Nincs több kifogás

N

em nagyon lelkesedik Mózes, nagyon nehezen akar megmozdulni (2Móz 4,1-17). Milyen nehezen mozdulunk mi is, amikor az Úr szól és megbíz valamivel. Embereknek gyakran ugrunk, különösen, ha olyan dolgot kérnek, ami által népszerűségünk nő. Istennek mindig értetlenkedünk. Félünk a feladattól, az sem elég, hogy megígérte: veled leszek.

Kifogáskeresésben kiválók vagyunk, Mózes most abba kapaszkodik, mi lesz, ha nem hisznek a szavának. Nem mondja ki, hogy semmi kedve az egészhez, de benne van. Olyan szomorú, hogy az Úrnak annyit húzódozunk, annyi kifogást hozunk fel, és mindenbe kapaszkodunk, csak ne kelljen menni. Persze, a környezet is, ahova menni kell, nem tartozik a könnyű esetek közé. Ők is gyorsan kételkednek, könnyű kétségbe vonni a másik tapasztalatát, könnyebb, mint szembenézni a valósággal és vállalni a küzdelmet az új élet érdekében. Ők a nyugalmat nézik, és inkább rabok maradnak, csak ne nehezítsék meg az életüket.

Az Úr kész jelekkel is megerősíteni Mózest. Olyan jeleket tesz lehetővé a számára, amik jelzik, hogy élete mögött ott az Úr. A jelek szerepe Isten hatalmára mutatni és megerősíteni az elhívást. Három jelet is kap Mózes, Isten felkészíti őt. Nem hagyja, nem engedi felkészületlenül sem a nép, sem a fáraó elé. Bár nem szükségesek a jelek, mert Isten népének a szónak is hinni kellene. Elég-e számomra a szó? Elég-e az Úr igéje? Vagy nekem is jelekre, csodákra van szükségem? Azonban a jelek sem érik el mindig azt a hatást, amit szeretnénk. Isten hirdetett szavában nagyobb erő és tartósabb hatás van, mint a csodákban. Az ige a szívet is átformálja, és új, krisztusi emberré tesz.

Mózest semmi sem győzi meg, nagyon nem akar menni, nem akar engedelmeskedni. Talán még mindig hercegnek gondolja magát? Még mindig valaki, és neki ne mondja meg Isten se, hogy mit csináljon? Hányszor vagyunk mi is így, hozzuk a kifogásokat, mert nagyon nem akarunk menni és cselekedni. Most arra hivatkozik, hogy ő nem a szavak embere, nem megy, mert nem tud beszélni. Isten még mindig enged, kész igazodni hozzá, és megígéri, hogy Ő lesz Mózes szájával. Ez sem elég neki. Semmi sem elég Mózesnek, bizony, nekünk sem elég. Mindig valami mást akarunk, mint amit Isten kínál a számunkra.

Most már nem másik jelet vagy segítséget kér, hanem visszadobja a labdát, elhárítja, kösz, de nem. Küldj mást. Mit meg nem engedünk magunknak, mintha nem is az Úrral beszélnénk. És Isten megharagszik, nem csoda, inkább az eddig tanúsított türelem a csoda. Mert mi bizonyosan nem foglalkoznánk ennyit egy olyan személlyel, aki mindent elutasít, és ennyire nem akarja vállalni, amivel megbízzuk. Az Úrnak fontos a mi személyünk, kész velünk tovább jönni és foglalkozni minden értetlenségünk ellenére. Bizony, néha nehezen elviselhetők lehetünk Urunk számára, mégsem rak félre, hanem ismét megpróbálja. Áldott legyen irgalmáért, türelméért és szeretetéért.

Haragja ellenére is ad még egy lehetőséget neki, a testvérét, Áront állítja mellé. Mózes most már nem egyedül fog menni, vele lesz Áron is. Két személy fogja tanúsítani az Úr szavát és akaratát. Mózes meg fogja azonban azt is látni, nem mindig előny, ha egy másik embert is kikövetelünk az Úrtól. Ha Isten személyes jelenlétét kínálja fel, annál soha nem kell több. Istent egyetlen ember sem pótolhatja. Eljön majd az idő, amikor Áronnal is probléma lesz. Merjük magunkat Urunk kezére bízni, mert Ő mindig tudja, mi a legjobb megoldás. Most már menni kell, nincs több kifogás és mellébeszélés, menni kel az Úr nevében, eljött a cselekvés ideje. Eljött a megmozdulás, a rabságból való kivonulás ideje. Induljunk mi az Úrral.

Pál apostol kihasználja a lehetőséget, és bizonyságot tesz Megváltójáról, az Úr drága kegyelméről, az életében elvégzett munkájáról (ApCsel 22,1-16). Rámutat, hogy ő is olyan volt, mint az előtte állók. Amit elmond a múltjáról, azt nem lehet tagadni, valóban olyan volt, akinek lefesti magát. De akkor valaminek történni kellett, hogy most egészen más. Valami rendkívülinek kellett végbemenni benne, ahhoz, hogy most üldözést, szenvedést, bilincseket is vállaljon azért a névért, amit üldözött. De mi történt vele? És velem is megtörténhet? Én is megváltozhatom? A mai ember is lehet mássá? Egy ma Jézust üldöző is lehet tanítvánnyá? Pál bizonyságtétele azt üzeni, azt  a reménységet sugározza, hogy igen. Ha az ő életét át tudta formálni a feltámadott Úr, akkor nincs lehetetlen a számára, és bárki élő hitre juthat.

Az apostol vallomásából megtudjuk, hogy a változást az Úr szava vitte végbe. Azon van a hangsúly, hogy Ő beszél. Megszólít, és elmondja, kicsoda, illetve megmondja, mi a terve velünk. Nem a ragyogó világosság vagy a földre esés a lényeg, hanem az ige. Isten mindig az igén keresztül munkálkodik az életünkben.  Megszólít, itt is néven szólít, ami azt jelezi, nagyon jól ismer, tudja, ki vagyok.

Az Úr bemutatkozására megkérdezi: mit tegyek, Uram? Tömören, röviden a lényeg. Mit tegyek, Uram? Ezt kellene mindig nekünk is kimondani. Nem az a lényeg, én mit akarok, hanem az, mit akar az Úr.

Az Úr tanítványok szolgálatán keresztül segíti tovább Pált. Anániás viszi az Úr szavát és akaratát. Pál pedig elfogadja a segítséget. Nekünk is szükségünk van a továbbsegítésre, mindig küld az Úr egy testvért, aki által tovább vezet a megkezdett úton. 

Az üzenet lényege: ne késlekedj! Hívd segítségül az Úr nevét. Igen, ne tétovázz, hívd segítségül az Úr nevét, mert csak ez a név tisztít meg bűneidtől. Erre van szükségünk, ezért vegyük komolyan a tanácsot, és hívjuk segítségül Urunk nevét életünkre nézve.

JÖJJ, AZ ÚR VÁR REÁD!

1.  

Jöjj, az Úr vár reád, jöjj, amíg ifjú vagy!

Életed tavaszát, derűjét Neki add!

Ó, ne hagyd fejedet bűnben őszülni vénhedtté,

Ne csupán teledet vigyed végül az Úr elé!

2.  

Ó, a szárnyas idő, mint az álom, repül,

Ámde zsákmányt szed ő, fogyunk szüntelenül.

Tétován mire vársz? Hallod-é már a hívó szót?

El ne késs, jaj, vigyázz, mire eszmélsz, a van csak volt.

3.  

Jézus hív, Vele járj, erre váltott meg Ő,

Lelki sziklára állj, élő víz onnan jő.

Ő nekünk utat tört, te is lépj arra hittel rá!

Már itt lent s odafönt téged Ő tehet boldoggá!

Isten áldásával.