Immánuel: Új teremtés

ávid király imádságát olvassuk, annak az embernek a szavai ezek, aki megtapasztalta Isten áldását az életében (Zsolt 86,1-17). Egyszerű pásztorfiúból lett király, sok csodát átélt, az Úr győzelmekkel ajándékozta meg. Kiváló hadvezér, nagyszerű országépítő volt. Isten kegyelmének megtapasztalása, felfelé ívelő pályája közben is megtapasztalt nehéz helyzeteket, gyakran került veszélybe az élete, és gyakran tűnt úgy emberileg, hogy nem lesz semmi az ígéretekből. Ebben a zsoltárban is nehéz helyzetben van, az ellenség szorongatja, ám ő nem a maga erejére, katonáira támaszkodik, hanem az Úrra. Izráel nagy királya elismeri, hogy tehetetlen, és ezért segítségre van szüksége. Nem szégyelli kimondani, hogy nyomorult, vagyis segítségre szoruló ember. Dávid abban volt nagy, hogy mindig vállalta Istenre utaltságát. Soha nem úgy tüntette fel magát, mint aki mindent képes megoldani, sőt, most nyomorultnak, tehetetlennek mondja magát. Azt kéri, Isten hallgassa meg és tartsa meg életét.

Mi gyakran túl magabiztosak vagyunk, nem mindig van jelen ez az alázat, nem mindig jövünk úgy az Úr elé, mint akiknek az Ő segítségére van szükségünk. Pedig csodálatos így bízni az Úrban, nem a saját képességünkre alapozni, hanem várni az Úr segítségét.

Dávid nyomorúságában az Úrhoz kiált, ezzel számunkra is üzeni, szabad kiáltani. Éljünk mi is ezzel a rendkívüli lehetőséggel, kiáltsunk, emeljük az Úrhoz lelkünket. Mert nemcsak a nyomorúság idején lehet Istent fölkeresni, hanem állandóan. Lelkünket minden pillanatban Hozzá emelhetjük. Hogyan? Nemcsak áhítatos hangulatban állhatunk az Úr elé? Nem, Pál apostol arra biztat, hogy szüntelen imádkozzunk. De hát, nem mindig alkalmas a közeg a csendességre - ez igaz, azonban Dávid és sok más előttünk járt hívő ember tapasztalta, hogy harctéren, viharban hányódó hajón is lehet az Úrra hangolódni. Elég, ha becsukjuk a szemünket, egy igére vagy énekre gondolunk, és végigmeditáljuk bensőnkben, és a belső szoba csendjét éljük át, akár még a tömegközlekedési eszközön utazva is.

Dávid tudatosan harcol a kedvetlenség, a rossz hangulat ellen, hiszen vannak olyan szituációk, amelyek nem az örömöt élesztik bennünk, hanem inkább lehangolnak. A király Istent kéri, vidámítsa meg őt. Kérhetjük mi is, hogy adjon örömöt szívünkbe, és ezt a jelenléte meg is adja. Ha elcsendesedve beszélgetünk Urunkkal, az öröm és a békesség járja át lényünket.

Zsoltárunk magasztalja Isten irgalmasságát és nagy kegyelmét. Ma is megtapasztalhatjuk ezeket, hiszen kegyelem az is, hogy még élünk és kereshetjük orcáját. Nem természetes az, hogy megismerhetjük Urunk kegyelmét. Isten ajándéka mindaz, amit átéltünk, kegyelem a bűneink bocsánata és az új élet.

Mi is kérhetjük az Úr erejét, kérhetjük, adja az Ő erejét nekünk, mert azzal más. Isten erejével másképp mennek a dolgok, mert ez nem erőszakos erő, hanem a Lélek ereje, amely belülről hat kifelé. A Lélek bennünk végzi el munkáját, minket alakít át, hogy ne az erőszakra, hanem Isten Lelkére építsünk. A Szentlélek a meggyőzést alkalmazza, elvégzi azt a felismerést, hogy bűnösök vagyunk és az Úr kegyelmére van szükségünk.

Az Úr megismerése mások evangéliumnak való megnyerésére késztet minket (2Kor 5,11-21). Erről tesz vallást az apostol. Ő megismerte Isten kegyelmét, rádöbbent, hogy a názáreti Jézus a Megváltó, és attól a pillanattól kezdve az a vágy vitte előre, hogy ezt mindenki tudja meg. Igen, mindenkinek meg kell tudnia, hogy van Szabadító, és lehetséges megtérni, Isten gyermekévé lenni, mindez pedig kegyelemből történik.

Az apostolt és munkatársait Krisztus szeretete szorongatja, nemcsak magáról szól, hanem többes számban írja. Ez azt jelenti, hogy nem Pál a rendkívüli ember, hanem Isten kegyelme munkálkodik, nemcsak őbenne, hanem másokban is. Isten nemcsak az én életemet formálja, nemcsak általam munkálkodik, hanem ma is sokakat felhasznál országa építésében. A Krisztus szeretete viszi őket előre, az Ő szeretetéből táplálkoznak, látják, hogy Önmagát adta értük. Krisztusnak ez a szeretete hálás, szolgáló életre serkenti őket. Aki megtapasztalja az Úr szeretetét, nem tud mást, mint viszontszeretni és szolgálni Őt.

Amikor Krisztus belép az életünkbe, új teremtések leszünk. Olyan csoda megy végbe bennünk, mintha most születtünk volna, és most kezdenénk az életet. A kereszt tövében az eddigi élet elmarad, és egy új, krisztusi életet kezdhetünk el. Ez ma is lehetséges mindenki számára, aki hittel jön az Úrhoz. A régiek elmúlnak, minden sérelem, bűn, és mindaz, ami a gonoszhoz tartozik, a múlté lesz. Olyan, mintha meg sem történt volna. Ezt élte át Pál apostol is, Krisztus iránti gyűlölete, elkövetett bűnei mind elmúltak, mert az Úr vére eltörölte őket.

Mindez Istentől van, Aki azért adta oda Jézust a keresztre, hogy Általa megbékéltessen Önmagával. Krisztusban békülhetünk meg Istennel. Megbékültem-e már Vele, vagy még mindig neheztelek Rá valamiért? Ma megbékülhetek Krisztus által, és ha ez megtörténik, magammal és a másik emberel is képessé válok a megbékélésre. Krisztus nélkül nincs békességünk.

A BÉKE MESSZE TŐLED

A béke messze tőled, szíved örömtelen.

A lépted is oly fáradt, szemed de fénytelen!

Ó hogyha hinni mernél, ragyogna rád csoda: