Meghódol lelkem

Z

akariás könyvének utolsó fejezete előremutat az Úr napja eljövetelére (Zak 14,1-21). Addig a dicsőséges napig azonban még különféle nyomorúságon kell Isten népének keresztülmennie. Az ellenség soha nem nyugszik, igyekszik mindent megtenni, hogy amit elveszített, visszaszerezze. Másrészt beveti minden hatalmát, hogy minél kevesebb ember álljon be Jézus tanítványainak sorába. A gonosz el akarja szakítani véglegesen az embert Istentől. Erre fel kell készülnünk. Tanítványságunk nem a békés, nyugodt életet hozza magával, hanem a küzdelmet a gonosz ellen. Azért van jelen Isten népe, hogy mentse az elveszetteket, és közben kapaszkodjon az Úr megtartó kezébe.

Harcok és különleges természeti megnyilvánulások jelzik Isten jelenlétét és hatalmát. Az Úr mindent megtesz népéért és az emberekért. A végső események dátumát egyedül az Úr ismeri, ezért nem kell a különféle rémhírekre figyelnünk, csak készülni az Úr megjelenésére. Bármikor megérkezhet, készen vagyunk-e? Karácsonyt ünnepeljük, és ez a nap is korábbi próféciák beteljesülését jelenti. Amikor a bölcsek Jeruzsálembe érkeznek, mert ott keresik a zsidók megszületett királyát, a papoktól a Krisztus születésének helye felől érdeklődő Heródes ezt a feleletet kapja: „A júdeai Betlehemben, mert így írta meg a próféta” (Mt 2,5).  És most a hangsúly ezen van: „így írta meg a próféta.” Tehát mi is vegyük komolyan, hogy amit megírtak a próféták, amit kijelentett az Úr, azok be fognak teljesedni.

Csodálatos ígéret fogalmazódik meg a kilencedik versben: az Úr lesz az egész föld királya. Az Úr előtt hódol meg minden ember. Amikor Jézus megszületett, a bölcsek már királyt kerestek. Fölismerték, hogy Benne az ember egyedüli Ura érkezett meg a földre. Nátánael is ezt ismerte fel a Jézussal való találkozás során: „Mester, te vagy az Isten Fia, te vagy Izráel királya” (Jn 1,49)! Lássuk meg mi is, hogy Jézus Király, boruljunk le előtte, adjuk át Neki életünk vezetését, és engedelmeskedjünk szavának. Ő már nem kisgyermek, hanem Úr. Úr akar lenni életünk fölött, és ez azt jelenti, hogy az Úr parancsol, a szolga pedig végrehajtja. Legyen Jézus Úrrá az életünkben.

A végső csatát követően megvalósul az Úr uralma, a maradék népek is elismerik Hatalmát, és meghódolnak előtte. Milyen jó lenne, ha ezt a meghódoltatást az evangélium végezné el. Azért szól még az Ige, hogy ne a katonai, hanem a Lélek meggyőző, újjáformáló ereje győzze meg az embereket. Az a feladatunk, hogy úgy éljük meg az Igét, hogy minél többen felismerjék Isten életük iránti igényét, és meglássák, akkor fognak kiteljesedni, akkor válnak áldássá, ha meghódolnak előtte.

Azon a döntő napon, amikor az Úr győz a gonosz felett és megtisztul minden a bűn hatalmától, még a lovak csengettyűje is hirdeti majd: Az Úrnak szentelve. Ezzel azonban nem kell megvárni azt a napot, már most neki szentelhetjük egész életünket, minden tulajdonunkat. Pál apostol is ezt kéri tőlünk: „Kérlek azért titeket, testvéreim, Isten irgalmára, hogy szánjátok oda testeteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul”(Rm 12,1).

A zsidókhoz írt levél szerzője is harcról beszél, mégpedig a bűn elleni harcról, amely támadja az Úr tanítványait is (Zsid 12,4-17). Tehát a küzdelem még nincs befejezve, nekünk is harcolni kell. A bűn támad kívülről és belülről. Támad a lényünkön keresztül, mert el akar szakítani a kegyelem forrásától, Krisztustól. Támad a bűn kívülről is, hiszen a levél címzettjei megtapasztalták már a Jézus nevéért való üldöztetést, szenvedést. Azonban még közülük nem szenvedett senki vértanúhalált.  A bűn elleni harc komoly, nem lehet félvállról venni, Jézusnak is a vérébe, az életébe került. Mi is számítsunk ilyen eshetőségre. De, ha nem is kell vértanúhalállal szembenézni, azt lássuk meg, hogy a bűn elleni harc szenvedéssel jár. Az Úr azonban ad hozzá erőt és kitartást.

Valószínűleg a szentírót megkérdezték a szenvedéseket tapasztalva, miért fenyíti őket az Úr? Ők így élték meg, valószínűleg úgy gondolták, ha elfogadják Jézust, mint Krisztust, nem éri őket semmilyen kellemetlen esemény, nem lesz szenvedés. A levél írója rámutat, közelítsék meg úgy, hogy ezekben az eseményekben Isten atyai nevelését látják. A támadások, üldözések gyakran megpróbálják és megerősítik a hitet. Az üldözések, a vértanúhalálok idején nagy ereje volt a bizonyságtételnek. Sokan a keresztyének szenvedések közötti hűségét látva Krisztushoz tértek. A jóléti egyháznak sokkal kisebb az ereje.

A fenyítés, ha fájdalmas is, gyakran szükséges, azt jelzi, törődnek velünk. Isten is fenyít, mert nem akarja, hogy letérjünk a keskeny útról. A probléma nem a fenyítéssel van, hanem azzal, miért van rá szükség? Miért nem halljuk meg, amikor az Úr halk és szelíd hangon mondja üzenetét. Sokszor reklamálunk, hogy kiabálnak velünk, keményen szólnak. Egyszer azonban csendesedjünk el, és gondoljuk végig, hogy nem velünk van-e a baj. Nem úgy vagyunk-e, mint az egyszeri gyermek, akinek a sokadik felszólítás után azt volt kénytelen mondai az anyja, hogy aki nem akar hallani, annak éreznie kell? Izráel életében is gyakran így volt. Isten a próféták által számtalanszor üzent nekik, kérte, térjenek vissza Hozzá, forduljanak el a bálványoktól, de ők nem hallgattak Rá. Ezért érezniük kellett. Így támadtak rájuk az ellenséges népek, majd hurcolták el őket fogságra. A nyomorúságban felismerték, hogy a fogság is Isten szeretete, azt jelzi, fontosak Neki, törődik velük, szereti őket. Jó lenne, ha mindezt mi fenyítés nélkül is megértenénk. Azonban a mai életet figyelve nem ez látszik. Inkább azt figyelhetjük meg, hogy a szabadabb élet, a jólét nem visz közel Úrhoz, nem a szavát építjük be az életünkbe, hanem egyre messzebb távolodunk Tőle. Félő, hogy ismét fenyíteni kell, ismét keményebben kell szólni, úgy látszik, újra érezni akarunk.

Azonban nem kötelező ide eljutni, segíthetünk egymásnak. Nem mindenki számára könnyű megállni a támadások közepette, ezért kéri, hogy erősítsük a megroggyant térdeket. Van, akit a próba, a nehéz időszak elbizonytalanít hitében, az erősek segítsék őt a megmaradásban. Felelősek vagyunk egymásért.

Meghódol lelkem tenéked, nagy Felség

1. Meghódol lelkem tenéked, nagy Felség, Szentháromságban ki vagy egy Istenség. Csak téged illet minden tisztesség, Mert téged ural az egész föld s ég.

2. Imád a nagy ég ő teljességével, Mondván: szent, szent, szent az Úr felségével! Teljes a föld s ég dicsőségével, Seregek Ura erősségével!

3. Imád a földnek kiterjedt nagysága, Mind e világnak nagy hatalmassága; A sok népeknek minden országa, Roppant táborok sűrű sokasága.

4. Imád téged a napnak fényessége, Az éjszakának titkos setétsége; Imád a holdnak ő teljessége: A csillagoknak szép ékessége.

5. Imád a tenger s a vizek folyása, A sok hegyeknek magas fennállása; Minden szeleknek széjjeloszlása S a madaraknak ékes szólása.

6. Imádlak én is téged, Teremtőmet, Gondviselőmet és Idvezítőmet, Megszentelőmet s erősítőmet: Én Istenemet, egy Segítőmet.

7. Imádlak téged, Urát kezdetemnek, Urát végemnek s egész életemnek, Fő szerző okát a természetnek, Halálnak Urát és kegyelemnek.

8. Imádlak téged, egyedül Uramat, Nem vetem másban én bizodalmamat; Mikor imádlak, halld meg én szómat, Írd be könyvedbe hódolásomat.

Isten áldásával.