Csend

I

smét Jób beszél, tele van szomorúsággal, mert barátai is búsítják, és nem vigasztalják. Szavaik tőrdöfésekkel érnek fel és újabb sebeket okoznak (Jób 19,1-20). Nem tudnak továbblépni, és nem látják, hogy vigasztaló szavakra van szükség. Meg kell azonban nekünk látni, ha ők nem is vették észre, hogy hiába verjük a másik fejéhez a bűneit, és bombázzuk Igékkel, ha ő nem látja az állapotát, semmit sem érünk el. Amikor Péter a csodálatos halfogás után megvallja bűneit, az nem azért történt, mert Jézus addig gyötörte, amíg bűnbánatot nem tartott, hanem az Úr lényébe tekintve rádöbbent arra, hogy ki is ő. Tegyünk örömmel az Úrról bizonyságot, de ne erőltessünk, hanem várjuk ki, amíg a Szentlélek az Ige által elvégzi a munkáját. Mert az a jó, ha a Lélek munkálkodik, és nem mi erőlködőnk. „A szelíd beszéd megtöri a csontot” (Példb 25,15), mi se feledjük, és vegyük komolyan bölcs Salamon tanácsát.

Arról beszél Jób, hogy ha téved is, vállalja, de nem kell erőltetni, nem jó az, amikor valaki kényszerből vall meg valamit. Mindennek a szívünkből kell származni, az a jó, ha magunk ismerjük fel állapotunkat, látjuk meg bűneinket. Jób azonban továbbra is kitart igaza mellett, tudja, hogy nem követett el olyan bűnt, aminek ez a szenvedés lenne a büntetése. Úgy látja, Isten gyötri, mert amikor kiáltott is, nem kapott választ. Mivel nem segítik a barátok, így még mélyebbre kerül Jób lelkileg, úgy látja, Isten elfordult tőle, nem hallgatja meg imádságát. 

Pedig nem erről van szó, hanem arról, hogy a fájdalom és a keserűség annyira körülvették, hogy már nem látja a felhő mögött a napot. Jó, ha nem csak betegségünkkel, problémánkkal foglalkozunk, hanem túlnézve rajtuk meglátjuk a napot. Soha ne feledjük, hogy a nap felhős idő esetén is a az égen tartózkodik, csak épp nem látjuk. Adjon ez vigasztalást és reménységet, Isten itt van, csak a felhőim eltakarták. Kérhetjük azonban a Szelet, hogy fújja el a felhőket. Isten Szentlelke képes kiemelni ebből a csüggedt állapotból. Jó, ha ilyenkor sem tesszük félre a Bibliát, hanem ragaszkodunk hozzá, és olvassuk akkor is, ha fásultak vagyunk, ha nem értünk mindent.

Az ördög trükkje, hogy szenvedések, sötét napok idején azt sugallja a szívünkbe, nem alkalmas most az idő bibliaolvasásra, belénk sugallja, hogy most képtelenek vagyunk figyelni Rá. Pedig épp most van az Igére szükségünk, most kellene még jobban elmélyedni benne, mert általa szerető Atyánk szól. Csodálatos, hogy az Úr Jézus a kereszten kibeszélhetetlen fájdalmai közepette Igét idézett, majd kétszer is az Atyához fordult. Még a kereszten is tudta, az Atyára van szüksége, és hogy még onnan is lehet Őt hívni. Bárhol vagyunk, hívjuk mennyei Atyánkat, ne higgyük el a gonosznak, hogy most nem vagyunk megfelelő lelkiállapotban a Biblia olvasásához. Ha letesszük a Bibliát, az erőforrástól fosztjuk meg magunkat. Ha nem emeljük Jézushoz szemünk, csak a szenvedésünk marad, csak magunkkal foglalkozunk, és az még jobban lehúz. Foglalkozzunk még többet Megváltónkkal!

Az elpecsételést követően fél óra csendre került sor a mennyben (Jel 8,1-6). Megállnak az események, és így lehetőséget kap az ember, hogy ő is megálljon és önmagába nézzen, majd Istenhez forduljon. Szükségünk van szünetekre, olyan időre, amikor elcsendesedünk. Mert a csendben láthatjuk meg igazán magunkat, és mélyülhetünk el Isten lényében. Az Úr előtti csendben láthatjuk meg bűneinket, ott ismerhetjük fel, hol rontottuk el a dolgokat, és megláthatjuk az Úr szerinti megoldást. Így, szombaton, amikor az Úr teste a sírban volt, legyünk csendben, szánjunk időt az elcsendesedésre. Vegyük komolyan, amit olvasunk, és legalább fél órára álljunk meg mi is, tartsunk csöndet és figyeljünk Urunk szavára.

A csönd mindig Istentől adott lehetőség a Vele való találkozásra, önmagunk összeszedésére, életünk korrigálására. Ha az Ige mellett vagyunk csöndben, más szívvel léphetünk ki belőle a mindennapokba. Az Atya jelenlétében új látást kapunk, helyére kerül az életünk. De tudunk-e csöndben lenni? Félre tudunk-e minden zajforrást tenni? Már a zajt is megszoktuk, szinte természetes, ha a telefon megszólal, és nem is zavar bennünket, hogy a királyok Királyának mondjuk, amikor felvesszük a készüléket: várj! Ez a mi nagy bajunk, Isten mindig várhat, csak az ember nem, mert nagyon fontosak vagyunk. Pedig az Úr szava mindennél fontosabb, biztosítsunk számára mindenkor elsőbbséget.

A mennyei csend előkészületet jelent a hét trombitaszóhoz, a nyomukban történő eseményekhez. A csend felkészülésre is adatik, hogy ne érjen váratlanul bennünket semmi. Egy angyal közben tömjént ad a szentek imádságához. Igen, szükség van erre, hogy jó illat legyen az imádságunk és az életünk. Hiszen az Úr jó illatként, az Ő illataként akar látni bennünket. Az imádságok Isten elé kerülnek, és ezek lesznek, amik reménységet jelentenek az emberiség számára a nyomorúságok közepette. Amíg van imádság, amíg vannak imádkozók, van esély az ember megváltozására. Van esély, hogy végre őszintén megtérünk az Úrhoz. De Igénk azt mutatja, nem mindenki él ezzel a lehetőséggel, és szükség lesz keményebb szóra. Még mindig keményen kell szólni, még mindig szükség van természeti katasztrófákra, mert nem akarjuk meglátni, hogy rossz irányba haladunk. Most még lehet irányt változtatni, még elindulhatunk Isten országa felé. Ne halogassuk, hanem forduljunk vissza a széles útról, és menjünk be a szoros kapun az életre.

 Ki Istenének átad mindent

1. Ki Istenének átad mindent, Bizalmát csak beléveti, Azt csudaképpen őrzi itt lent, Ínség, baj közt is élteti. Ki mindent szent kezébe tett, Az nem fövényre épített.

2. A súlyos gondok mit használnak, A sóhaj, sok jajszó mit ér, :/: Ha sebeink még jobban fájnak S mindennap kínunk visszatér? Így terhünk egyre súlyosabb, Ha lelkünk búnak helyet ad.

3. Csak légy egy kissé áldott csendben: Magadban békességre lelsz, :/: Az Úr rendelte kegyelemben Örök, bölcs célnak megfelelsz. Ki elválasztá életünk, Jól tudja, hogy mi kell nekünk.

4. Zengj hát az Úrnak s járd az utat, Mit éppen néked Ő adott; :/: A mennyből gazdag áldást juttat S majd Jézus ád szép, új napot. Ki Benne bízik és remél, Az mindörökké Véle él.

Isten áldásával.