A
|
zsoltáros Dávid elhívásáról, az utódaival
kötött szövetségről tett vallást a korábbi versekben (Zsolt 80,39-53). Istennek népe számára adott ígéreteit idézi fel, beléjük kapaszkodik az elvetettség, a fogság
idején. Nem értették, hogy ha az Úr szövetséget kötött velük és megígérte, hogy
örökké megmarad Dávid utódjának trónja, akkor hogyan engedhette meg a város
elpusztítását, a nép fogságba jutását? A „De te mégis elvetetted”
formula azt jelzi, hogy a népet bűnei miatt utálta meg Isten. Azért, mert a
bálványokhoz fordultak Helyette. A szentíró rámutat, Isten népe sem tehet meg
mindent, nem azt jelenti a szövetség vagy a kegyelem, hogy nyugodtan vétkezhetünk.
Isten gyermekének lenni kiváltságot jelent, és azzal jár, hogy ebben a világban
felmutathatjuk Őt és a Tőle való életformát.
A maga csöndjében a zsoltáros a fogság nyomorúságában felismeri, hogy még
most is az Úrhoz lehet fordulni. Jó, amikor nyomorúságaink idején nem
megharagszunk Istenre, hanem inkább Elé visszük problémáinkat, összetört
életünket. Mert csak az Úr előtt érthetjük meg életünket, önmagunkat és a világunkat
is. Csakis az Ige tiszta tükre által
látjuk világosan és tisztán mind a bennünk található, mind a világunkat
irányító erőket. A bűn jelen van világunkban, és bennünk is, nincs esélyünk
ellene, de Krisztus legyőzte a sátánt, és ez által szabaddá tesz a bűn hatalma
alól. Ezért van szükségünk megváltóra, és ez a Megváltó a názáreti Jézus. Az Ő
lényébe, Igéjébe és életébe tekintve láthatjuk meg bűneinket és vele szembeni
tehetetlenségünket. És az a jó, amikor elismerjük, hogy tehetetlenek vagyunk, és ezért
Tőle kérünk bűnbánó szívvel és alázattal kegyelmet, szabadítást.
Jó, ha - amikor rádöbbenünk nyomorúságunkra és hallunk Isten kegyelméről -azonnal hívjuk Őt, mert nem érdemes halogatni a megtérést az új élet
elkezdését, mivel rövid az élet. Igen, halandók vagyunk, és bármikor eljöhet
életünk utolsó pillanata, ezért már most tegyük kezébe életünket és bízzuk Rá
magunkat. A halogatás életveszélyes, mert örök életünkről van szó.
Pál apostol ebben a levelében szervezi a jeruzsálemi keresztyének
megsegítésére szánt gyűjtést. Nem erőszakkal teszi ezt, hanem a macedóniai
gyülekezetek példájának említésével (2Kor 8,1-15). Pál nem megparancsolja nekik az adakozást, hanem leírja a macedóniaiak körülményeit. Rámutat, hogy
mély szegénységben élnek, és ennek ellenére maguk kérték az apostolt, hogy ők
is adakozhassanak. Csodálatos ez, nem
kimentik magukat, nem azt kérik, hogy most ne kelljen adniuk, mert nehéz
életkörülményeik vannak. A macedóniaiak nem nyafognak, hanem örülnek az
Úrnak.
Hogyan? Bőséges az örömük. Hát lehet örülni szegényen? Úgy látszik, igen.
De mi kell ehhez? Mi a titkuk? Egy név: Jézus! Isten kegyelme megérkezett hozzájuk, bele mély szegénységükbe,
nyomorukba, bár a helyzetük nem változott meg, de a szívük igen. Most már a
társadalmi és anyagi helyzetük helyett Jézus, az Isten országa került életük
középpontjába. Középpontváltozáson mentek keresztül, erre van nekünk is
szükségünk. Most már Jézust látják, nem a szegénységet. Hogyan jutottak el erre
a változásra? Önmagukat adták az Úrnak. Igen, magukat, belehelyezték életüket
Jézus kezébe, és ezáltal eltávozott a
félelem, az aggodalom, és biztonságérzet lépett a helyükre. Mi is magunkat adjuk
az Úrnak, ne csak a vasárnapunk egy óráját, hanem az életünket. Ha ezt
megtesszük, megnyílik a szívünk és a pénztárcánk is. Ez a helyes sorrend: magamat Jézusnak adni, és aztán meglátom a következő lépést is.
A macedónok ezt követően önként adakoztak. Isten országban nincs
kényszer, ott a jelszó: szabad. Igen, szabad adni, szabad szolgálni. Aki átéli
Jézus munkásságát az életében, aki meggyógyult betegségből, megszabadult
szenvedélyből, megtapasztalta bűnei bocsánatát, az szolgálni akar, mert a hála
szolgálatot vált ki belőlünk.
Pál apostol a korinthusiakat Jézus életútjával ösztönzi. Eléjük állítja a
Megváltót, és rámutat, hogy Jézus Isten gazdag országában élt. Ott jó volt az
élet, mégis önként jött világunkba, hogy megmentsen minket. Ez azonban azzal járt,
hogy addigi életét, az Atya világát ott kellett hagynia egy időre, és Ő
vállalta ezt. Gazdag lévén szegénnyé lett érettünk, mert nem úgy jött a
világba, hogy ragaszkodott volna „előkelő származásához”, hanem állatok közt
jött a világra, egyszerű emberek családjában élt, nem volt fejét hová
lehajtania, sőt, még köntösére is sorsot vettettek. Mindezt azért élte így meg,
hogy együtt érezzen a nyomorulttal, szegénnyel, beteggel. Ő jól tudja, mit
jelent szenvedni, ezért megért, és tud segíteni is. Mi nem szeretünk fentről, vagyis jómódból
lefelé, nyomorba kerülni, félünk is tőle. Ha valaki mégis megjárja ezt az
utat, az nem önszántából teszi. Mi inkább a rosszból szeretünk a jobb felé
tartani, ha másokat elnyomunk, kihasználunk is, csak nekünk jobb legyen az
életünk, csak mi ne szenvedjünk, mindenünk meglegyen. Jézus azonban nem ezt az
utat járja, Ő semmit sem tesz kényszerből, hanem minden a saját döntése nyomán
történik. Maga hagyta ott Isten gazdagságát, és maga tette le az életét értünk
a kereszten. Ezen az úton akarja vezetni övéit is - tudjunk lemondani másokért.
Merjünk bízni az Úrban, és megtapasztaljuk, hogy többet is elérünk, mint amit
gondoltunk vagy kinéztünk magunkból. Amikor magunkat Urunknak adjuk, erőnkön
felüli dolgokra is képesek leszünk, mert már nem a saját erőnkre támaszkodunk,
hanem az Úréra.
Aki értem megnyíltál
1. Aki értem megnyíltál, Rejts el, ó, örök kőszál! Az a víz s a drága
vér, Melyet ontál a bűnér', Gyógyír légyen lelkemnek, Bűntől s vádtól mentsen
meg!
2. Törvényednek eleget Bűnös ember nem tehet; Buzgóságom égne bár, S
folyna könnyem, mint az ár: Elégtételt az nem ad, Csak te válthatsz meg magad.
3. Jövök, semmit nem hozva, Keresztedbe fogózva, Meztelen, hogy
felruházz, Árván, bízva, hogy megszánsz; Nem hagy a bűn pihenést: Mosd le, ó,
mert megemészt!
4. Ha bevégzem életem, és lezárul már szemem, Ismeretlen bár az út,
Hozzád lelkem mennybe jut: Aki értem megnyíltál, Rejts el, ó, örök kőszál!
Isten áldásával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése