Vegyük komolyan!

I

sten Izráel papjait szólítja meg (Mal 2,1-9), nekik szól az üzenet. Amikor olvassuk ezeket a sorokat, talán úgy gondoljuk, kényelmesen hátradőlhetünk, hisz nem vagyunk papok, ez most igazán nem nekünk szól. Ebből a gondolkodásból fel kell ébrednünk, mert mi már újszövetségi nép vagyunk, ott pedig minden tanítvány pap, mégpedig az Úr szent papja (1Pét 2,5). Mi ugyan nem áldozatokat mutatunk be, mert azt bemutatta az Úr Jézus, de mi is Istent képviseljük a világban, vagy legalábbis az lenne a feladatunk. Mindannyiunkra ránk van bízva az evangélium, nemcsak a lelkészekre.  Természetesen a lelkészeknek, az igehirdetésére elhívott személyeknek még jobban bele kell tekinteni ebbe az Igébe. Úgy kell olvasni, hogy bizony nekem szól ez, kinek is szólna?

Az Úr megszólít, és azt kéri, vizsgáljuk meg, hogy életünk összhangban van-e bizonyságtételünkkel, szavainkkal? Dicsőíti-e az életünk Őt? Hogyan dicsőítjük Őt? Ha komolyan vesszük a magunk számára mindazt, amit a Szentírásban olvasunk. Az egyik kísértés, hogy másnak olvassuk, másoknak elmondjuk, mit kér az Úr, mi az akarata, de a magunk számára nem tartjuk kötelezőnek, amit felismerünk. Itt azt kéri, hogy elsősorban magunkat tanítsuk, mi kezdjük el élni, az Igét. Engedjük, hogy egy verset a szívünkre helyezzen az Úr, és igyekezzünk azt megvalósítani néhány héten vagy több hónapon keresztül. Csak egy Igét idézek ide, amit ha elkezdünk gyakorolni, megváltoztathatja az életünket, környezetünket. „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük” (Mt 7,12). Arra bátorít, hogy ne várjam a másiktól, hanem én megelőzve őt, tegyem, amit elvárok, amit szeretnék, hogy velem is tegyenek, vagy nekem is megadjanak. Engedjük, hogy az Úr szívünkre helyezze azt az Igét, amelyet nekünk kell cselekedni, ami áldást vihet az életbe.

Isten Lévi törzsével, akitől a papság származott, szövetséget kötött, az volt a feladata, hogy Isten ismeretére tanítsa meg a népet. A bűnben élőket pedig segítse az Úrhoz, segítse új életre. Ma is ez a faladatunk. Isten gyermekeinek, a tanítványoknak Gazdájukat kell megismertetni az emberekkel. Nekünk nem a legújabb tudományos ismereteket, a sport, a politika, a mindennapi élet híreit kell továbbadnunk, hanem azt, amit Istenből megismertünk. Az élet eseményeinek megvannak a maga hírközlő eszközei, azonban Jézusról csak az tud bizonyságot tenni, aki ismeri. A különféle termékeket sokféle eszköz által reklámozzák, ezek nem szorulnak a mi népszerűsítésünkre, azonban a Krisztusi életről, Isten lényéről csak a tanítványok beszélhetnek. Mégis gyakran inkább a hírekről diskurálunk, mintsem az élet beszédét vinnénk a sokféle bajban élőknek. Pedig a mi feladatunk megmutatni, hogy a szenvedők, a tragédiákat átélők is egyedül az Úrnál találhatnak vigasztalást, kaphatnak segítséget a talpra álláshoz. Ahogyan a zsidó papok a Seregek Urának követei voltak, úgy vagyunk mi Jézus Krisztus követei. Pál apostol is mindig Jézus követeként nevezte meg magát. Sőt, ki is mondja: „Krisztusért járva tehát követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg Istennel” (2Kor 5,20). Tehát követek vagyunk, Krisztus békéltető követei. Tegyünk eleget minden nap ennek a feladatnak.

A Malakiás korabeli papok tanításukkal tévútra vezették az embereket, mi is vigyázzunk, mert nagy felelősség az Úr nevében járni. Ügyeljünk, hogy az életünk is bizonyítsa, Isten szavát komolyan kell venni. Legyünk mi azok, akik elöl járunk az Úrnak való engedelmességben. Mert Urunk is előttünk jár, hiszen azt kéri, legyünk a követői, menjünk utána. Ő nem előre küld minket a harcok közepébe, hanem előttünk megy, kitapossa az utat, és azt kéri, hogy mi mindig a lába nyomába lépjünk. Jézus is élte, amit tanított.

Az újszövetségi napi rész is azt hangsúlyozza, nehogy elutasítsuk azt, Aki szól, vagyis az Urat (Zsid 12,25-29). Szívünkre helyezi a szerző, hogy vegyük nagyon komolyan az Úr szavát. Mert bizony megkísért bennünket, hogy válogatunk az Igében, mi döntjük el, mi az, ami nekünk szól, mi az, amit komolyan kell venni, vagy az életünkre vonatkozik. Milyen könnyen rá tudjuk vágni, ez az Ige nem ide vonatkozik, ezt nem így kell érteni. Miért teszünk így? Mert amit mond az Úr, érint minket, sőt elevenünkbe vág, azonban mi nem akarunk változtatni. Mi már eldöntöttük, mit akarunk tenni, és inkább csűrjük, csavarjuk az Igét, csakhogy ne kelljen feladni döntésünket, ne kelljen változtatni. Erre mondja a szentíró, vigyázzatok! Igen, vigyázzunk, vagyis vegyük komolyan a kemény, az akaratunkkal ellentétes Igét is. Adjunk Istennek igazat, mert magunkat és néha a környezetünket meg lehet téveszteni, de Istent nem. Hányszor gondoljuk mégis azt, hogy Őt is becsaphatjuk. Ez azonban nem lehetséges, mert Ő a szívek és vesék vizsgálója, ismeri a ki nem mondott gondolatainkat, féltve őrzött titkainkat, tisztában van képességeinkkel is.

Fontos azt is tudni, hogy az Úr újra megrengeti a földet, vagyis lesz egy nap, amikor megítéli a világot, az embert, akkor már valóban azok leszünk, akik vagyunk. Az Úr előtt nem játszhatunk szerepet, ott már nem mondhatjuk, nem én tettem, soha nem mondtam, mert nyitott könyv lesz az életünk. Ezt a napot, ezt a megrendülést senki nem kerülheti ki. Azonban azért jött el az Úr Jézus a világba, hogy még most Vele találkozva megrendüljünk. Rendüljünk bele abba a képbe, amit mutat rólunk, és mondjuk, igen, ez vagyok én, Uram. Veszendő, utolsó bűnös vagyok, de kérlek, könyörülj rajta. Így rendült meg Jézus lényébe tekintve Péter is a Genezáret tó partjánál a rekordhalfogás napján. Végre bűnösnek látta magát, vagyis annak, aki volt, amit eddig nem akart elismerni. Ez a megrendülés megváltoztatta, tanítvánnyá tette.

Azért vegyük komolyan az Úr szavát, mert egy rendíthetetlen, soha el nem múló, vagyis örökkévaló ország felé halad az életünk hit által. De valóban oda igyekszünk? Vagy a látható, a jelenvaló világ túlságosan sok szállal köt magához? Lássuk meg azonban, hogy ez a világ elmúlik, vele annak minden dicsősége, sikere, kényelme. Minden megrendül majd, csak Isten országa nem. Ezért igyekezzünk abba az országba belépni, amíg halljuk az Úr hívó szavát. Lépjünk be Isten országába a szoros kapun keresztül, hogy mennyei állampolgárokká váljunk. És már ennek az országnak a polgáraiként éljünk bizonyságtevő életet.

Ki vagyok én

Ki vagyok én, ki vagyok én,

Kinek lát engem az Isten?

Sok bűnömért, vétkeimért,

Megítél engem az Isten.

Veszendő utolsó bűnös vagyok,

Csontomban kárhozat kínja sajog,

Segítség, segítség, elpusztulok.

Valaki vár, valaki kér,

Valaki hívogat engem.

Sok bűnömért, vétkeimért

Valaki szenvedett értem.

Megtartó Úr Jézus befogadtál,

S azért, mert szerettél megváltottál.

Összetört életem parancsra vár.

Isten áldásával.