Ritmusban

C

sodálatos megtapasztalásban volt részük Izráel fiainak a pusztában, nemcsak törvényt, rendelkezéseket kaptak, hanem Isten jelenlétét is megtapasztalhatták (4Móz 9,15-23). Amikor a hajlékot betakarta a felhő, az Úr volt jelen, dicsősége körülvette, elrejtette övéit.  Ez az oltalom éjjel és nappal tartott. Éjszaka tűznek látszó fényjelenség vette körül őket; amit láttak azt nehéz volt leírni, mert ez misztérium. Ember számára az Úr jelenlétét leírni nehéz, de átélni csodálatos. A tűzoszlop által világítást kaptak. Először is Isten megvilágította a hajlékot, hogy az legyen a tábor középpontja, kiemelkedjen a sátrak tömkelegéből, lássák, velük van az Úr. Milyen fantasztikus, hogy nem a mai ember találta ki és vezette be a templomok megvilágítását. Úgy látszik, nincs új a nap alatt, és amit mi új dolognak tartunk, már rég bevezette előttünk az Úr, mi csak újra felfedezzük.

A tűz, ami a hajlék fölött volt, számukra is világosságot nyújtott. Az Úr megvilágította a tábort, így könnyebb volt a tájékozódás, és a védekezés. A fény biztonságot is jelentett, hiszen távol tartotta a vadállatokat, és nehezen megközelíthetővé tette a tábort. Így már az ólálkodó ellenséget messziről megláthatták és fel tudtak készülni fogadásukra. A fény jelezte, hogy Isten a világosság,  számunkra pedig  jelzi, hogy Jézus Krisztus a világ Világossága.

A tűz nem csupán világított, hanem melegített is, ezáltal Isten lényének melegségét, szeretetét tapasztalták meg. Nemcsak törvényt ad, nem csupán harcol értük, hanem szereti őket. Amit tesz értük az Úr, szeretetből teszi. Számára ez nem kötelesség, hanem a szeretet megnyilvánulása. Szeretetből cselekszik, mert Ő az agapé szeretet. Szeretetből adta értünk Fiát, mert nem akarja, hogy elvesszünk, hanem, hogy örök életünk legyen.

Ez a szeretet vezette őket. Az ő feladatuk volt, hogy együtt mozduljanak a felhővel, hogy ráhangolódjanak az Úr ritmusára. El kellett fogadni, hogy Isten tudja, melyik a vándorláshoz a legmegfelelőbb idő. Ezt az időt ki kellett használni, akkor is, ha számukra nem volt megfelelő. A felhő és a tűzoszlop mozgását kellett figyelniük. Amíg a felhő a hajlékon nyugodott ők is nyugton maradtak.  Lehetett szép idő, érezhették magukat jó erőben, de ha a felhő nem mozdult ők sem mozdulhattak. Azt is elgondoltam, hogy amikor a felhő hosszabb ideig volt mozdulatlan, már elkényelmesedtek, megszokták a táborozást, a pihenést, milyen nehéz is lehetett újra megmozdulni, elindulni, mégis mentek. Vagy amikor egy napi pihenő után ismét indult a felhő, mennyivel szívesebben pihentek volna tovább; ismerve magunkat, mi lehet, meg se mozdultunk volna. Még pihenni kell, még nem bírunk menni, ők pedig félretették a test vágyait, és az Úrra nézve indultak, mert tudták, csak Vele, Őt követve érhetnek célba. Adja az Úr, hogy mi tudjuk felvenni Isten ritmusát. Mozduljunk, amikor Isten mozdít, de várjunk nyugodtan, amikor Ő is vár.

A most következő versekből láthatjuk meg, hogy Péter címzettjei hitükért szenvedő emberek voltak (1Pét 4,12-19).  Azt kéri, ne lepődjenek meg az őket ért szenvedésen, mert ez az őket körülvevő világ reakciója. Amint az előző versekben is láttuk, az evangéliumot befogadó, új életet kezdő embereket az istentelenségben megmaradottak gúnyolták és bántalmazták. A világ nem tudja elviselni a mást, és kiveti magából. Aki nem a megszokott, népszerű és propagált életformát követi, vagy attól egy idő múlva eltér, kivetik magukból.   Jézust is kivetette magából a zsidóság, mert nem hozzájuk alkalmazkodott, hanem azt kérte, hogy Őt kövessék.

Milyen furcsákat mond ez a Péter, örüljetek, boldogok vagytok, ha gyaláznak titeket a Krisztus nevéért, és ha szenvedtek. Ezt már a világ nem bírja elviselni, de mi így látjuk-e? Öröm van-e a szívünkben, ha Krisztusban való hitünkért gyaláznak minket, vagy méltatlannak tartjuk és tiltakozunk ellene?

Krisztus dicsőségesen meg fog jelenni, és akik most örömmel hordozzák érte a szenvedéseket, a megjelenéskor boldogan fognak Neki és Vele együtt örvendezni. Péter tisztázza, hogy a Krisztusért való szenvedést ne tévesszük össze a hibáinkért, a bűneinkért való felelősségre vonással. Ha vétünk a törvény ellen, például átlépi valaki a megengedett sebességet és megbüntetik, nem Krisztusért szenved. Ugyanúgy, amikor beleavatkozunk abba, ami nem a mi dolgunk, és ezt felróják, ne állítsuk be Krisztusért való szenvedésnek, ezek a nem krisztusi magatartás következményei.

Az Úrért való támadás ítélet is Isten kezében, megítéli, megpróbálja hitünket. Mert ilyen esetekben válik nyilvánvalóvá, hogy eredeti, mélyen gyökerező-e a hitünk, vagy felszínes. Ilyenkor derül ki, milyen talaj is a szívünk.  „Akiknél a mag a sziklás talajra hullott: amikor meghallják az igét, azonnal örömmel fogadják, de nem gyökerezik meg bennük, ezért csak ideig való, és ha nyomorúságot vagy üldözést kell szenvedniük az ige miatt, azonnal eltántorodnak” (Mk 4,16-17).

Krisztusom, kívüled

Krisztusom, kívüled nincs kihez járulnom,

Ily beteg voltomban nincs kitől gyógyulnom,

Nincs ily fekélyemből ki által tisztulnom,

Veszélyes vermemből és felszabadulnom.

Gyújtsd meg szövétnekét áldott szent Igédnek,

És bennem virraszd fel napját kegyelmednek!

Igaz utat mutass nékem, szegényednek,

Járhassak kedvére te szent felségednek.

Várlak, Uram, azért reménykedő szívvel,

Miként a vigyázó virradást vár éjjel.

Hozd fel szép napodat nékem is jó reggel,

Hogy szolgálhassalak serényebb elmével!

Isten áldásával.