben a zsoltárban felbukkan a messiásmotívum. Megjelenik egy fiú, egy csemete, akit az Úr felnevelt, és azt kéri, hogy az Úr keze legyen majd vele. Tehát a zsoltáros kimondja: megváltóra van szükség, sőt, látja, hogy meg fog érkezni. Zsoltárunk bizonyságot tesz arról, hogy Isten elküldi a Messiást, Aki megszabadítja népét. Mi már tudjuk, hogy eljött a Fiú, Jézus az, Ő szabadít meg a bűn rabszolgaságából. A Fiút ide adta Isten, az Ő nevében való hit által üdvözülhetünk. Mert nincs más név, csak egyedül Jézus neve, amely által szabadulás és üdvösség nyerhető.

A zsoltár vége fogadalmat tartalmaz: ha megszabadítja őket, nem térnek el az Úrtól, és imádni fogják a nevét. A megszabadult élet dicsőíti Szabadítóját; aki átélte az Úr munkáját életében, annak belsejéből a hála tör elő. Az most már az Úrnak akar élni, és nemcsak szavakkal, hanem engedelmes élettel is dicsőíti Megváltóját. Az életben való megmaradást az Igéhez való ragaszkodás biztosítja. Ha nem térünk el Isten akaratától, jó irányba haladunk, áldásközvetítők leszünk.

Pál elmondja, azért nem ment eddig ismét hozzájuk, mert nem akar uralkodni fölöttük (2Kor 1,23-2,4). Nem ő akarja irányítani az életüket, hanem nekik kell önállóan növekedni és megállni a hitben. Arról ír, hogy szilárdan állnak nélküle is. Nincs szükségük karóra, mert nélküle is állnak, sőt, előre haladnak a keskeny úton. A hívők gyakran másokhoz kötődnek, elvárják, hogy mindig legyen valaki, aki megmagyarázza az Igét, aki megmondja, mit kell csinálni. Az Úr azonban azt akarja, hogy a kezdeti segítség után eljussunk arra az érettségre, amely maga ismeri fel, mit kell tennie, mi az Úr akarata. Természetesen könnyebb, ha nem kell nekünk kutatni és utánajárni Isten üzenetének, mégis azt akarja az Úr, hogy megtegyük. A gyermekből felnőtté váló hívő már nem mástól várja a megoldást, hanem az Úrra figyelve kézbe veszi életét és elrendezi dolgait. Vannak feladatok, amiket nekünk kell elvégezni.

Az apostol elhatározta, hogy nem szomorúsággal megy közéjük, ezzel üzeni számunkra, hogy tehetünk azért, hogy rossz hangulatunkat ne adjuk tovább. El lehet az Úrban határozni, hogy nem a rosszat, hanem a jót visszük tovább és árasztjuk mások felé. Tehát az Úr Jézusban le lehet győzni a nyomott hangulatot, a rosszkedvet, depressziót is. Ne vegyük természetesnek, ha nyomott a hangulatunk, és különösen ne akarjuk ezt másokra is átvinni, hanem jöjjünk ezzel is Urunkhoz. Kérjük, ragyogtassa ránk orcáját, és amikor ez megtörténik, elmúlik a nyomottság. Krisztus a hangulatunkat is átalakítja örvendezővé. Ő képes a mi orcánkat is ragyogóvá tenni. A kegyelem, az Úrral való élő kapcsolat ragyogóvá teszi személyiségünket. Az Úrral lehet másképp, mint ahogy eddig véltük. Rajtunk áll, hogy megmaradunk a szomorúságnál, a haragnál, a bosszúságnál, vagy ezektől megszabadulva krisztusi békességet árasztunk magunkból.

Tégy, Uram, engem áldássá

1. Tégy, Uram, engem áldássá, Lelkedet úgy várom!

Tedd te a szívem hálássá, hogy neked szolgáljon.

Bárhová küldesz, ajkamról zengjen az új ének.

Tégy, Uram, engem áldássá, oly sok a bús élet.

2. Tégy, Uram, engem testvérré, Lelkedet úgy kérem,

Tedd te a szívem, tedd késszé, bízni a testvérben.

Sejteni engedd, mit érez: boldog-e, szenved-é?

Vígy közelebb a testvérhez, népedet tedd eggyé!

Isten áldásával.