A pénz vagy Krisztus?

G

ósen földjén is telik az idő, Jákób közeledik halála felé, de ezt nem tragédiakánt éli meg, hanem készül rá (1Móz 48,1-22). Készül és rendezi kapcsolatait, elbúcsúzik és áldást oszt. Azt az áldást adja tovább, amit Istentől kapott. Bizonyságot tesz József előtt az Úr megjelenéséről, ígéretéről és áldásáról. Mit adunk tovább gyermekeinknek? Jákób nem anyagi természetű dolgokról beszél Józseffel, hanem Istenről tesz bizonyságot. Rámutat, Isten él, beszél, kapcsolatba kerül velünk. Elmondja, hogy volt találkozása Istennel, és ebből a találkozásból életváltozás jött létre. Tudok-e beszélni az Úrral való találkozásról, el tudom-e mondani, hogy szólt hozzám? Jákób pontosan emlékszik még halála előtt is arra a napra és pillanatra, amikor Isten megjelent neki. Talán igeolvasás vagy egy istentisztelet alkalmával éltük át, hogy megszólított az Úr, emlékezzünk vissza az igére, amit szívünkre helyezett, és mondjuk el. Adjuk tovább, amit Tőle kaptunk.

József szépen beszél fiairól, úgy mutatja be őket, mint akiket az Úr adott neki. Jó, ha így látjuk gyermekeinket, az Úr adta őket nekünk. Ne a problémákat lássuk, hanem Isten ajándékozó szeretetét. Jákób is úgy tekint most Józsefre és gyermekeire, hogy nem a múlt fájdalmaira tekint, hanem a kegyelmes Istenre. Nem gondolta, hogy valaha meglátja Józsefet, és most az unokáit is megölelheti. Mert az Úr nagyobb áldást és gazdagságot kínál, mint ahogy mi elgondolnánk.

Jákób megáldja József fiait, de nem a születési sorrend szerint, ezért József azt gondolta, apja tévedett. Azonban azt olvassuk, hogy tudatosan áldotta meg így őket. Azért tudatosan, mert figyelt az Úrra, és meglátta az Ő akaratát. Szinte prófétai látás ez, mert aki figyel felfelé, meglátja az Úr üzenetét és akaratát. Isten nem mindig aszerint cselekszik, ahogyan mi elképzeljük. József is ezt tapasztalja, Jákób a saját életében is megtapasztalta, hogy nem az idősebb kapta az áldást. Isten mindig szuverén döntést hoz, ismeri a szívünket, tudja, ki az, aki teljesen Neki fogja szentelni az életét. Bízzunk abban, hogy az Úr mindig jó döntést hoz, és ha mi nem is értjük azonnal, javunkra cselekszik.

Az áldás is bizonyságtétel, arról az Istenről, Aki gondját viselte az áldásosztónak. Jákób meglátja, hogy élete mögött az Úr áll, és már akkor gondoskodott róla, amikor ezt ő még nem így látta. Erre a gondoskodó Istenre bízza Józsefet és gyermekeit. Azt is látja, hogy az Úr szabadította meg a gonosztól. Milyen gonosztól? Attól, aki benne élt, az óemberétől, aki romlására volt. Isten adott új életet a számára.

Jákób látja, hogy eljött az idő, és meg fog halni, de nem keseredik el, mert tudja, Isten utódaival marad. Isten veletek lesz - ez a lényeg. Egy idő után magukra kell hagynunk gyermekeinket, mert eljön az a nap, amikor már nem foghatjuk a kezüket, de nem baj, mert Isten velük marad. Az Ő keze biztos kéz, tenyerében biztonságban van az, akit oda helyezünk. Ezért ne féljünk, ha menni kell, ne nyugtalankodjunk azok miatt, akik maradnak, mert ha velük az Úr, akkor a legnagyobb hatalom marad velük. Isten lehetőségei nagyobbak, mint a mieink.

Néhányan ráléptek az Úr útjára, az élet útjára Efézusban, és ez megváltoztatta életüket, szokásaikat (ApCsel 19,23-40). Most már nem vásárolták az amuletteket, a bálványokat, és ez hatással volt az ötvösökre. Mivel a tanítványok már nem vásárolták termékeiket, jövedelemkiesést tapasztaltak, és Demeter vezetésével Pálék ellen lázadtak. Féltik a jólétüket, vészharangot kongatnak, és úgy állítják be, hogy megélhetésük veszélybe kerül. Mint már annyiszor, most is azt látjuk, hogy a pénz fontosabb, mint az ember. A gadaraiak is azért küldték el Jézust, mert veszteségük lett, nem örültek egy megszállott gyógyulásának, az anyagiak nagyobb értéket képviseltek előttük, mint egy ember élete. De hogy vagyunk mi? Nem tapasztalható ma is ez az értéktévesztés? Nem vagyunk a pénz rabjai? Isten munkáját is csak addig fogadjuk el, amíg nem érinti a pénztárcánkat?

Nem az emberek megváltozásának örülnek, hanem magukat féltik. Azonban mit is várhatunk tőlük? Akik nem fogadják be az igét, nem tudnak örülni mások megtérésének. Mivel bennük nincs változás, érzéketlenek maradnak mások problémájával, életével szemben. Pénzéhségüket a vallás mögé rejtik. Úgy tesznek, mintha nekik az istennő vagy a templom sokat jelentene, azonban nekik a pénz az istenük. Ha nem így volna, felismernék, hogy bálványimádás a hitük, pénzrablás a foglalkozásuk, és mindennek hátat fordítva elindulnának Jézust követni. Hányan használják fel ma is a gyülekezetet karrierépítésre, látványos kiugrásra. Nem Jézus a lényeg, hanem a karrier. Vannak, akik úgy gondolják, mert pénzük van, jár nekik hely a gyülekezet vezetésében. A pénz szeretete rabbá és vakká tesz.

Végül a város jegyzője oldja meg a helyzetet, nem enged a pénzemberek nyomásának. Bár ma is mernénk mindig józanul, Krisztusra figyelve dönteni. Ez az ember felismerte, hogy nem rá tartozik ez az ügy, és nem avatkozott bele. Jó, ha felismerjük, mi az, ami ránk tartozik, és mi az, ami nem. Mindig csak azt tegyük, amire az Úr felhatalmaz.

 Már keresztem vállra vettem

1. Már keresztem vállra vettem S érted mindent elhagyok. Mindenem vagy, árva lettem, Honjavesztett szív vagyok. Vágyat, célt a múltnak adtam, Nincs már bennem vak remény, Mégis gazdag úr maradtam: Isten és a menny enyém.

2. Ember bánthat és zavarhat: Szíved áldott menedék; :/: Sorsom próbál és sanyargat: Édes csenddel vár az ég. Nincsen búm, mely könnyet adjon, Míg szerelmed van velem, Nincs öröm, mely elragadjon, Hogyha nem benned lelem.

3. Lelkem, teljes üdv a részed, Hagyd a bút s a gondot el; :/: Légy vidám, ha meg-megérzed: Tenni kell még s tűrni kell. Gondold el: ki Lelke éltet, Milyen Atya mosolya; Megváltód meghalt teérted: Mit bánkódnál, menny-fia?

4. Kegyelemből dicsőségbe Szállj, hited majd szárnyat ad, :/: S az örök menny fénykörébe Bévezet majd szent Urad. Véget ér itt küldetésed, Elszáll vándoréleted, Üdvösséggé lesz reményed, Égi látássá hited.

Isten áldásával.