Gyakorlati élet

A

z örömteli vándorlás nem tart sokáig, mert zúgolódni kezdenek, belefáradnak a pusztai körülményekbe, és panaszkodnak az Úrnak (4Móz 11,1-15). A hosszú pihenő után nincs kedvük mozogni, dolgozni, elkényelmesedtek. Mert a sátor lebontása, hordozása, a rendben való menetelés, az új állomáshelyen való letelepedés fáradtsággal járt. Könnyű beleszokni a letelepedett, kényelmes életbe. Meg lehet szokni a munkanélküliséget is, és aztán már nehéz újra mozdulni, váltani. Így azután panaszkodnak, nem a hála munkálkodik bennük. Elfelejtették, honnan indultak, elfelejtették a korábbi reménytelen rabszolgasorsot.

A zúgolódást a felejtés és a hála elmaradása váltja ki. Hányszor elfelejtkezünk a korábbi nehéz időszakról, elfelejtjük az Úr szabadítását, és már csak a panasz marad. Szembe kell nézni önmagunkkal, milyen a szívünk? Nem zúgolódunk-e mi is? Nem látjuk-e úgy, hogy rosszul megy a dolgunk? Mert bizony minket is megkísért, hogy mindent rossznak látunk, és nem ismerjük fel az Úr jelenlétét, gondoskodását. Isten vállalta őket és gondoskodott róluk, megvolt mindenük, amire szükségük volt abban az időszakban. Hallották az Úr szavát, átélték jelenlétét a Sínai-hegy mellett, és az Ő parancsa szerint készítették el a hajlékot is. Még sincsenek megelégedve. Meg vagyok-e elégedve életemmel?  Hálás vagyok-e mindazért, amivel körülvesz az Úr?

A zúgolódásnak megvan a következménye. Isten megítéli őket. Mózes azonban könyörög értük. Nem mondja, azt kapjátok, amit érdemeltek, hanem kéri az Urat, könyörüljön rajtuk. A zúgolódó népért közbenjár, nem hagyja őket magukra, nem hagyja őket elveszni. Könyörög, mert ismeri az Urat, tudja, hogy Isten könyörülő és irgalmas Isten. Ne hagyjuk abba a könyörgést, ne adjuk fel a reményt, hanem hordozzuk környezetünket az Úr előtt kitartóan.

A kivonuláskor idegen népek is csatlakoztak hozzájuk, most ők kezdenek siránkozásba. A hasuk irányítja őket, és kétségbeesnek, hogy nem lesz mit enniük. Pedig mindig volt ennivaló, mert az Úr adott nekik. Sőt, mannát kaptak, de már az sem jó. Mennyi mindenben részük van, amiben nem volt részük Egyiptomban, mégis visszasírják az ottani állapotokat. Megszépült a múlt, most már úgy tűnik, mintha arany életük lett volna a rabszolgaságban. Pedig az ottani gyötrelmek miatt kiáltottak az Úrhoz, most pedig visszasírják azt. Mennyire hálátlanok is vagyunk, milyen könnyen elfeledjük, honnan hozott ki az Úr.  Minket is gyakran csak a hasunk vezérel, ha megkapjuk, amit kívánunk, ha van ingyen étel, ital, szórakozás, minden jó. Isten azonban többet, Önmagát akarja nekünk adni. Az élet középpontja nem lehet a hasunk, a szórakozás, hanem az Úrral való kapcsolat. Nem örülnek Istennek és a szabadságnak, nekik csak a megélhetés, a jólét a fontos.  Mi a fontos a számunkra?

Mózes belefáradt az állandó panaszba, úgy látta, nem bírja tovább ezt a felelősséget, képtelen hordozni a nép terhét. Pedig ő tudja, hogy a "honnan" kérdésre az Úr a válasz. Honnan vegyek húst? Az Úrtól. A tanítványok is ezt kérdezik, honnan vegyünk kenyeret ennyi embernek, és átélik, hogy az Úrnál van mindenki számára elegendő. Istennél nincs záróra, nem fogynak ki a készletek, csak hálás szívvel és hittel kel Hozzá fordulni, úgy, ahogyan Jézus tette. Nagyon megszoktuk már, hogy mi gondoskodunk magunkról, mert bőséges a kínálat, van pénzünk, és megvásároljuk. Ott van-e bennünk, hogy mindent Urunk kezébe teszünk, mert igazából akkor lesz elég, ha tőle kapjuk vissza? Megelégedettség az Úr munkája nyomán támad a szívünkben. Mózes meglátja, hogy egyedül képtelen hordozni a terheket, segítségre van szüksége. Mi sem vagyunk képesek egyedül hordozni a terheket, segítségre szorulunk, jó, hogy Atyánk küldött Segítőt. Az Úr Jézus hívogat minket, és kéri, menjünk Hozzá terheinkkel együtt. Péter apostol egyenesen arra szólít fel, hogy minden terhünket vessük Őreá. Hát tegyünk így, ne roskadozzunk, hanem lássuk meg Jézust. Adjuk át minden gondunkat és bízzuk Rá magunkat.

Pál figyelemmel kísérte a gyülekezetek életét, és meglátta, hogy mindenütt gyakorlativá vált a hit (Ef 1,15-23). Nemcsak elméleti ismereteik voltak Jézusról, hanem ez átalakult szolgálattá. Mert a krisztusi hit gyakorlat, életfolytatás, ami mások felé szolgálatban nyilvánul meg. A szentek iránti szeretet azt jelenti, odafigyeltek egymásra, keresték egymás társaságát és igyekeztek segíteni a nehéz helyzetben levőknek. Szeretetük azt jelentette, hogy fontos volt számukra, hogy minél több ember megismerje Jézust, és hitre jusson. Mert a legnagyobb jótett Jézus megismerése, az Általa kapott kegyelemben való részesülés. Aki szereti az Urat, azon fáradozik, hogy a körülötte lévő emberek is belépjenek Isten országába. Milyen a hitem? Gyakorlati vagy elméleti vagyok?

Pál szüntelenül imádkozik, de nem elsősorban önmagáért áll az Úr elé, hanem a testvérekről emlékezik meg. Nem mindig van lehetőség a találkozásra, ám imádság által mégis megemlékezhetünk egymásról, az Úr színe előtt hordozhatjuk a másikat. Nagy lehetőség ez, de élünk-e vele?

Az apostol imádsága nem a megélhetésre irányul, még csak nem is a szenvedéstől, a betegségtől való menekülést fogalmazza meg. Számára a legfontosabb az Úr megismerése. Vajon nekünk is ez a legfontosabb? Arra törekszünk, hogy minél jobban megismerjük az Úr Jézust? De úgy ismerjük meg, ahogyan az evangéliumok bemutatják, mert számunkra az Ő életének kell mércévé válnia. Az a cél, hogy úgy éljünk, mint Ő. Valóban ez a cél? Tényleg szeretnénk olyanok lenni, mint az Úr?

A Lélek képes megvilágosítani szívünket, hogy lássuk az Úrtól elkészített reménységet. A gonosz sötétségben tart, azt akarja, hogy ne legyen reménységünk, ne lássuk az élet értelmét és célját. Lássuk meg Urunk hatalmát, Aki győztes a bűn és a halál felett. Hányszor elakadunk, mert nem Őreá nézünk. Nekünk sok minden nem lehetséges, azonban az Úr számára nincs lehetetlen. Igen, Számára nem lehetetlen az ébredés, a megújulás, de hisszük-e ezt? Isten Jézust tette az egyház fejévé. Így azután, Ő az életünk feje is, Ő az, Aki irányítja népe életét. Figyeljünk Rá, engedjük, hogy ma is az Ő akarata valósuljon meg.

Az Úr Isten az én reménységem

1. Az Úr Isten az én reménységem, Erősségem Mindenféle ínségben; Csak tőle várom Igaz boldogságom: S meg is találom.

2. Benne élek, haláltól nem félek: Jót reménylek, Hogy tőle el nem térek; El nem enyészem A sírban egészen: Mennyben lesz részem.

3. Semmi engem tőle el nem választ, Jól tudván azt, Hogy sok jóval eláraszt; Erősít engem Erőtlenségemben És szükségemben.

4. Azért egész életem fogytáig Csodálom itt Szent kezének munkáit, S intem lelkemet: Áldjad Istenedet, Üdvözítődet.

5. Oltalmazzad, Uram, egyházadat, Szent nyájadat, mely vallja szent Fiadat, Ki bűneinkért Ártatlan bárányként Szenvedett sok kínt.

6. Hogy e földön szent gyülekezeted Dicséretet Zengvén, áldja nevedet, Míg szemtől szemben Magasztalunk mennyben Mind egyetemben.

Isten áldásával.