Mit viszek az Úr elé?

M

alakiás neve azt jelenti, „az én hírnököm”, tehát olyan ember ő, aki Isten üzenetét közvetíti a nép felé (Mal 1,1-14). Az a feladata, arra van elhívva, hogy amit Isten rábíz, azt adja tovább, vigye bele Izráel népe életébe. Az Úr minket is követeivé akar tenni, azért hív el, hogy a drága, életet mentő evangéliumot vigyük a világba. Hírnökként kiáltsuk bele a mindennapokba, hogy mit tett az Úr értünk. A hírnök nem a maga híreit, nem az összegyűjtögetett érdekességet adja tovább, nem is mások életéről beszél, hanem az Úr tetteiről.

Csodálatos kijelentés ez az Úrtól: „Szeretlek benneteket”. Bizony, nekünk is jó ezt olvasni, ilyen határozottan hallani. Hiszen mi is vágyódunk a szeretetre, jó, hogy így karácsonyt követően ezt halljuk. De számunkra pont karácsony jelenti ki az Atya szeretetét, hiszen egyetlen Fiát adta bele ebbe a világba, és bízta ránk, véreskezű emberekre. Igen, abban nyilvánul meg a szeretete, hogy bár nem vagyunk szeretetreméltók, mégis ideküldte szerető szívét, és kész volt értünk élni, nekünk szolgálni, meghalni helyettünk.

Izráel népe a babiloni fogságból való hazatérés, az újjáépítés és a templomi szolgálat újraindítása ellenére gyakran kételkedett Isten szeretetében. De nem ilyenek vagyunk mi is? Milyen gyakran kétségbe vonjuk az Atya szeretetét és a másik irántunk való szeretetét is. Mennyire szükségünk van arra, hogy újra és újra halljuk, szeretnek bennünket. Isten rámutat, hogy a velük való bánásmód bizonyítja szeretetét. Ők sem különbek Ézsaunál vagy a többi népeknél, mégis őket választotta ki az Úr. Egész történelmük során csak a baj volt velük, mégsem hagyta magukra őket Isten. A fogságból való hazatérés a fényes példája ennek. Amikor engedetlenségük, hűtlenségük miatt megengedte az Úr, hogy fogságba vigyék őket, nem felejtette ott őket, hanem hazavitte népét. Szinte sasszárnyon hordozta őket. Ez mind szeretetét bizonyítja.

Az Úr rámutat, nem nekik kell reklamálni Isten felé, hanem Ő szólhat, mert amíg Isten szeretetét hiányolják, nem veszik észre, hogy ők nem igazán szeretik és tisztelik az Urat. Amíg Istentől elvárják, hogy szeresse őket, addig pont ők kerülnek mínuszba. Milyen gyakran azt gondoljuk, a másik nem szeret, zúgolódunk, megkeseredünk, és nem gondolunk arra, hogy lehet, pont mi nem adjuk meg azt, amit elvárunk a másiktól. Könnyebb elvárni a szeretet, a törődést, mint megadni azt. Atyának és Úrnak nevezik Istent, de nem tisztelik és nem engedelmeskednek Neki. Ráadásul észre sem veszik, amit tesznek, sőt, meg vannak magukkal elégedve. Nagyon szomorú ez, amikor azt gondoljuk, hogy Istennek megteszi a selejt, a fölösleg, az értéktelen is. Ők vannak megsértődve, pedig Isten sértődhetne meg. Vajon mi mit szólnánk, ha olyan ajándékot kapnánk, mint amilyet Istennek adunk? Mit szólnánk, ha most karácsonykor értéktelen, a mások által már nem használt holmikat kaptuk volna ajándékba? Szeretjük, ha amit kapunk, az új, sértetlen, nem járt le a szavatossága. Ha a számunkra fontos, hogy jó és értékes, használható legyen, amit kapunk, akkor miért akarjuk Istennek azt adni, ami már számunkra használhatatlan?

Azt is végiggondolhatjuk, hogyan járulunk az Úr asztala elé. Mit viszünk oda? Mert nem ajándékot, áldozati állatokat vár az Úr, hanem bűnbánó szívet. Azt várja, hogy a bűntől való elszakadás és az újrakezdés vágyával álljunk meg Előtte. Így álltunk-e oda most?

Vizsgáljuk meg most a szívünket, hogyan is gondolunk mindarra, amit Istennek szándékozunk adni? Úgy vagyunk vele, örüljön a néhány percnek, az odavetett pár centnek, ha hébe-hóba megjelenünk a templomban, vagy egész lényünket, minden percünket, minden értékünket neki szenteljük? Hiszen Ő a szívünket várja. Azt várja, hogy önmagunkat adjuk Neki, mint ahogy Ő is magát adta, és a teljes életével szolgált minket. 

Isten kegyelmének, a Tőle kapott áldásnak a megbecsülésére szólít fel a szentíró (Zsid 12,18-24). Teszi ezt úgy, hogy hangsúlyozza az ó- és az újszövetség közti különbséget. Rámutat, Mózes nem látta Istent a hegyen, csak jelenlétének külső jeleit, és félt, félt a nép is, amikor a természeti jelenségekkel szembesült. Mózes félt és komolyan vette Isten szavát. Jézusban Isten már nem félelmetes, hanem megközelíthető módon jött közénk. Felkereshetjük bűneinkkel, betegségeinkkel egyetemben. Nem kell félni, hogy elveszünk, mert Jézus Krisztus által nem elveszíteni, hanem megmenteni akar. Azért is jött ebbe a világba, hogy az Isten számára már elveszett embert megkeresse és megmentse. Igen, mi Isten számára elveszettek vagyunk, de nem mondott le rólunk, hanem utánunk jön, megkeres, majd hazavisz.

Mi már Jézushoz járulhatunk bátran és bizalommal. Mert az Ő vére nem bosszúért kiált, hanem megbocsátásért könyörög. Ezt láttuk, amikor a kereszten imádkozott megfeszítőiért, az elutasítókért. Így könyörög értünk is.

Aki befogadta Jézust az életébe és megtapasztalta bűnei bocsánatát, a mennyei Jeruzsálemhez, Isten láthatatlan, de valóságos világához tartozik. Jézus által mi is Isten örökösei lehetünk. Egy sokkal jobb világ felé tartunk hit által, mint amiben most élünk. Abban a világban a tökéletesség, a tisztaság, a bűnnélküliség uralkodik, ott már Isten minden mindenekben. Úgy élhetünk ebben a világban, hogy Jézus vére által fel vagyunk jegyezve a mennyben, ott vagyunk számontartva. Csodálatos ez, és adjon erőt a mai napon és minden napon a számunkra. Éljünk úgy, mint akiknek gyökerei az égbe nyúlnak, onnan szívjuk a tápanyagot, azonban gyümölcseink ebben a világban fogyaszthatók. Bátorítson és erősítsen az a tudat, hogy Isten országa polgárai vagyunk, abban az országban nem ismeretes az aggodalmaskodás, a félelem, mert a Királynak gondja van övéire.

Hadd menjek, Istenem, Mindig feléd

1. Hadd menjek, Istenem, Mindig feléd, Fájdalmak útjain Mindig feléd. Ó, sok keresztje van, De ez az én utam, Mert hozzád visz, Uram, Mindig feléd.

2. Ha este száll reám S csöndes helyen Álomra hajtanám Fáradt fejem: Nem lesz hol nyughatom, Kő lesz a vánkosom, De álomszárnyakon Szállok feléd.

3. Szívemtől trónodig - Mily szent csoda - Mennyei grádicsok Fényes sora, A szent angyalsereg Mind nékem integet; Ó, Uram, hadd megyek Én is feléd!

4. Álomlátás után Hajnal ha kél, Kínos kővánkosom Megáldom én. Templommá szentelem, Hogy fájdalmas szívem, Uram, hozzád vigyem, Mindig feléd!

5. Csillagvilágokat Elhagyva már, Elfáradt lelkem is Hazatalál. Hozzád ha eljutok, Lábadhoz roskadok: Ottan megnyugodhatok Örökre én!

Isten áldásával.