Menedékhely a kereszt

J

ób szenvedései közepette reménytelenné válik, már csak a halát, a sírt látja maga előtt (Jób 17,1-10). Jövőképe semmivé lett, a napok fogynak, és csak a sír várja, gondolja ez az ember. Ilyen mélységbe jut, mert a mellette lévők csak gúnyolódók, nem tudnak hitet és reményt önteni belé. A barátok hite gyönge, nem képesek Jób számára reménységet közvetíteni, nem tudják Isten hatalmát elé élni. De vajon mi hogyan viseljük szenvedéseinket? Milyen a jövőképünk, amikor orvostól orvosig kell járni, és egyre rosszabbak lesznek az eredmények? Van-e olyan hitünk, amelyből ilyen élethelyzetben is erőt merítünk, vagy mi is elveszítjük reménységünket és csak a halált látjuk magunk előtt? A Krisztusba vetett hit által feltöltődhetünk, és a rendkívüli helyzetekben, a szenvedések, fájdalmak idején is erőt meríthetünk belőle. Sőt, a krisztusi hit olyan alapot kínál, amelyre lehet építeni, mert az élet legkeményebb viharai közt sem dől össze az, amit ráépítettünk. Adjunk hálát a Bibliánkért, mert kifogyhatatlan erőforrás, olyan tartalékok vannak benne, amelyek a legnehezebb időkben is át tudnak segíteni a holtponton. A Biblia, mint Isten szava a sötétség idején is biztos fényforrás. Tulajdonképpen Jób számára azért volt nehéz próba ez az időszak, mert nem volt a kezében a Szentírás, ami által tudott volna tájékozódni, amiből erőt merített volna, és másképp láthatta volna a helyzetét, mint így.

Jób szenvedése alatt barátai véleménye ellenére kitart meggyőződése mellett, vállalja, hogy nem vétkei miatt szenved. Ezzel a kijelentéssel továbbra is Istenbe kapaszkodik. Ha nem is érti, miért történtek a dolgok, az Úrhoz fordul, és hiszi, hogy megerősödve kerül majd ki ebből a helyzetből. Jó meglátnunk, hogy nem muszáj a nehéz időszakokban összeroppanni, hanem meg lehet erősödni bennük. Az első keresztyének is megerősödve jöttek ki az üldözéses időszakból. Nem roppantak össze, pedig nehéz helyzetben voltak, hanem inkább javukra vált a nagy nyomorúság. Miért? Mert nem vették le szemüket az Úrról, hanem mindvégig Belé kapaszkodtak. A Jelenések könyvében is látjuk, hogy János apostol a kőbányában, idős korban sem roppan össze, nem is borul ki, mert átéli, hogy az Úr ott is jelen van. Az Úr velünk van, ott, ahol vagyunk, megnyitja előttünk a mennyei világ kapuit, és oda bepillantva másképp látjuk a történéseket. János is látta, hogy nincs maga, és az Úr kézben tartja az eseményeket. Sőt, úgy látja a gonosz legnagyobb tombolása idején, hogy le van győzve, mert Júda oroszlánja legyőzte.

Az ötödik és a hatodik pecsét is felnyitásra került, most nem lovasok jelennek meg, hanem előbb János az Úr mártírjait látja az oltár alatt (Jel 6,9-17). Már akkor volt sok olyan tanítvány, akinek a hite az életébe került, mégis vállalták, mert tudták: az Úr is vállalta őket. Vállalták a mártírságot, mert tudták azt is, hogy az Úrhoz mennek, hogy a halállal nem fejeződik be az életük. Tulajdonképpen azért tudtak meghalni Jézusért, mert Ő előbb meghalt értük, másrészt túlláttak a földi élet határain, és felragyogott előttük az örökkévalóság.

A mennyben azt látjuk, hogy türelmetlenekké válnak, azt kérik, Isten álljon bosszút értük, de türelemre intik őket. A földi bűnökért felelni kell, de Isten nem türelmetlen, és ad lehetőséget arra, hogy megtérjünk és éljünk. Bárcsak sokan élnének ezzel a haladékkal. Másrészt azt is megtudjuk, hogy lesznek később is mártírok, lesznek, akiket hozzájuk hasonlóan megölnek hitükért. Én tudnám-e vállalni az Urat, ha az életembe kerülne a hűség, a kitartás, a hit?

Mennyire más az időszámítás Isten világában, azt kapják a türelmetlen lelkek, hogy még egy rövid idő - már eltelt kétezer év, és még mindig tart a kegyelmi idő. Isten mennyei világában ez rövid idő, ne türelmetlenkedjünk, hanem hittel várjunk. 

A hatodik pecsétet követően rendkívüli erejű földrengés következik be. Hatására sötétség keletkezik a földön és pánikhelyzet alakul ki. Az emberek fejvesztve menekülnek, keresik a túlélés lehetőségeit. Mindenki csak magával törődik, talán az is kiviláglik, hogy vannak, akik már előre felkészültek a rendkívüli katasztrófára, és túlélési helyeket építettek ki a maguk számára. Azonban látjuk, nem ez a megoldás, nem a menekülés, nem a túlélési készletek mentik meg az embert, hanem az őszinte bűnbánat, az Istenhez való megtérés.

Azonban megtérést nem látunk, az ember továbbra is magában bízik, maga akarja megoldani a problémát. Pedig a szövegből kiderül, felismerték, hogy a természeti katasztrófa nem lemezmozgások következménye, hanem a trónon ülő és a Bárány haragjának a kifejeződése. Ez a katasztrófa Isten ítélete, amellyel még mindig fel akarja rázni az emberiséget, azt akarja, hogy visszatérjünk Hozzá. Ők azonban menekülnek. De a menekülés sem megoldás, a maguk választotta rejtekhelyek sem nyújtanak biztonságot, mert a katasztrófa elől el lehet bújni, de Isten haragja elől nem. Az egyetlen megoldás, ha szembenézünk önmagunkkal és vállaljuk bűneinket, majd a kereszt alatt kegyelmet kérünk. Mert még mindig áll a Krisztus szent keresztje elmúlás és rom felett. Ma még nem késő a kereszthez menni, nem késő bocsánatot kérni Megváltó Urunktól.

 Egyedüli reményem

1. Egyedüli reményem, Ó, Isten, csak te vagy; Jövel és nézz meg engem, Magamra, ó, ne hagyj! Ne légy tőlem oly távol, Könyörülj hű szolgádon, Úr Isten, el ne hagyj!

2. Ha a nehéz időkben Elcsügged a szívem, :/: Vigasztalást igédben, Uram, te adj nekem! Ha kétség közt hányódom És mentségre nincs módom, Te tarts meg, Istenem!

3. A földön ha elvesztem Szerelmem tárgyait, :/: Maradjon meg mellettem Szerelmed és a hit; Csak azt el ne veszítsem, Mi benned, ó, Úr Isten, Remélni megtanít!

4. Földi jó és szerencse Mulandó, mint magunk, :/: De a hit drága kincse Örök és fő javunk; Hitünk áll rendületlen, Hogy Isten véd szüntelen: Élünk vagy meghalunk.

5. Uram, a nyomorultat, a gyöngét el ne hagyd, :/: Az árvát, elhagyottat Gyámolítsd te magad! A szegényt, ki remélve Csak reád néz az égre: Úr Isten, el ne hagyd!

Isten áldásával.