Immánuel: Üdítő élet

ózes negyedik könyvének olvasásába kezdünk, ez a könyv végig vezet bennünket a pusztai vándorlás idején, egészen az ígéret földje határáig (4Móz 1,1-47). Megláthatjuk, miként vezeti népét az Úr, csodálhatjuk türelmét és szeretetét, láthatjuk vezetését, és oltalmát. Isten nemcsak megszabadítja Izráelt, hanem törődik is velük, nem hagyja őket sorsukra, hanem előttük jár, nappal és éjjel. Ott van közöttük és beszél hozzájuk Mózesen keresztül.

Az első fejezet is Istennel kezdődik, minden úgy indul, hogy az Úr a kezdeményező, Ő az események elindítója. Mózes semmit nem tesz addig, amíg nem Isten indítja rá. Isten beszél Mózeshez a kijelentés sátrában. Számunkra is fontos, hogy Isten beszél, Ő mindennap beszélni akar velünk, mert kapcsolatra teremtett bennünket. Létünk a Vele való állandó kapcsolattól függ, lelkünk belőle táplálkozik.

Több mint egy éve vannak már a pusztában, megkapták már a törvényt és áll a szent sátor is, ahol bemutatják az áldozatot, ahol be lehet lépni Isten jelenlétébe. Itt szólítja meg Isten Mózest. Nekünk is szükségünk van megkeresni a csend, a találkozás helyét. Isten nem csupán futólag akar egy-két szót felénk vetni, hanem beszélgetni akar. Azt akarja, hogy mindennap egy bizonyos időt csak Neki szenteljünk. Ebben az Úrnak szentelt időben lényünket is hangoljuk Rá, hogy meghalljuk, amit mond, és készek legyünk mi is válaszolni. A beszélgetés igényli figyelmünket, mert csak akkor valósul meg az információ áramlás, ha figyelünk Urunkra és mi elmondjuk azt, ami a szívünkben van.

Isten azt kéri Mózestől, hogy vegyék névjegyzékbe Izráel fiainak egész közösségét. Két célt szolgált ez, az egyik, hogy ott a pusztában is tudjanak mindenkiről, számon legyenek tartva a vándorlás, a harcok idején. Isten számára mindenki fontos. Izráel az Ő népe, ezért oda kell egymásra figyelni. Vajon Isten mai gyermekei odafigyelnek-e egymásra? Számon tarjuk-e egymást, törődünk-e a másikkal? A kolosséi levél olvasása közben is láttuk mennyire fontos volt Pál számára a különböző gyülekezetek tagjaival való kapcsolattartás. Ő is tudni akart róluk, de azokat is tájékoztatta saját és a munkatársai körülményeiről.

A számbavétel másik célja a hadra fogható férfiak nyilvántartása. Tudni kell, kikre lehet számítani harcok idején. Másrészt Isten országában rend van, amelyhez a fegyelem is hozzá tartozik. A számba vett férfiak a rabszolgamunka után kiképzésben vesznek részt, hiszen az ellenséggel, de a sivatag viszontagságaival is csak egy fegyelmezett, felkészült és jó erőben lévő közösség tud megbirkózni. Isten gyermekinek mindenkor fegyelmezettnek kell lenniük, hiszen ellenség nemcsak akkor hanem ma is van. Elkényelmesedett, elpuhult katonák nem tudnak harcolni, vereséget szenvednek. Isten népének pedig az a feladata, hogy a gonosz ellen harcba szálljon.

Megjegyezném még, hogy Lévi törzsét nem vették számba, mert ők az Úréi, ők a sátor körüli szolgálatra vannak kiválasztva. Nekik más a feladatuk.

Újszövetségből is másik iratot kezdünk olvasni, a Filemonhoz írt levelet (Filem 1-7). Ez is páli irat, ugyanúgy fogságban születik, mint a kolosséi levél. Valószínűleg együtt viszik Pál küldöttei a két levelet. Sőt, ezt a most olvasásra kerülő írást Onézimosz féltve rejtegeti a ruhája alatt, mert ez a bizonyítéka annak, hogy a börtönben nemcsak levelek, hanem életek is születtek. Isten Szentlelke a fogságban egy szökött rabszolga életét formálja át.

Ennek a levélnek különlegessége, hogy személyes hangvételű, nem egy gyülekezet számára, nem annak pásztorlása céljából, hanem egy hívő testvér számára, és egy újjászületett szolga érdekében íródott.

Pál, Krisztus Jézus foglya, ami kifejezi, azt hogy fogságban van, de egyúttal vallomás is szívbeli állapotáról. Az Ő élete Krisztusé, az Úr Jézus a gazdája, Pál az Ő foglya, szolgája. Pál szívét, egész életét rabul ejtette az Úr. Elmondhatjuk-e mi magunkról, hogy az Úr Jézus foglyai vagyunk, szívünk, életünk csak az övé?

Az üdvözlésnél nem felejti el Timóteust, fontos számára a fiatal testvér és munkatárs. Filemon egy jó módú ember Kolossében, ő a levél címzettje és a családja, amelynek tagjai szintén testvérek és harcostársak az Úr szolgálatában. Csodálatos is az, amikor egy család teljes létszámmal az Urat szolgálja, csak Neki él. Filemonnak nemcsak a szíve, hanem a háza is nyitva állt az Úr Jézus és a tanítványok előtt.

Ebben a levélben is megjelenik a kegyelem és békesség kérése, hisz ez a legfontosabb. Átélni az Úr kegyelmét, mert a kegyelem formál új emberré, és belőle származik békesség az életünkbe. Aki átéli, hogy az Úr megbocsátotta és eltörölte minden bűnét, és gyermekévé fogadta, annak a szívébe békesség költözik. Mert az igazi békesség az Atyával való megbékélésből fakad, amelynek az alapja a kegyelem, a kereszten bemutatott áldozat.

Pál nyitott szemmel és szívvel van a hívők irányában, és nem elsősorban a hibát látja meg, hanem a pozitívumot, és azért hálás Istennek Nem tartja magától értetődőnek Filemon hitét, hanem megköszöni Istennek. Tudja, hogy Filemon növekszik a hitben és szeretetben, de nem azt mondja, ennyi elég, hanem azt kéri, hogy tovább növekedjen és a Krisztusban való minden jó megismerésére eljusson. Tehát Filemon még az út kezdetén van, sok minden újjá lett az életében, amióta Jézus a Gazdája, de ne gondolja, hogy megelégedhet, vagy megállhat. Jézus tanítványa soha nem lehet megelégedett, mindig többre kell vágynia, mindig előbbre jutni a kegyesség megélésében, a szolgálatban. Filemon élete felüdülés volt a többi tanítvány számára. Vajon az én életem jelent-e felüdülést? Azt mondják-e rólunk, mai tanítványokról, hogy életünk, jelenlétünk üdítő hatással van másokra. Adja Urunk, hogy így legyen.

A béke messze tőled

A béke messze tőled, szíved örömtelen.

A lépted is oly fáradt, szemed de fénytelen.